A Kék Pillangó, a Barnaszar, a Szürkecoach, a Farkasok és egy halott Nagy Apa avagy: Piroska története – másképp

 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Pirosnak hívták. De csak azok, akik nem tudták az igazi nevét. Kik? A férfiak. Hívták Pirosnak, akik komolynak akartak látszani előtte, Piroskának a kedveskedők, akik tudták vagy sejtették, hogy ő még csak egy kislány, de volt, hogy Pircsinek és Pircsikének, az idiótább fajta. Nem is tűnt fel nekik, pedig ott volt a szemük előtt, hogy Piros nem piros, mert folyton feketében jár. Gyászolt. Hogy mit és kit? Ez mély titok volt, senki se tudta, de most elárulom nektek. Piros a nagyapját gyászolta, aki a Nagyerdőben lakott, azaz már nem lakott ott, mert meghalt. Lelőtte a Vadász, hivatali eljárásból, mivel azt rebesgették róla, a Farkasokkal cimborál. Valóban, így is volt. Fekete, Piros nagyapja nem volt egy nagyon jóhumorú ember. Mi több, egy nagyon magánakvaló, emberkerülő, "gőgös" alak volt. Ha dühös volt, ordított. Ha nem tetszett neki mások aljassága, szemétkedése, akkor pedig kegyetlen. De volt egy kis szíve csücske: a kislányunokája, Piros. Őt sohasem bántotta.

Piros tehát nem volt boldog gyermek. 9 éves volt, amikor meghalt a nagyapja, és ez nagyon mélyen megsebezte kis lelkét. Az ő nagyapja neki nem volt "gonosz", bár mindenki gyalázta a faluban, még a holta után is. Sokszor ültette a térdére és lovagoltatta. Kétévesen, négyévesen, hatévesen, még nyolcévesen is. És mindig megkérdezte tőle: hová szalad a lovacska?

És kétévesen Piros azt felelte: Előre megy, előre, hajrá, vágtázik! - és nagyokat kacagott hozzá. Négyévesen ezt: Visszafelé megy, mert megsebesült. Megy vissza az istállóba hogy meggyógyuljon. - mondta kicsit szomorúbban, részvétteljesen. Hatévesen így felelt: Nem megy az sehova, csak csatangol - hangjában enyhe daccal. És amikor nyolc èvesen nagyapja utoljára játszott vele, így szólt rezignáltan: Fáradt a lovacska, elfáradt, most már csak hazamegy.

Piros tehát rendkívül érett gyermek volt, ebben párját ritkította. 4 év telt el a nagyapja erőszakos halála óta és Piros hol szomorú volt, hol dühös. Utálta a Vadászokat és szerette a Farkasokat. Már a nagyapja miatt is kiközösítették a többiek de most aztán csak kajánul vigyorogtak rá. Élték a világukat, miközben Piros odahaza szomorkodott. Nappal a Nap nem sütött be az ablakon, éjjel a Hold nem vigasztalta, csak a csillagok milliárdnyi fénye gyűlt össze pupillájában, s dobta vissza szeme fényét, valahová az űrbe, a láthatatlanba, a Nagy Atyához.

Kérdezgették a tanítói: mi bajod? -pedig látták, gonoszul, cudarul bánnak vele társai. Mondták a tanárai: nyissál! De Piros csak szomorúan ingatta a fejét. Nem tudjátok a titkot: a Nagy Apa Nem Gonosz. Ti vagytok a gonoszak!...

 

Eljött Piros 13. szülinapja. Nem volt kivel megünnepelje, ezért kiment a mezőre napnyugtakor. Látta, hogy hal meg. Elboruló, sötét szemöldök árnyalta véreres szemén cseppenként hullt alá a vérvörös harmat, s Piros szeméből is megindultak a könnyek. Őt siratta? Önmagát? Vagy a világot? S akkor csoda történt: megszólalt. Azt mondta: Gyere... gyere haza... Piros sokáig állt ott még, hajnalig. Aztán hazament. Nem tudta, mit jelentett ez az egész. Az otthon - nem volt otthon, de nem volt más.

Másnap jött a hír a faluba, hogy nagyapja, A. Fekete nagyerdei sírját felbontotta valaki. Önmagában ez a dolog még nem keltett volna szenzációt, hanem: a sírban nem feküdt Senki!

Amikor Piros meghallotta ezt, megfordult vele a világ. Mennem kell, döntötte el. Oda kell mennem. Látnom kell a két szememmel, hogy Ő nem halt meg!... Most értette meg az előző napi hívást. Másnap felszedelődzködött és elindult a Nagyerdőbe.

 

Már egy jó darabon ment, tisztásokon és réteken, fennsíkokon és hegyeken-dombokon által, amikor egyszercsak szembejött vele: egy Kék Pillangó.

