Egy kis filozófiai kirándulás: Az időtudat és az egyéni sors összefüggései

 

Az időtudat és az egyéni sors összefüggései

 

A

zokban a pillanatokban, amikor fáradtan tekintünk vissza életünkön a megtett út után, és nem tudunk másra gondolni, minthogy minden szenvedés mily értelmetlen volt, tartalmatlan és felesleges; nem tudunk már élvezni semmit, undorral nyeljük a falatot, amit csak még az élet kínálhat, s az ötlettelenségtől kínlódva tengetjük napjainkat, és az öregség kísértetének szele legyint meg, hogy társtalan magány lesz osztályrészünk majdan; s belegondolunk, hogy mennyi mindent túléltünk már, mert a viharos tengeren csatangoló hajónk hány Szkülla és Kharübdisz között  mégsem futott zátonyra – hidraként új fejünket mégis kinövesztjük újra, mégis elindulunk ismét az újnak vélt, már számtalanszor megjárt csapáson, s elkeseredésünkből kikiáltva mégis felépítjük újra s újra a templomot, amelynek neve: Élet.

 

-1-

A

z élet ringlispíl-folyamán történhet csak, hogy néha megállunk, s észrevesszük, mintha ez vagy az a dolog – s ez csak halványan dereng fel előttünk – már számtalanszor megtörtént volna. Később járunk tájakon, amelyekről előzőleg már mintha álmodtunk volna – s tudjuk, hogy mi fog történni az ismerős esemény után. Egy mosoly, egy gesztus: - mintha minden nekünk szólna, az út szélén álló vándor alak felbukkan, majd elnyeli őt is az idő. Tudjuk, hogy minden gondolat a semmiből bukkan elő, valami olyan helyről, ahol az egónk sorsa már előre meg volt írva.

Valami kell legyen a sorsra predesztináltságban, különben az egész életünknek – úgy érezzük – nincsen értelme. S nemcsak azért, mert egyes pillanatokban meg vagyunk győződve róla, hogy nem véletlenül tartunk a jelenben ott, ahol, hogy szükségszerűség, hogy ide lyukadtunk ki, nekünk, mivel olyanok vagyunk, amilyenek, eleve elrendelten csak ez a sors járhatott; nem tehettünk semmit másként, mint ahogyan tettük, mert ebben a saját természetünk korlátozott minket, s hatalmazott föl rá, akárcsak Oidipus királyt, akinek balsorsát önnön kíváncsi és egyben makacs természete okozta saját maga számára, hanem azért is, mert az idő, amibe a történet beleágyazott, objektíve olyan módon csavarodik fel az individuum szubjektív sorsára, hogy akármerre is akarna menni, közel ugyanoda jutna a labirintuson, amely, noha semmilyen isteni elme által nincs, nem lehetett előre megtervezve, mégis meghatározott számú, irányú és kapcsolódási pontú utcából, sok esetben zsákutcából tevődik össze.

-2-

E

zért is mondhatta a Mester Friedrich Nietzsche, hogy az élet számtalan mennyiségű ismétlődésből áll, sőt, maga az életút is számtalanszor ismétlődhet – noha ez utóbbiban alighanem tévedett. Ő az anyag tulajdonságainak rótta fel az ismétlődést, mivelhogy az anyag – véleménye szerint – véges, és véges számú kombinációból áll.

Ma már tudjuk, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű. Az anyag energiává alakul és viszont, annak a valószínűsége pedig, hogy az energia esetileg ugyanazt az anyagkombinációt keletkezteti, nagyon csekély. Arról már nem is beszélve, hogy Nietzsche összekeveri a természeti folyamatokat azokkal az emberi tudatfolyamatokkal, amelyek ezek fölött állnak, és sok esetben módosítólag hatnak a természetre. Elég csak számbavenni a kultúra, a technika és a tudomány egyes, a természetre gyakorolt káros hatásait. Az emberi individuum fizikumát, pszichéjét és szellemét kialakulásában, fejlődésében és végső megszilárdulásában a genetikus adottságok és a gének folyamatos módosulása határozza meg. Egyfelől, a kultúra hat a génekre, olyan mutációs módon, hogy akárcsak mint amikor a géneket kémaiailag megváltoztatott közegbe helyezzük, azok szerkezetileg módosulnak – a kultúra a szellemi tényezőkön keresztül hosszú távon – nem látványosan, hanem lassanként – módosítja a gének szerkezetét. Vagyis a kultúra hosszú távon genetikailag képes mutációt előidézni. Példának okáért, az, hogy az ember ma nem négykézláb mászik, amikor jár, hanem fölegyenesedve, egyenes következménye egy kulturális-társadalmi váltásnak, annak ugyanis, hogy az ember lemászott a fáról és lakóhelyéül a vízszintes talajt választotta. Az, hogy az ősember a tevékenységeit meghatározóan a karjaival és a kezével kezdte el végezni – lévén, hogy lábait túlzottan is igénybe vette a földön járás – egy sor másféle változást indukált. A karok, és különösen a kezek megügyesedtek, alkalmassá váltak a szerszámok készítésére, éppúgy, mint az élelem hatékonyabb megszerzésére valamint a kommunikáció jeleinek megformálására. Olyan volt ez, mint egy munkamegosztás a kezek és a lábak között; addig, amíg az ember kezét is, lábait is használhatta arra, hogy megfogja a számára szükséges vagy érdeklődését felkeltő dolgokat, nem volt még hatékony a szervezet működése legalábbis azon cél tekintetében, hogy könnyebben jusson táplálékhoz és szervezettebben tudjon élni a többi társával, ami szintén megváltoztatta később az együttélés formáit.

