Az emberi értelem vége – Sic transit gloria mundi, avagy: a neokon ámokfutás

 

Ha valaki egyszer ír egy rossz könyvet, az arra van kárhoztatva, hogy később ennél csak még rosszabbakat írjon. Ez a helyzet F. Fukuyamával és A történelem vége és az utolsó ember című könyvvel. Meg kell valljam töredelmesen, annak idején, amikor jogot hallgattam és mint az ürülék közül kikapart aranygesztenyét sztárolták a könyvet és íróját, úgyhogy csak félve és tisztelettel lehetett halkan kirebegni e neveket, mintha épp Hiroshimáról lett volna szó és az atom első és reméljük utolsó polgári célpont elleni bevetéséről; ezzel kapcsolatban is feltehetőleg mindenki a szíve mélyén érezte, hogy gyalázatosan övön aluli, de mint sok más egyedi és tömeges esetben, amikor gyilkolás és genocídium történt, a szív valahogy nem jutott el a szájig, mert az illető vagy illetők „messzi vannak”, „ő bajuk”, és: „úgy kell nekik, ha kihúzták a gyufát”, egyszóval: Nem Olvastam a Könyvet, egyrészt mert ahol már a cím egy bődületes hülyeségről árulkodik, ott a részletek sem lehetnek épkézlábabbak, másrészt: szeméttől származó szeméttel nem szennyezem a kezem, hiszen Fukuyamáról már akkor lehetett tudni, hová tartozik.

Nietzschétől származik a mondás: „A történelemnek ha volna célja, már elérte volna azt.” – és én hozzáteszem: Ha a vége volna a célja, már azt is elérte volna. A hegeli történelemfelfogással kapcsolatos dogmától és az ezt épp hogy csak saját ízértelmezésre és felhasználásra megkozmetikázott marxi dialektikus materializmustól alig titkolt dependenciával, mintha a történelem és az eszmetörténet egy emberi szubjektív értelemtől teljesen független módon az emberek feje fölött lebegne mint valami szappanbuborék, amit egy kiskölyök nádszálon hatalmasra fújt, kicsit gyönyörködött benne, aztán ott egye meg a fene, mikor meguntuk nézni, míg szét nem durran, Fukuyama megszemélyesített történelme elérte bevégzett csúcspontját a demokratikus liberalizmussal, ez nemigen lehet másként, ha a leromlást fejlődésnek nézzük és a nadírt zenitnek. Egyszóval, az én részemről az eufórikus apoteózis és az üdvrivalgás már akkor elmaradt, de az amerikaiak még csak most kezdenek szembesülni azzal, amit kisprovinciális porbafingó magyarként a józanság szelleme már akkor detektált: És ha más is akar még élni, akinek más a véleménye a csodálatos liberalizmusról és annak világotátölelő és mennybeemelő jótékony hatásairól? Vagyis: ilyenkor kéne feltenni a kérdést, amire már matematikatanárnőm is buzdított, hogy a két, szabályosan antitalentumra valló és mentálisan nehezen mozduló, ceruzarágós elmetörés között, nézzek már oda, hogy hol vétettem a logikai sorban vagy a matematikai műveletekben az alapvető hibát és legyek önkritikus: - És ha nem?

Mert ezt bizony már a 70-es évek óta sejteni lehet. A „sunyi módon” elzárkózó Kína nem az utóbbi két-három évtizedben kezdte gazdasági értelemben magaslati létezését, és hiába nem nézték ki az oroszokból, nemigen lehetett őket se szétszedni, bár nemegyszer drasztikusan megpróbálták. És amikor még ugyanott, ugyanabban az intézményben, bár másik tanszéken üdvözölték a globális működőtőke nagyszabású és óriási profitot ígérő keleti működését és azt a nyomulást, ahogy a farkas a kismalac házába nem is annyira fokozatosan tette be a lábait, hanem ajtóstól érkezett, énbennem már motoszkált a gyanú, hogy ez megint csak az A-tervnek lesz a Z-terve, mert a „mag” szívósan ellenállónak bizonyul, és így is lett. A kínaiak 1 évnyi idő alatt koppintottak és másoltak le egész gyártósorokat, és az amerikai globáltőke hiába működött, mehetett vissza kicsit közelebb keletre működni, például, mihozzánk, akik az ilyen „nagy dolgoktól” és ahogy ezek „nagyon működnek” mindig hasraestek.