Kacéran kicsit megkerülte a lenge lény, játszott vele. Lebbentek leheletfátyol szárnyai. Megszólalt:

-      Gyere velem, boldoggá teszlek. Hagyd az öreget. Vén hülye, úgyis halott már. Miatta bántottak, ő megérdemelte, de te nem. Te jó vagy, szép vagy és igazságos. És kellesz nekem. És majd meglátod, én is fogok kelleni neked.

Piros hezitált. Nem tetszett neki a szöveg, de olyan szép, kecses és légies volt a pillangó! Kicsit bele is élte magát. Annyit szenvedett már, minek még ez is. Így a többiek is elfogadják majd. Megy a pillangóval, és kész.

Ment is. Árkon és bokron. És szerelmes szavakat sugdostak egymás fülébe. És érezte Piros, elönti a vágy. Ment utána bolondul, kergette, ha elbújt, kergették, ha elbújt, játszottak, mint a vásott gyerekek. Sok idő eltelt így. De Piros egy idő után látta: ez nem jó. A vihartjósló fellegekből olvasta ki. Minden nap zengett, dörgött az ég, mintha az Isten is haragudna.

 

S akkor, egy napon, egyszer meglátta csillogni a sárban. Ott volt, az Arany. A mocsokban, a sáros pocsolyában. A szűrt napfény felnagyította a ragyogását; mint az alkimisták aranya, ragyogott és ezt suttogta:

-      A feketeségből aranyat csinálok. A sötét, szomorú lelkedből világost. Vegyél fel, vigyél magaddal, ne hagyj a sárban. Rád vártam.

A Kék pillangó, látván, hogy kiesett a lány kegyéből, eltűnt. Piros sóvárgón nézett utána. És az Arany tovább győzködte:

-      Ő nem „szint”. Én megbecsüllek. Aranyba foglallak. Gyémántot teszek a nyakadba. Skarlátbíborba takarlak, selyembe, bársonyba és brokátba. Tejhabos víz lesz a fürdőd minden nap. Csak vegyél fel.

Piros már-már ott volt, hogy felveszi. De akkor hirtelen előugrott a lombok közül egy törpe. Gnóm volt. Az arca is csúnya. Semmi szimpatikus nem volt benne.

-      Szürkecoach vagyok – rikkantotta.

-      Szürke Coach? – hitetlekedett Piros. – Mi az, hogy Szürke Coach? Nem értem ezt a nevet.

-      Hát persze! Mert képzetlen vagy. De majd én kiképezlek. Szellemi edző vagyok. A szürkeállomány szellemi edzője.

-      És hol itt az üzlet? Minek figyelnék oda rád? – kérdezte nyeglén Piros. – Az Arany, az legalább szív, grandiózus, jószívű és gazdag. Te – ki vagy te és minek képzeled magad?

-      Szív??? – csak ez ne mondtad volna… - hahotázott a törpe. – Barnaszar. Ki se látszik a takonyból, a sárból és a mocsokból.

-      Óóóóóó… - Piros elbizonytalanodott.

-      Na igen – gúnyolódott tovább a törpe. – Otthon tetszett hagyni a szemüveget? De sebaj, azért van itt Szürkecoach, hogy legyen aki lát.

Piros most még jobban elbizonytalanodott.

A törpe meg ütötte tovább a vasat, látván, hogy van némi esélye a szövegének.

-      Asszed, szeret téged és téged akar? Csak a testedet akarja, ezek olyan felszínesek. Én a lelkedet szeretem és az elmédből csinálok aranyat. Olyan okos leszel, hogy nincs isten, se ember ki téged lepipál.

És így győzködte napokon keresztül és éjt nappallá téve.

-      Nem – mondta kelletlenül a végén Piros. – Nem akarok okos lenni. Csak azt akartam, hogy szeressenek. S akkor ismét kicsordult egy kis könnycsepp a szeméből. – És? Te? Te gnóm senki, akire amúgy rá se néztem volna? Te adsz észt? Milyen észt adsz te? Amiben mindenki randa, csúnya barnaszar, csak te vagy a tökéletes? – fakadt ki.

És akkor a törpe is elment. Egyedül maradt. Úgy gondolta, beljebb kell menjen az erdőbe, mert meg kell találja az üres sírt, hogy bizonyságot nyerjen, a Nagy Apa nem halott.

Folytatta tehát az útját.

 

Kisvártatva a Farkasok tanyájához ért.

Őket szerette nagyapám, gondolta boldogan Piros. Milyen jó, hogy rájuk találtam! Biztosan útbaigazítanak majd.

Bezörgetett. Odabenn a Farkasok kártyáztak, ment a muri. Amint észrevették Pirost, mind készségesen jöttek ki, hogy üdvözöljék őt, a Farkastanya elé.

Piros azonnal észrevette, hogy a fél farkastársaság feketébe van öltözve. A másik fele pedig kékbe.