 

Ha arról beszélünk, hogy mi különbözteti meg alapvetően az embert az állattól, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy sem nem a tudat magasabb fejlettségi szintje, sem a beszéd, a munka vagy a fejlettebb érzelmi motiváció, nem is csak és kizárólag, - mint azt korábban véltem – a fogalom (idea-) alkotó képesség, amely ámbár jóval inkább cizellálja tudatának formáit, és egyre fejlettebbé teszi szellemi képességeit, de ez csak következménye annak, hogy az idők során az ember volt az az állat, aki a legveszélyesebb kihívásokra a legpozitívabb, legszelektívebb választ tudta adni és éppen ezért a genetikai mutációnak is a leginkább ki volt téve, s egészen addig is marad csak uralkodó faj, amíg ezen mutációk iránya pozitív, amire manapság – megfigyelésünk alapján – egyre kevesebb a példa.

-3-

M

ásodszor is, térjünk vissza arra, hogy míg a kultúra hat a génekre, a gének módosulása is visszahat a kultúrára. Ez azonban nem a tyúk és a tojás esete, hanem egy olyan circulus, amelyben a tényezők összeadódva és egymást erősítve jutnak el a negatív vagy pozitív kulminációra. Egészen addig, amíg az ember természetében a mesterséges kultúra nyoma maradandó és nyomatékos deformáltságot nem idéz elő, vagyis, amíg az ember legalább annyira „természetes” marad, mint amennyire eljutott már oda, hogy életét át-meg áthassák a kultúra és a technika könnyítést célzó mesterséges vívmányai, amíg még megmarad benne a természet iránti szeretet, az ösztönös gondoskodás a természet teremtményeiről és az az illuzorikus hit, hogy minden kegyetlen csapása ellenére a Természet jó anya, akinek a kebelén minden társadalomból száműzött ember az otthonát meglelheti, még van remény arra, hogy az a hajtóerő, amelyet a mesterséges alkotások és civilizációs ártalmak igyekeznek kellőképp természetes menetéből kizökkenteni, lelkesültségétől megfosztani és irányától eltéríteni, még egy időben produlkálhat – és nem csak kimondottan sikeres egyedek esetén, hanem egész népnyi tömegekre vonatkozóan – pozitív irányú mutációt. Ebben rejlik, ettől függ ugyanis az emberiség jövőbeni sorsa. Ellenben ha ezen a földön az uralkodó embertípus a posztmodern kor embere marad, vagyis: nincsen az egész történelemre vonatkozó átgondolás újra, menthetetlenül kipusztulunk.

-4-

A

 gének visszahatása a kultúra nivelláltsági szintjére, ahogyan azt megfogalmaztam már előző tanulmányomban is, katasztrofális végkimenetelű is lehet. Azokkal szemben, akik – többnyire a felvilágosodás eredményeképpen - reménykednek még az egyre nagyobb számú kiváló és egyre kiválóbb egyedek, - a zseni mintapéldányai – halmozott megjelenésében, én azt állítom, hogy a kultúra színvonala – és nem biztos, hogy nem éppen a felvilágosodás eszméinek hatása következtében – egyre lefelé tendál. Zengedeznek itt dicshimnuszokat egyes, zseninek kikiáltott gyermekekről, mondván: ők a legújabb szellemi elit előfutárai. Amellett, hogy a zseniség nincsen életkorhoz kötve, kicsit gnómnak hat egy ilyen kis okostojás, aki – amerikai mintára – már az anyatejjel tömény dicséretek tömjénjét szívja magába: „Te vagy az ész, kisfiam, kislányom, te vagy a zseni…” A zsenigyerekség éppen olyan, mint a gyereksztárság, kinövi az ember, mint egy gyermekbetegséget. Idővel pedig már csak a halmozott dicsérgetések okozta magas önbecsülés marad meg, ha nem éppen a felsőoktatási elvek nyirbálják meg önbizalmát: ezért lehetséges, hogy az igazi zseni mindig a társadalom kárvallottja – a zseninek jelölt egyének pedig csak pöffeszkednek hamis babérjaikon.

Egy hároméves kisgyermekkel beszélgetve – aki mellesleg az átlagnál magasabb szellemi szinten áll más, hasonló korú gyermekekhez hasonlítva, - egy konkrét eset során, amikor azt mondom neki: „Képzeld, megsebesült a macskám!”, mi a válasz a felkiáltásra, kérdés formájában? – „Hogyhogy? Ki lőtte le?” Nyilván a rajzfilmből vette a kérdéshez a mintát.

Ha – akár még jó vagy kiváló képességű gyermekek is – a televízión nőnek fel, és a televízióban vetített vagy DVD-n lejátszott olyan filmeken, ahol minden harmadik percben valakit megkéselnek, megerőszakolnak vagy lepuffantanak, amelyben orrba-szájba folyik a szex és a trágár káromkodás, a gyermek ezt a mintát fogadja majd el mint követendőt, s mint alkalmazandót ezt tanulja meg, ezt fogja imitálni. Mi erre a nagy szociológusok és kultúrguruk véleménye? „Ez folyik az életben! Talán hazudjunk a gyereknek? Azt kell megmutatni, ami van!”

Csakhogy, ami van, az a legtöbb esetben azáltal lett valósággá, hogy valaki előbb kitalálta, és viselkedésnormát vagy kultúrmintát nyújtott a társadalomnak, azáltal, hogy közhírré tette. Ezek a panellek, amiket én kultúrmintának nevezek az ezekre nagyon is fogékony fiatalság lelkében gyermekkortól kezdve mély nyomot hagynak. Nem mindegy, hogy egy ifjú ember mikor találkozik először az ellenkező nem felnőtt képviselőjének mezítelen nemi szervének látványával vagy szexuális pozíciókat bemutató újságokkal, filmekkel: a túl korai élmény később perverzzé, a túl késői pedig túlzottan prüddé teheti. Azokban a családokban, ahol a nemiség kérdését túldimenzionálják, általában nemileg sérült vagy deviáns, jobb esetben szexuálisan kielégíthetetlen utódok nőnek fel. Ugyanez a véleményem az ötvenes-hatvanas évek ún. művészfilmjeiről is, amelyekben a meztelenséget szinte hivalkodóan, a rendszerrel szembeni provokációként vagy tételezett ellenállásként kifejezetten kirakatba tették. Azáltal, hogy meztelen nők és férfiak rohangálnak a vásznon, még nem lesz természetesebb az, ami egyébként is természetes, csak a társadalmi formáció ideológiájának lefojtása következtében az emberek titkon vágynak – és egyre perverzebb módokon – a szexualitás kiélésére, amely, ha megszűnik a rendszer és a múltba hull az ideológia, akkorát robban majd, mint az atombomba, mint azt a magyarországi rendszerváltás kora is mutatja. Hasonló volt a svédeknél, az amerikaiaknál is a szexuális forradalom, csakhogy míg a svédek egy idő után rájöttek arra, hogy a nemi vágyak természetes kiélésének módja nem lehet az, hogy a szexualitást címlapra helyezzük, és az emberek is nagyrészt megcsömörlöttek a mezítelenség állandó mutogatásától és nézegetésétől, az amerikaiak jórészt ide exportálták „kultúrájukat”, a kelet-európai régióba.