Egyszóval, gyalázat, de semmi nem akar véget érni egy olyan világban, ahol az egyoldalú és egyszemélyi szupremáció levesébe egyesek „pofátlan” módon beleköptek. Nem is próbálnám ezeket tovább bizonygatni, mert teljesen felesleges, mert mára teljesen nyilvánvaló (a hályogproblémával nem rendelkezők persze előnyben). De épp erről is volna szó, s az „újabb” fukuyamai irányról. A neokon gondolkodó, aki idővel mintha csalódott volna abban a megközelítésben, aminek a neve semmire se kötelez, csak az egypólusú szupremációra, hiszen se nem „új”, se nem „konzervatív”, hiszen az, hogy létezik egy olyan háttérhatalmi csoportosulás stabil 2 ezer éve, vagy tán még régebb óta, amely teokráciai megszállottsággal akarja egykézben bitorolni a világi hatalmat, ténykérdés és aki csak a szekértolójukká szegődik, az előbb vagy utóbb úgyis kifacsart citromként vagy lerágott almacsutkaként díszeleg majd a történelem szemétdombján, ez is egyfajta (csúfos) vég. Az újabb könyveiben, mint pl. A politikai rend eredete, már az erős centralizáció szükségességéről és a sikeres nemzetépítésről ír, de gyanúm szerint anélkül, hogy szakított volna referenciapontjaival.

Így ír például a magyar centralizáció kérdéséről:

"Egyetlen dolgot szerettem volna csupán illusztrálni azzal, hogy ilyen részletesen foglalkozom a magyar esettel: azt, hogy erős, összetartó és jól felfegyverzett civil társadalom, amely képes ellenállni a központi kormányzat hatalmának, nem feltétlenül tudja kivívni a politikai szabadságot, mint ahogy erre egy olyan alkotmányos rendszer sem mindig képes, amely szigorú korlátok közé szorítja a végrehajtó hatalmat. A Magyar Királyságra igazak voltak mindezek a jellemzők, mégis sikerült oly mértékben aláásnia a központi hatalmat, hogy az ország nem volt képes megvédeni magát a közvetlenül fenyegető külföldi ellenségtől. Hasonló helyzet alakult ki Lengyelországban, ahol a gyenge királyokat a nemesi tanács irányította; két évszázaddal a Magyar Királyság után Lengyelország is elvesztette nemzeti függetlenségét." Vagyis: őszerinte Magyarország azért szakadt le a centrumországoktól, mert itt a feudalizmus, a feudális bárók képesek voltak megakasztani az állami központosítást.

Amellett, hogy ez a képlet így rosszul van fogalmazva, teljesen illogikusak a következtetések, ami talán abból is eredhet, hogy messziről, madártávlatból, térképként és „fejlett” nyugati szemmel ránk nézve, valóban így tűnik, de ennek a kérdésnek a megvizsgálását én meghagynám azoknak, akik honpolgárként magyar történelmet is tanultak. 1. Divat manapság orrba-szájba szidni a feudalizmust, mintha az szinomíma volna a „diktatúrával” és az „antidemokráciával”. A feudalizmus a polgári korszakot megelőző középkor társadalmi-gazdasági rendszere volt. Csak a gyengébbek kedvéért, vagy aki netán elfelejtette: feudum, földbirtokot jelent, ez a „megvétel”, a „a hűség megvásárlásának”, a csúnyánszólva „lekenyerezésnek” az eszköze volt a hűbérúr részéről a hűbéres felé. Abban a rendszerben ez ugyanaz a struktúra mint manapság a tőkés és pénzügyi megvásárlás; magyarán ma nem a feudumhoz kapcsolódik a vazallusi mivolt, hanem a pénzhez és a tőkéhez. 2. Ezt egy ország belügyi vonatkozásaiban nézni nem teljesen ugyanaz, mint globális vonatkozásban nézni ugyanezt, mint ahogy a ’centralizáció’ is csak belügyi vonatkozású, értelmű lehet, mert globálisan ezt úgy nevezik: pólus. Itt nem az elnevezéseken vitatkozunk, mert a pólus nem lehet centralizált (tehát globáltársadalmi szempontból nem vezethet jó eredményhez a centralizáció, szupremáció, föderáció, kinek hogy tetszik), míg egy országon belül valóban az ország erősségét mutatja az erős centralizáltság. 3. Magyarországon a lemaradás azzal függ össze, amit Fukuyama, nem pontosan, de enyhén megpedzett, hogy a köznemesi eredetű centralizáció (tehát amikor egy alsóbbrendű nemes került vagy került volna hatalomra), az mindig meg lett fúrva a főurak által, mert a főurak mindig egy idegen eredetű és idegenszolga centralizációt támogattak. Ez a motívum végigvonul egészen Szent Istvántól a 20. századig. Mátyás indítása erős és nagyszerű volt, ámde, amikortól kezdve ágyába fektette idegenszívű és Habsburg-barát feleségét, viszont száműzte korábbi tanítómesterét és mindenkit, aki figyelmeztette az elfajzás veszélyeire, már látszott, hogy bomlik a gőg miatt az agy. Széchenyi vacillálása a 48-as forradalom kapcsán egyértelműen főúri mivolta és az erős Habsburg-kötődés miatt volt, és az is, hogy Kossuthot akkor is ki nem állhatta, ha Kossuth leborult előtte, mert Kossuth csak egy köznemesi családból származott, noha az első magyar független kormányban volt példa a főúri származásra is, más is, őmellette, például, a miniszterelnök Batthyány Lajos. A magyar tragédia nem egyszerűen az, hogy mindig „elnyomtak minket” a saját államfőink, hanem hogy azok az államfők, akik elnyomtak minket, egyszersmind idegen érdekek mentén nyomtak el minket, vagy, mondjuk ki nyíltan: nyugati érdekek mentén nyomtak el minket. Több mint 400 évig voltunk a nyugat éléskamrája, a Habsburgok belesodortak minket egy országcsonkoltatásba, amiről mégsem egyértelműen a nyugatiak (s a franciák) tehetnek, hiszen akkor egy olyan kormány képviselt minket, aki szíves örömest kínálta fel a tálcán a fejünket, pedig a nyugati egyezmények szerint nekünk azokhoz a területekhez még jogunk lett volna. A magyar tragédia legalább annyira belügyi kérdés, mint külügyi, és egyetértek az erős centralizációval (ami a mai helyzetben már azt kívánja meg, hogy a világgazdaságban egy több, egymással ekvivalens pólushoz próbál e belső centralizáció igazodni, és ilyen módon játszik közvetítő szerepet, amire sajnos minket az államunk területi fekvése predesztinál), de ugyanakkor mindig meg kell nézni az ehhez társuló személyi (jellemi) feltételeket.