Félénken kérdezte tőlük meg:
- A nagyapámat keresem. A. Fekete. Meghalt, de állítólag, mégsem. Meg akarok róla bizonyosodni, hogy él. Úgy tudom, Ti ismertétek őt.

-      Ó igen, hogyne-hogyne! – válaszolt egzaltáltan a kékbe öltözött farkastársaság. – Szerettük is, jó ember volt!

-      Persze, ismertük. – tette hozzá a fekete farkasbanda. – Olyan volt, amilyen. Azért is vagyunk feketében, mint te is, Piros, mert tiszteljük az emlékét.

Piros arca felderült.
- Akkor – tudtok róla valamit? – kérdezte reménykedve.

-      Hát persze, hogyne! – mondták a kékek. – Feltámadt! Nem halt meg. Vagyishogy lehet, hogy meghalt, de feltámadt és él.

-      Francokat! – kontrázott rá a fekete társaság. – Halott. A kékek lopták ki a testét a sírból. Ne hallgass rájuk, Piros.

Pirosnak ez hirtelenül túl sok és ambivalens információ volt. Ide-oda kapkodta a fejét.

Úgy gondolta, kicselezi ezeket.

-      Ha feltámadt és él, akkor itt van valahol. – fordult a kékekhez. – Vezess el hozzá! – és az egyik, jól megtermett kékruhás farkasra mutatott. – Mondjuk te!

Azzal elvonultak.

 

A fekete farkasok rosszallóan néztek utána. Az egyik még utánaszólt.

-      Piros, az idődet vesztegeted ezzel az alakkal. Hát nem emlékszel, mennyi időt elpocsékoltál és feleslegesen, a kék Pillangóval? Nem tudod, megint, hogy mi a feladatod? Ez csak szórakozik veled!

De Piros már nem figyelt.

Megint hallgatta, most a kék farkas, mint korábban a Kék pillangó szövegeit.

De a farkasok nem pillangók. A kék farkas kezdett egészen erőszakossá és pofátlanná válni. Piros próbált előle elmenekülni, de minden vállalkozása kudarcba fulladt.

Két feketeruhás farkas jött végül, azok mentették ki a kékfarkas karmai közül Pirost.

És akkor elkezdték győzködni:
- Maradj velünk! Minden jó lesz. Új lapot nyitunk.

Piros kábultan nézett rájuk.

De hirtelen szikra lobbant az agyában.
- Ti nem azért vagytok feketében, amiért én! Tiszerintetek a Nagy Apa Halott! És én ezt nem fogadom el! Nem maradok veletek. Sunyik vagytok.

 

A lány akkor már hullafáradt volt.

Eszébe jutott a nyolcéves utolsó lovaglás nagyapja térdein:
- A lovacska már fáradt, nagyon fáradt, haza akar menni. Nem megy már, csak haza. Akkor már végképp nem tudta: a kék pillangó, boldoggá tehette volna-e, a barnaszar nem volt-e valóban arany, a szürkecoach törpe, miért állta az útját, és hogy kikben volt szív, a kék vagy a fekete farkasokban.

Elhatározta, hogy véget vet az életének. Bolyongott az erdőben, tovább, magában, egyedül, míg egészen sötét nem lett körülötte. Ekkor, a vaksötétben egy alig pislákoló fény jelent meg. Kicsi volt, de egyre nagyobb lett, míg a fejéhez nem ért, és akkor ezt mondta, de nem hallhatón, csak a gondolataiban:

-      Kövess.

És ment a lány utána.

Hamarosan egy kis tisztásra értek. Ott volt a sír! A nagyapa sírja.
Kibontva, feltúrva.

A fény eltűnt.

A sírban, a földkupacokon egy pergamen. Rajta ez a rövid írás:

-      Miért keresitek az élőt a halottak között? Én, A. Fekete, földi nevén Fekete András, írok hozzád, B. Piros unokám, nevezett Piros Boglárka.

-      Menj, vedd le a fekete ruhát, és vedd fel a piros ruhát. Vedd fel, megérdemled a neved szerintit.
- Mert a te szíved fehér volt, a fekete ruha alatt. Egyedül a tiéd.

-      Menj ki az erdőből, menj haza a faluba, menj el városokba, menj, láss világot!

-      Sose feledd: a Piros, az Szív, a szív, az Szó, a szó az Tett, a tett pedig Isten…

-      Isten áldjon, köszönöm, amit miattam el kellett szenvedjél…

 

Mázsa mint súly, zuhant le a lelkéről, több évnyi szenvedés sziklasúlya.

Megcsókolta a vén levelét, és boldogan szárnyalt haza, ahol már várták.

A kérdésre, hogy mi van Nagyapával annyit mondott, sejtelmesen:

-      Nyugodjék békében…