-5-

A

 szex, a pornográfia, a trágár alpáriság, a kábítószerek és egyéb káros élvezeti cikkek népszerűsítése, valamint az egyre elharapódzóan negatív hatású médiás írásbeli és szóbeli kultúra a társadalom egészének kulturális szintjében szinte azonnali és rohamos negatív mutációt idéz elő, de ez hagyján. Az újonnan született gyermekek már ezeket a mutáns, deformált géneket fogják örökölni. Higgyük el, hogy ahogyan nem teljesen mindegy, hogy az ember gyermekkorától kezdve milyen közegben nő fel, az sem az, hogy az ősei rendszeresen mivel töltötték az idejüket már jóval a megszületése előtt. Ahogyan egy Arisztotelész többszörösen intelligens volt, mint mondjuk egy hasonló kaliberű, de történelmi időben számítva jóval később született Aquinói Tamás, egy Mozart sokszorosan nagyobb zseni volt, mint mondjuk egy Gershwin, s hát Leonardo tehetsége sem mérhető  akármelyik mai képzőművész zseniével – úgy látszik tehát, hogy még a zseni is devalválódik, a kiválóság mértéke az egyedi esetekben is csökken, és ezt pontosan a kultúra devalválódása okozza. Hát még a társadalom átlagos tagjai esetében, akik nem a „mindenséggel mérik magukat”.

-6-

Sokan azt mondják, hogy két különböző kultúrát vagy két különböző kultúrának az egyedeit nem lehet ilyen módon összehasonlítani, mert az eltérő kulturális miliő, az eltérő társadalmi viszonyok és maga a kultúra fejlettségi foka eleve eltérő mentalitású individuumokat szül. Vigyázni kell azonban ezzel, mert ha tételezzük az adott történelmi korszak túlzott ráhatását az egyéni látásmódra – mondjuk Shakespeare-rel együtt vallván, hogy a művészet minden korban az adott kor „tulajdon képe és lenyomata”, - akkor nemcsak a kor uralkodó ideológiájából való kitörési lehetőséget tesszük lehetetlenné, (amely egyszersmind meggátolja a kultúrák közötti átmenetet ill. interszekcionális pontokat is), hanem az adott kultúra zseni egyedeit is úgy állítjuk be, mintha azok pusztán tömegemberek vagy csordaállatok volnának, a mindenkori rendszer ideológiájának hű kiszolgálói, holott a történelem éppen azt bizonyítja, hogy adott egyének egész korokat tudnak megváltoztatni, pozitív vagy negatív irányba, vagy éppen gyökeres ellentétükbe fordítani. A tömeg és az egyén viszonya, valamint az egyén ráhatása a tömegre és a tömegkultúrára azonban bonyolultabb kérdés annál, mintsemhogy itt ezzel a néhány mondattal elintézzük, de később majd meglehet, hogy újra visszatérek rá.

 

-7-

E

bben a részben tulajdonképpen a hosszas mellébeszélést követően a predesztinációról és a predesztinációnak az idővel való összefüggéseiről szerettem volna szólni. Ahhoz azonban, hogy ezt jól lássuk, vissza kell ismét térnünk Friedrich Nietzsche örök visszatérés-tanára, annak lehetséges értelmezéseire, és objektív érvényessége lehetőségének megvizsgálására.

Nézzük meg most azt, hogy miért is mondtam én itt, nem sokkal feljebb, hogy Nietzsche alighanem tévedett az örök visszatérésnek az egyéni életre vetített érvényességében? Mennyi lehet az igaz abból, hogy a törvény, amely minket egyszer létrehozott, még számtalanszor képes minket megteremteni, vagy ez a gondolat a filozófus számára csak egy önigazolás-féle volt? Ami tartotta benne a lelket? Vagy éppenséggel: bátorította abban, hogy ne hagyja el magát, s ezáltal belehajszolta egy önmegsemmisítő folyamatba? Vajon mennyire szereti az az ember az életet, akinek (idézem) „a legnehezebb teher” az, hogy az életben minden ismétlés?? Vagy nem egy kicsit ismét egy új, egy reformált buddhista nihilről volna itt szó? –

Amellett, hogy ez a hit alighanem rokonítható a kierkegaard-i kategóriák közül azzal, amely a vallásos hitet olyan módon gátolja, hogy az individuum „kétségbeesetten csak saját magát akarja” (S. Kierkegaard: A halálos betegség), igen-igen unalmas volna, ha a következő életünkben minden szóról szóra ugyanúgy zajlana le, ahogyan az már egyszer megtörtént. Azazhogy: ugyanaz az egyén (természetre, képességekre, arcra-kinézetre, társadalmi helyzetre, neveltetésre, genetikus adottságokra); ugyanazok a személyek, akik körülveszik; ugyanazok az események, amik megtörténnek vagy nem történnek meg vele; ugyanaz a motiváció, ami mozgatja az életútját; s végül: ugyanaz a fajta halál… Nem teljes képtelenség ez, lehetetlenség a reális megvalósulás tekintetében?