A liberalizmusnak, ki kell mondani, a 21. században már, eredeti értelemben, nincs helye. Az eredeti értelem azt takarja, hogy a polgári korszak beköszöntésével egy, a magát már évszázadok óta bekonzervált, beposhasztott és teljesen igazságtalan, előjogokon alapuló rendszer ellen az egyetemes emberi jogok érvével lázadt fel az értelmiség. Akkor azt mondani, hogy liberális vagyok, egy haladó dolog volt; gondoljunk bele, ugyan miért lett volna bármiben jogosultabb egy önmagán belül keresztbe-kasul házasodott és éppen ezért genetikailag degenerálódott dinasztia kancsal, púpos, deformált, és magatehetetlenül a főúri kör által rángatott tagja, mint akárki más? De ma, a pénzfeudalizmus korában, amikor már 300 éve közhelynek számít, hogy mind emberi lények vagyunk, ugyanazokkal a jogokkal, amivel nyugodtan kitörölhetjük a hátsónkat, ha nincs pénzünk, nem ugyanaz a rendszer valósult meg, áttételesen, csak más elnevezések alatt, mint korábban? Ha ma azt mondom, hogy liberális vagyok, az azt jelenti: van pénzem hozzá, hogy széles mosollyal szarjalak le.

A nacionalizmus szintén egy polgári képződmény, de nem teljesen ugyanez a helyzet vele. De az ténykérdés, hogy ennek is lehet álságos formáit gyakorolni. Az olyan nacionalizmus, amely azt hirdeti, hogy a népe tagjai egyként különbek más népeknél és azok tagjainál, az nácionalizmus, vagyishogy nemzetiszocializmus. De a nemzetépítő nacionalizmus, amely tisztában van az országa határaival, lehetőségeivel, esélyeivel és szuverenitásával, épp úgy, ahogy egy egyén tartja méltón magát; más dolgaiba nem piszkál bele, és elvárja, hogy ettől mások is feléje, tartózkodjanak, aki tud szeretni, de belátja ennek korlátait és tudja, nem oszthatja szét a szívét boldog-boldogtalannak, az az ország és az az egyén egy egészséges nacionalizmust folytat és él. A nacionalizmusnak semmi köze nincs sem a konzervativizmushoz, sem a „feudalizmushoz”, nem kell összekeverni a történelem különböző korszakaiban keletkezett eszméket, és a hasonlóságot azon mögöttes struktúra átlátása alapján kell megvonni, amit a józan logika megkíván, és nem pusztán asszociálni erre vagy arra, azon az alapon, hogy a dolgok asszociatív fedésben vannak valamilyen szempontból.

Hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna, mert csak egy kis szösszenetet akartam írni. Jól jegyezzük meg: a történelem és az eszmetörténet önmagától nem megy sehova, nem fejlődik, és nem romlik, nincs eleje se vége, de csakis az értelmiség krémje teheti valóban előremutatóvá. A filozófia rendszerszinten válik csak érdemlegessé, de mindaddig én ódzkodnék szellemi rendszerek létrehozásától, amíg valaki olyan szinten nem ismeri a múlt egészét és a történet hatásmechanizmusait, hogy abból a jövőre nézvést pozitív és előremutató konstrukciót nem tud létrehozni.

Ma már nem elég azt mondani, hogy a „történet véget ért”, sajnos nagy esélyünk van rá, hogy az értelmes történet ért véget. Mi, nagyon kevesen, azért vagyunk, hogy ez ellen legyünk…