Lehet ezt az elméletet mindenféle, tudományosnak látszó elmélettel támadni vagy alátámasztani, de mi maradjunk meg a realitás talaján. Amit Nietzsche mond, ebben az értelemben jóformán nonszensz, és kizárólag pszichológiai hatását tekintve van értelme vele foglalkozni. Mégis úgy érezzük, hogy a filozófus valahol a fején találja a szöget, egyetlen motívumban, amit aztán kiterjesztőleg értelmez, amiből aztán egy egész rendszert épít, skizoid módon, fel. De hol is, és mi is ez a motívum?

Amikor Nietzsche azt mondja, hogy minden meg fog ismétlődni, valami olyan „tudathasadásos”, vagy szebben szólva „univerzális tudatosság” állapotáról ad számot, amelyben az egyéni történelemmel és az egész kultúrával mintegy „mákos beigliszerűen” összecsavarodott idő, ill. annak síkjai szétesnek, elveszítik a lineáris kontinuitásukat, és mozaikdarabokként röpülnek széjjel, összekeveredve-kavarodva az univerzális tudatban. Nietzsche számára irrelevánssá válik a múlt, a jelen és a jövő – az egyéni élet síkjait ezek az univerzális időtudat-darabok kezdik felépíteni. Aki csak közel volt egy ilyen univerzális tudatosság állapotához, éppen hogy nem az értelmet, hanem a felfoghatatlan rendszertelenséget találta benne, amelyben mégis, rémálomszerűen, víziójellegben kapcsolódnak egymáshoz az elemek. Nem véletlenül neveztem az időnek ezt a széthullását és rendszertelen rendeződését az egyéni ill. kollektív tudatban „időtudatnak”; a pont, a sík, a tér, a térkapu és az energia után az egyik legfontosabb, fizikailag vagy csillagászatilag talán soha ki nem mutatható, metafizikus időtudat dimenzió.

-8-

S

 miben is rejlik ennek az időtudatnak a jelentősége? Hogyan is ismerjük fel a jelenlétét az életünkben? Mondok egy példát, hátha szemléletesebb leszek.

Két vagy három éve láttam egy álmot a Sátánról, amiben a Sátán széparcú, fekete hajú, sötétbőrű androgün leányzó képében jelent meg nekem. Csak akkor vettem észre álmomban, hogy kétnemű, amikor levette a szoknyáját, és megmutatta az alsóneműjét, amely egy férfi alsónadrág volt. Az álmot részletesen leírtam másutt, úgyhogy most nem fogom ismét tárgyalni. A lényeg az, hogy egy-másfél évre rá, hogy erről álmodtam, beiratkoztam egy talpmasszázs tanfolyamra. Az egyik csoporttársam – ezt az utolsó napon fedeztem föl csak – szakasztott mása volt arcra az álombeli androgün leánynak. Amikor masszírozta a talpam, nagyon kellemes volt, még hízelegtem is neki: hogy ő csinálja a legjobban, mivel többen egymásnak masszíroztuk a lábunkat tanulás végett. Aztán mikor a kapuban, több társammal együtt elváltunk egymástól, megkérdezte, hogy merre megyek haza. Én erre így válaszoltam: Még várok. Jön értem valaki. Ő nevetett, majd elmenőben egy másik nőtársával gúnyosan odaszólt: „Na, és fiú az illető vagy lány?”

Ahogy akkor utána néztem, hirtelen leesett minden. Kevéssé érdekelt, hogy mit gondol rólam, mivel sohasem voltam szexuálisan ferdült. Viszont minden álombeli elem megtörtént a valóságban, csakhogy: másképp történt! Másként volt a történet összerakva! A lány arca, a kutya mint a társa, akivel volt, a kétneműség, a hízelgés (ugyanis álmomban is először szimpatikusnak tűnt nekem a lány), mind-mind egybevágtak! Akkor jöttem rá, - nem arra, hogy a Sátánnal találkoztam – ez abszurd volna – hanem az, hogy a történet, amit álmodtam, egy sztereotípia volt a jövőbeli tényleges történetre, jungi kifejezéssel élve a kollektív tudattalanból felbukkanó ősi archetípus, amely az időben előrébb vetülve szétszóródott, majd más formában rakta össze magát. S ezen elemek összerakódása ill. újbóli szétszóródása során nem az időrendiség a meghatározó: egy későbbi valóságos esemény korábban ugyanúgy „összeállhat” a metafizikai síkon, mint a korábbi a későbben, vagy hasonló elemek kapcsolódhatnak teljesen más összefüggésben, ill. hasonló rendszerben is társulhatnak teljesen eltérő történetek, az időbeli síkváltások elcsúszhatnak egymáson vagy kiegészíthetik egymást, s lehet, hogy minden elem ismétlődik, de az is, hogy csak egyetlen egy.

-9-

É

s mi mindebből a konzekvencia? – Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy nemcsak arról van itt szó, hogy az álmok mezején (értsd: tudatalatt) létezik egy archetípikus csarnok, telistele ősi tárgyakkal, amiket az álom, kevésbé tudatos szint, kóma vagy narkotikus állapot megidéz, s amelyek, éppen azáltal, hogy az egó nem érzékeli a határait, különleges formában képesek megnyilvánulni, és a valósághoz viszonyítva abszurd vagy groteszk történeteket is képes önmagából lejátszani vagy keletkeztetni, és mindez a tudatalatti, „alvilági” tudattevékenység ugyanakkor egy magasabb szinten álló kollektív vagy univerzális tudat óceánját hozza létre, amely a valóság határain túl intakt marad a valóságos eseményektől, hanem arról is, hogy ez a három tartomány, vagy nevezhetjük kettőnek is: - a tudat az egyik és a tudatalatti ill. tudatfölötti tartomány a másik - folyamatosan és állandóan egybetűnnek, egybejátszanak, és elemeikkel intarziaszerűen összerakódva mindig más és más történetet keletkeztetnek, és az a közeg, amin keresztül ez a játék megvalósul, nem más, mint az egyén időtudata, akár tudatos ez a számára, tehát szubjektíven érzékeli, akár objektív marad, mert az egyén nem annyira érzékeny, hogy fölfogja vagy akárcsak észrevegye a jeleit a történetek eme gigantikus összefonódásának. Érdemes mindenkinek, akit a téma érdekel, elgondolkodnia ezen, esetleg példákat hozni fel az életéből; mikor is találkozhatott ilyen jelenséggel, amikor a tudata számára nyilvánvalóvá vált az idősíkok elmosódása, széttöredezése, és újabb, tudatalatti és –fölötti rendszertelen rendszerbe illesztődése.

-10-

E

z a téma több más kérdést is involvál. Először is, nyilvánvaló Freud tévedése, amikor egy tudatalatt időben később lejátszódó eseményt egy, az illető korábbi életének tudatos életére projektál vissza. Amellett, hogy Freud eltúlozza a szexualitás szerepét, minthogy minden tudatos tevékenységet és tudatalatti megnyilvánulást erre vezet vissza, az ún. elfojtás pszichikai kategóriájában is téved. Az, ha valakit szexuális vagy más jellegű negatív élmény ért fiatal korában, egyáltalán nem jelent a tudatalattira nézve terhelést, csak abban az esetben, ha kivételesen ostoba, az átlagos tudatszint alatt mozgó egyénnel van dolgunk. A legkiválóbb egyének már tudatosságuk nyiladozásakor észreveszik, ha nekik ártó vagy számukra negatív, kellemetlen élmény éri őket, és ez ellen rögtön tiltakoznak. De ne beszéljünk a zsenikről. Az átlagember, ahogyan tudatosodik, s előre-, majd visszatekint az életére, a legnagyobb százalékban meg tudja mondani, hogy hol, mikor és kik által érték a legnegatívabb ill. legpozitívabb hatások. Nem kell túl nagy lélekbúvárnak lenni ehhez, s ha a pszichiátereknek csak az volna a dolga, hogy kifaggassák a páncienst, hogy mi történt a múltjában, amely a betegségéhez vezethetett, akkor nem is volna rájuk szükség, mert megtenné egy barát is vagy egy orvosilag kevésbé képzett egyszerű pszichológus. A pszichoterápia ideje, véleményem szerint lejárt. A „Beszéljük ki!” néha többet árt, mint használ, figyelembe véve azt a tényt, hogy a pszichiáter gyakran nem közeli ismerőse a betegnek, és a gyógyulást nagy mértékben késleltetheti az, ha a beteg mindent kitálal önmagáról, nem az orvost, hanem saját érzékenységét feszélyezve, s a pszichiáter is egyre inkább kezd „vájkásznak” tűnni, ha okokat keres tünetek helyett, és a megoldást a gyógyszeres kezelés helyett vagy kiegészítéseképpen abban látja, ha időnként jól felbolygatja a páciens múltját. A csoportterápia amerikai keletű, s oda is való. Többnyire alacsony szellemi színvonalú vagy szerencsétlen sorsú, a magány elviselésére képtelen emberek ülnek össze siránkozni, sebeiket nyalogatni, miáltal nemhogy meggyógyulnának, de még mélyítik egymásban a lelkibajt, kivéve akkor, ha két ilyen nyomorult egymásra talál, persze, ennek a kapcsolatnak is meglehetnek a végzetes következményei… De fő, hogy van aki jól jár: a pszichiáternek nevezett kókler nagy siskát akaszt le minden alkalommal.

 

-11-

F

reud téved a diktatorikus hangú felettes-énnel kapcsolatban is, amely egy normális embernél inkább a drive megnyúlt, meghosszabbított keze az emberi tudatban, vagyis inkább ösztönzi a nagyobb teljesítményre és szellemi kapacitásra, minthogy tiltólag visszafogná. A szülői parancsok rigorózus, kemény határfalat képező akadályán a legtöbb embernek kamaszkorában sikerül áttörnie, helyesebben széttörnie azt; a felnőttséget pontosan az eredményezi, hogy a fiatal ember megtanul önállóan ténykedni és gondolkodni, beosztani a pénzét és az idejét, és önmaga számára normatívákat felállítani, amelyeknek a korlátait is érzékeli. Az az ember, akiben benső szülői parancshangok léteznek, nem felnőtt; Freud egyébként is sok elmélete miatt hasonlít egy nagyranőtt gyerekre vagy – a szexualitás tekintetében például – egy lázadó kamaszra, akinek mintha nem sikerült volna önállósodási kísérlete. Ez egy csöppet sem volna egyébként hiba, hacsak nem kényszerült volna a pszichiátriai tudomány egésze arra, hogy az ő lelkileg sérült természetéből adódó elméleteit tekintse normatívnak és a mindennapos életben alkalmazhatónak. De térjünk vissza az időtudat és az örök visszatérés kapcsolatára.

-12-

A

z örök visszatérés tana tehát valahol ott sántít, amikor az univerzális tudatfolyamat egészét vagy részét rávetíti az egyéni tudatfolyamat ill. az egyén reális élete eseményeinek rendszerére. Nietzsche, mint ez más elméleténél is megfigyelhető, egyrészt erős általánosítással él, másrészt, nem ismeri a határokat. Miről is volna szó?

Az örök visszatérés elmélete valahogy úgy keletkezhetett, hogy a filozófus többször is tudatába került az univerzális tudatfölötti időtudat eseményeinek, s azoknak az egyéni sorsba ágyazottságát ekvivalenssé tette az egyéni léttörténettel magával. Nos, leírtam már, hogy mennyi ebből a realitás. Most próbáljuk meg megfogalmazni azt, hogy – az eddig leírtak alapján – hogyan értékelhető az én kategóriáim szerint az örök visszatérés – mennyiben igazolható ill. vethető el?

Arról, hogy az időtudat többnyire objektív, azaz az egyén tudatától független marad, már szóltam. Az egyén tudatossági szintjétől függ ugyanis, hogy mennyit érzékel ebből a tudatalatti vagy –feletti, vagy nevezzük inkább a tudatfolyamat hátterében zajló metatörténeti akciónak (?), ami a tudattól függetlenül is akár, megteremti magát. Ezzel már sok mindent elárultunk. A tudattól függetlenül is megteremti magát, tehát az időtudat egyfajta objektív érvényességgel bíró, önmagát keletkeztető, fenntartó és működtető idősík, amely az egyén számára annyiban tudatos, amennyiben az egyén egyéni tudatának és ezen univerzális, kollektív tudatsík kisebb vagy nagyobb metszete leképződik, s annyiban, amennyiben ez megtörténik, ez a metatörténeti idősík, amely összefonódva létezik a reális történeti idővel, amelynek szintén létezik objektív és szubejktív vetülete, differenciálódik egyéni szubjektív síkká, tehát a metszetképződés során nem parciálisan adódik az egészből a rész, hanem individuálisan szelektív módon, tehát minden egyén nem képes ugyanazokat az archetípusokat átélni, és ugyanolyan módon, ahogyan például azt Jung tételezi, hanem a kollektív időtudat-síkból a reális történeti idő által az egyéni tudattal alkotott metszet mindenki számára egyéni unikum. S így lehetséges, hogy ugyanazon archetípusnak nevezett ősi tárgyak, ideák és fogalmak más jelentéssel és eltérő jelentőséggel képződnek és kapnak szerepet az egyes különböző individuumok életében. Ez azért valószínű, hogy így van, mert az álmok általános jelentése nem megfejthető: senki sem tudja sem értelmileg sem érzelmileg értékelni egy másik ember álmát vagy tudatalatti tevékenységét. Ahogyan lehetnek olyan emberek, akiknek a számára ez az írásom triviális, s lehetnek olyanok is, akik még csak nem is kapizsgálják, hogy miről beszélek; úgy a tudatalatti tevékenységek nagyrésze is a tudat eltérő tevékenységei, motivációja, drive-ja, szintje és volumene valamint irányultsága miatt értékelhetetlen a másik egyén számára; itt tehát minden szépítés nélkül elmondhatjuk, hogy magunk vagyunk álmainkkal, vágyainkkal, ott, ahol a tudat megszűnik, magányos vadász a szív…

 

-13-

N

yilvánvaló, hogy nem nyitok vitát tehát azon – néha elég parttalannak tűnő - diszkurzus fölött, hogy az idő objektív-e vagy szubjektív, és az emberi tudattól független létezése van-e vagy nincs. Az einsteini téridő és annak relativitása óta hajlamos az ember azt hinni, hogy az időnek ez a relatív volta minden irányba kiterjeszthető és minden értelemben megállja a helyét, vagyis: ha az idő relatív, akkor minden bizonnyal szubjektív is. A 13 dimenzió című írásomban már leírtam azt, hogy milyen alapvető félreértések támadhatnak ennek az elméletnek a rossz értelmezésénél, illetve, hogy maga az elmélet is a maga bombasztikus volta ellenére voltaképpen triviális. Ezzel nem a modern csillagászat eredményeinek szerepét akarom csökkenteni, csak Eisteinét, aki egyébként ezt azt elméletet egyébként Eötvös Lorándon keresztül tulajdonította el Bólyai Jánostól, pusztán le akarom rántani a leplet a felesleges hajbókolásról, amit egyes, túlértékelt tudósok körül csapnak hasonszőrű önjelölt-zseni társaik. Az idő relativitása még nem bizonyít semmit, s főként nem ad számot arról, hogy filozófiai értelemben miként tartsuk számon azt. Mivel nem vagyok kompetens a fizikában, nem tartom feladatomnak, hogy megcáfoljam a relativitás einsteni értelmezését, de a tudományok tudománya, a filozófia oldaláról azt mindig lehet érezni, ha valami sántít.

Az időt többféle értelemben is lehet filozófiai szempontból objektívnek tételezni:

1.       Az emberi történelem ideje, akár az emberi számítás (naptár), akár a világegyetem idejének szemszögéből nézve

Az, hogy a Föld élete véges, ma már nem kérdés. De nemcsak a Földé, ezt is tudjuk, hanem a többi bolygóé, a holdaké és a napunké, a naprendszerünké, sőt, az összes többi naprendszeré is. Ha pedig véges, kellett, hogy legyen kezdete, a megszületésének pillanata is, tehát nem léte, hanem szabályos élettartama van, akár egy embernek, egy állatnak vagy egy tárgynak, ami a fizikai és erkölcsi kopás következtében amortizálódik. Ha pedig élettartama van, az csak egyet jelenthet, hogy életének ideje számszerűen mérhető, s a számszerűség mennyiségileg objektív.

Az emberi történelem objektivitásáról csak ennyit: az igaz, hogy ha nem létezne ember, nem létezne emberi történelem sem, de az is, hogy amit az ember művel a Földdel, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az ember nyomot hagy – hajh, de micsoda nyomot! A kutya, ami a fára piszkol, vagy megkapargatja a fa kérgét, hogy a területét megjelölje, kevesebb kárt okoz! Nem lehet később majd úgy tenni, hogy ne vegyük észre, hogy az emberi történelem során az ember szabályosan leamortizálta a Földet; miközben műemlékeket tart fenn, templomokat renovál és múzeumokat és mauzóleumokat mutat be a turistáknak az emberi történelemmel való büszkélkedés és a kulturális eredményekkel történő hivalkodás legjobb bizonyítékaképpen, a föld kőolaj, kőszén és egyéb ásványkincsek féktelen kiaknázásával megbontja a geoszféra egyensúlyát, ezáltal földrengéseket idéz elő, aminek során virágzó városok, amelyeknek ugyanezeket az ásványkincseket fűtőanyagként vagy motorikus eszközök működtetéséhez felhasználó gépei, erőművei, kamionjai és gépkocsijai ezeknek végtermékét a légkörbe okádva megbontják az atmoszféra egyensúlyát, kilyukasztva az ózonréteget, fölborítva a mágneses burok védelmi rendszerét, minek következtében a Föld túlmelegszik, s mint egy fekete kabát szívja magába a hőt, éghajlatilag lakhatatlanná válik, miközben a helyenkénti túlmelegedést jégkorszakszerű rohamos hőmérséklet-csökkenés követi majd, a sarkköri jég az óceánok áramlatai rendes működésének megbolygatása miatt felolvad, és a vízszint emelkedése miatt - ötven év se kell, hogy Európa nagyobb városai a víz alá kerüljenek, az óceán mélyére, ahol korábban mélyvízi atomrobbantásokat hajtottak végre, hogy emberek százezrei leljék halálukat gyilkos tzunamik kitörése következtében.

Igen! Az ember egy gyilkos, mohó, öntelt és hanyag lény lett, akit, úgy tűnik, már régesrég csak az izgat, hogy a ma gyönyöre ma adassék meg neki, s hogy a nullák minden nap sokszorozódjanak a bankszámláján… S mindennek a gyökerében mi áll? – A probléma sokrétű – elég ha itt most csak egyet említek meg: amerikai ragály – posztmodern nyugati nihilizmus…

Tehát ha mi el is fogjuk felejteni az időt, a Föld még sokáig nem heveri ki az emberi történelmet, már csak ezért is ódzkodnék az emberi történelem idejét szubjektívnak nevezni… -

 

-14-

 

F

olytatom a felsorolást.

2.        A csillagászati idő, akár a világegyetem, akár az ember szempontjából nézve

Nos, a klasszikus példa szerint ha valaki kirepül az űrbe, az ő ideje – mivel felgyorsult, relatíve kevesebb, mint az itt tartózkodóké. Ehhez nem kell csillagásznak lenni, elég csak arra gondolni, hogy Jancsi bácsi az ekhós szekéren még el tudta mesélni az egész fiatalságát a mellette ülő unokájának, míg vidékről Pestre ért, miközben ma, akármilyen messzire is utazzunk, néhány órás repülőút során odaérünk. Ami nem jelenti azt, hogy ma egy üzletember például tovább él vagy pláne boldogabban él, mint Jancsi bácsi. Nem is ez a kérdés. Ebben a példában arra akartam rávilágítani, hogy minden időhöz való viszonylatban létezik egy szubjektív vetület (amit most, ebben a pillanatban élünk), és egy objektív (amit éltünk, vagy élni fogunk). Az emberi lény olyan, hogy kizárólag a jelenben él, de kizárólag a jelent nem tudja értékelni idő szempontjából. Ami azt jelenti, hogy számára a jelen szubjektíve adott, és látásmód kérdése, hogy ennek határait meddig tolja ki a múltba vagy a jövőbe; ha elmélkedőbb típus, akkor a múltja él a jelenében is, ha tevékenyebb, akkor még a jelenben is már a jövőt tervezi. Egyébként az idősíkok közül az ember csak a jelent éli, a két másik, amely közrefogja, csak fiktíven, tudatilag él benne mint két olyan kategória, amelyet - a múlt esetében - emlékezet és – a jövő tekintetében - a reménykedés határoz meg.

Nos, visszatérve a klasszikus űr-példára, vegyük számba, hogy ha valaki kiutazik az űrbe, milyen idősíkok léteznek adottként.

A.     az az idő, amit az illető az űrben tölt (a világegyetem szempontjából objektív és relatív, az egyén szempontjából objektív és abszolút, az itt-maradottak szempontjából objektív és relatív)

B.      az az idő, amely az itt-maradottak fölött elmegy, amíg ő kinn van (a világegyetem szempontjából objektív és relatív, az egyén szempontjából objektív és relatív, az itt-maradottak szempontjából szubjektív és abszolút)

C.      az az idő, ami elmúlik az egyén fölött, amíg kinn van (a világgyetem szempontjából objektív és relatív, az egyén szempontjából abszolút és szubjektív, az itt-maradottak szempontjából relatív és objektív.)

Nos, akkor mi a relatív és szubjektív egyaránt? Ugye, ilyen párosítást nem találunk. Az itt-maradottak számára kevéssé érdekes az az idő, ami az űrben levő ember számára eltelik, az űrben levő számára viszont annyiban érdekes az itt-maradottak ideje, hogy esetleg mire ő visszatér, azok már nem is élnek. De a világegyetem szempontjából akár a Földön marad valaki, akár az űrben van, az ideje mindig objektív és relatív marad; az idő szubjektivitása az embernek csak a saját életének eltelte során jelentkezik; az ember számára a relativitás pedig csak akképp jelentkezik, hogy a másik fölött hogyan telik el az idő, amíg más idősíkban tartózkodik. Ezért mondtam én azt, hogy az einsteini képlet csak akkor szenzáció, ha geocentrikusan, vagy még inkább: homocentrikusan gondolkodunk; a világegyetem minden egymáshoz viszonyított ideje relatív, (ezt az említett köznapi példán is láhatjuk), s ez alapvetően nem változtatja meg az egyén vagy a világegyetem objektíven mérhető élettartamát vagy az abszolút módon jelentkező öregedést.

-15-

S

 végül, az idő objektíven értéklendő, ha:

3.       a szubjektívnek nevezett idővel (az idő pillanatával) szemben az idő folyamatát vagy múlását nézzük

 

Említettem már, hogy az ember jelent élő lény, éppen ezért a felszólítás: Élj a mának! csak olaj a tűzre és a benzintartály gyufaszállal való fényezése. Sokakat manapság egyáltalán nem is kellene felszólítani arra, hogy élvezzék a jelen pillanatot, amúgy sem tesznek egyebet. Az idő jelen pillanatát az ember mindig szubjektíven éli meg – ímhol az örökös keresztény agitáció jelentősége a jelen pillanata mellett! – ez ugyanis tetten érhető, megfogható, értékelhető, nyilván Isten számára is kézzelfogható bizonyíték egy ember jósága vagy gonoszsága tekintetében, ha nem hivatkozhat a megítélendő arra, hogy: „De hát, az már elmúlt!” vagy: „Még nem volt meg a lehetőségem!”

Voltaképpen, nem ezért, de Ágostonnak igaza van akkor, amikor csak a jelent tételezi reális és megélhető idősíknak, csakhogy valamit nem vesz figyelembe. Akár a jelent, akár a jövőt és a múltat tekinti (e két utóbbit egyazon prioritással és ekvivalensen) megélhetőnek, ugyanazt mondja, s egyikkel sem téved. Míg azonban a jelenben a tipikus szabad akarat hívei (ó, azok az istenadta katolikusok!) élnek, a jövőt és múltat megszentelők az ún. sorsos emberek. Ők, az utóbbiak, azok az élhetetlenek (számomra nagyon is szimpatikus társaság), akiknek a kezéből minden szétfolyik, akik képesek azon a napon meghalni, amikorra a hagyatékuk összege teljesen kimerült, akik képesek elvérezni egy szótagon, s képesek beleőrülni a rendszerük elhibázottságába, mestereim és tanítóim ők, a nyugat dekadenciájának orvosai, a lélek szószólói és az utolsó értelmesség a nyugati filozófiának emez elátkozott történetében, Sören Kierkegaard és Friedrich Nietzsche, akik akár testvérek is lehettek volna, ha egy fél emberöltő és egy pár országhatár nem választja el őket: - ők az élő lelkiismeretem, őtőlük tudom, mit mikor csinálok jól, s rosszul; róluk vagy róluk is szól ez a könyv, emléküknek szenteltem, mert olyan üstökösök ők, akiknek a csóvája még évszázadok múltán is vakítón fénylik az égbolton, mert ha mindent és mindenkit elfelednek már, s már Isten sem lesz, mert nem lesz ember, aki megteremtse az Istent, ők akkor is élni fognak, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők az univerzumból jött fiak, akiket a földön elhanyagoltak, mert égin fénylő szavaikat föl sem fogta a földi horda, és élni fognak örökké ott, ahol a hazájuk szerint rendeltettek örökké lenni… Milyen is e sorsos ember? S hogyan is fogja fel az én időtudat kategóriámat? Erről szólok most.

 

-16-

 

A

 sorsos ember számára az idő kerék. Minden, ami történik, mintha előre le lett volna játszva, föl lett volna véve egy videokazettára vagy DVD-lemezre, s ő pusztán csak annyit tesz, hogy most újra s újra végignézi a színészek játékát. Ő a kívülálló – a saját életét is kívülről nézi, mintha nem is vele történnének az események. Az idő – amikor belepillant tudatának sötétlő mélyeibe, amikor belenéz az elhagyatott szakadékba, ahol rémséges szörnyek tanyáznak és csapnak föl olykor, hogy elragadják őt és kihúzzák a lába alól a racionalitás talaját, meghasad számára az idő, s látja elsétálni maga előtt Zarathustrát, együtt villásreggelizik Kanttal, s ott van Jézussal, amikor megfeszítik. Nem ő szakadt ide messzi korból, hanem képes arra, hogy minden korszakot idevarázsoljon, a saját korába; állandóan vendégségbe járnak hozzá az öröklét pillanatai – ő az, aki az én elméletemet abszolút helybenhagyná. Ő érzi igazán: a dé ja vu nem a véletlen műve, s mivel magas tudatossági fokon áll, még arra is emlékszik, hogy az ismétlődés pillanata mikor melyik eredeti eseményre vezethető vissza, s mivel magyarázható az ismétlődés érzete. Mindent mindig ellenőriz, mindent tudatossá transzformál, ezért aztán az idő kifolyik a markából, minél inkább szorítja vasmarokra sugaras acéldrótköteg-nyalábjait, annál inkább vágják a tenyerét, annál szúróbban jelentkezik a fájdalom: elment az idő, s én tétlen voltam.. Az örök elégedetlen önmagával, és az örök kielégíthetetlen mások viszonyában. Az én szerelmem, amilyennek magamat is szeretem… S ha elmegy az élet, elment a szenvedés is – de hiszen! ő jobban szereti annál az életet, minthogy bármilyen szenvedéstől meg akarna szabadulni! Ezért aztán az időbe szórja szét magát, a legutolsó parancsolata: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! – s vérét adja, s testét osztja, mintha mániásan mindenáron meg akarná magát szerettetni az emberekkel. S azok mégis gyűlölik, mert több, mert jobb, mert okosabb, mert szebb, mert jólsikerültebb náluk, s igyekeznek őt a legsötétebb feledés rókaodvába hajintani, hogy ne legyenek idők, az ő nevét őrzendők. S visszatér oda, hol e nevetséges emberi komédia már nem érhet fel magasztos lényéhez, ahol az örök idők mezein járva ismét kacag és sír, ismét sír és kacag, s lenéz szánalommal régi önmagára, s ahogyan a kerék forog, ő még meglendíti, taszít rajta egyet, s úgy bukik le a feneketlen semmibe – dicsét zengik a századok, soha nem értve, mindig félremagyarázva; s ha van másvilág, amiben nem hitt soha, könnyes szemekkel nézi most odaátról, faja hová fajult, s megsimítja gondolatban szellemi utódja homlokát, és odasúgja fülébe, csendesen, hogy csak ő hallja, senki más: Tudtad? Most még nem élsz, de majd eljön egyszer a föltámadás, a zseniünnep, amit együtt ünneplünk majd meg, a Minden asztalánál ülnek a nagy szellemek, s boroznak, s esznek-isznak, jót beszélnek, nevetnek és vígan vannak… Az utolsó vacsora lesz az első, amit együtt költünk el, az emberiség mindenkori igazi szellemi krémje, akik mindig is szebbet, jobbat, többet érdemeltek volna…

-17-

 

S ezzel az álommal alszunk el néha éjjel, s még a könnyünk is kicsordul reggel a boldogságtól, ha éjszaka szellemük valamilyen tanáccsal meglátogat. Csak a szellemért, a szellem előmeneteléért a saját életükben érdemes élni; szeretet, szerelem, öröm: értékek bár, mind-mind eltörpülnek a folyamatos tudatosodási folyamat lelket felemelő hatása mellett. S így talán – ha sikeres eredményeivel néha büszkélkedhetünk, ha terményeinkkel gazdagíthatunk más szellemeket, már nem voltunk hiába a földön, már használtunk, nemcsak ragyogtunk – akár visszatérünk, akár nem, testamentumom, hogy így haljak meg: úgy érezve, hogy végül is értelmes dolog volt az Élet…---

--- L. F. ---