Minden út Rómába vezet, mégis van, aki Bizáncban köt ki

Egy kis kitérőként, engedjenek meg egy kis eszmefuttatást, ami a témához közvetve az Igazság és az Igazságosság fogalmán keresztül kapcsolódik.

Hanyagolva most és itt azon teológiai és historikus vitát, hogy miért is történt a nagy egyházszakadás, s hogy milyen (eredendő) ellentmondások vezettek el hozzá, valamint hogy „Róma” mint az egyetlen üdvözítő megoldás milyen rosszul csengő és pejoratív értelemmel telítődött a reformáció óta, amihez igenis a római (judeo-)keresztények is hozzájárultak, tekintsük meg ezt a mondást: „minden út Rómába vezet”, nem teológusi, hanem filozófusi szemmel, azazhogy tegyük fel azt a kérdést: Egy-e az Igazság, s hogy egy ilyen plurális és heterogén világban, mint a mai, tartható-e vajon az az álláspont, hogy az Igazság egyöntetű, objektív és abszolút, és mint ilyen, kizárólagos, sőt, kizárólagosan érvényesíthető is?

Talán nem mondok újat, ha elismerem, ez egy matematikai logika. Mint az ismeretes a számunkra, akik a matematikát nemigen szerettük, talán túl sok tehetségünk sem volt hozzá: minden példa megoldása a meghatározott értelmezési tartományon csak egyértelmű lehet, noha számtalan út (számtalan megközelítés) létezik ennek belátására, amit a matematikát nem-kaptafa módjára művelő tanáraink nemegyszer demonstráltak is a számunkra. S hogy hogy nem eszembe jut egy jelenet az Egy csodálatos elme című filmből is, amikor is a leendő feleség (zsenink későbbi áldozatos hitvese) kihajol az ablakon a tanóra alatt, hogy a rekkenő melegben az ablak alatt zajos munkát végző munkásokat szépen megkérje, hogy nem tudnák-e folytatni ezt mondjuk egy óra múlva, amikor a tanóra már véget ért, ugyanis e zaj mellett ők nem hallanak  semmit, viszont ha becsukják az ablakot, megfulladnak a melegtől, mire azok szépen összepakolnak és félbehagyják a munkát, tanárbácsi pedig az elismeréstől elcsukló torokköszörüléssel ismeri be (pedig matematikus!), hogy egy adott problémára létezhet számos megoldás, nemcsak azok, amiket eddig képzeltünk, s lehet, hogy még jobbak is, miket eddig álmunkban sem gondoltunk volna.

Hát nem ezért vagyunk mi alapvetően posztmodernek? Akarom mondani, a modernitásig bezárólag nem mindig azt hitte az ember, hogy az Igazság ez és ez, és slussz; - és nincs mit hozzátenni és elvenni belőle, mert így jó, ahogy van, és olyan tökéletes, hogy javítani sem lehet rajta? Akarom mondani, a posztmodernség igazi értelme nem éppen az volna, hogy megtaláljuk azokat a pozitív pontokat a hagyományban, amelyeket egy rossz (agresszív, erőszakos, manipulatív) irány félrecsúsztatott, s kiemelve ezeket, rendszerét adjuk egy igenis egyöntetű, kizárólagos és kategorikus megoldásnak, s nem pedig az, hogy azok után, hogy az abszolútumot sikerült lejáratni a 20. században, mindent pusztán egy „megközelítésnek”, egy „olvasatnak” tekintsünk?

A gyakorlatot, de különösképpen a manipulációs gyakorlatot (aminek az a vesszőparipája, hogy minden igazságot jogászi (szofista) módra per pillanat használ fel, s valamiféle rossz, politikusi indíttatással minden lovat csak addig ül meg, míg azt teljesen le nem fárasztotta), élesen el kell választani a kognitíve belátott és a szellemben igenis hosszútávon működőképes igazságoktól, s ez esetben, s ebben a folyamatban látjuk és belátjuk: jó és rossz között igenis van különbség, mint búza s ocsú között; s bizonyos „olvasatok” nem ütik meg azt a szintet, hogy szellemileg igaznak, helyesnek és – következtetésképp – működőképesnek tekintsük őket, vagy mert olyannyira általános a jelentésspektrumuk, hogy szinte minden esetben egy bizonyos (ferde) logika szerint helytállónak tűnnek (ez a nagyot durrant és szaga van esete), vagy mert semmilyen értelmezési tartomány nincsen megjelölve a megállapított igazsághalmazhoz (azt állítják, hogy minden esetben és mindenkire úgy érvényes, ahogy az mondva van), vagy mert annyira relatívak, hogy nincs bennük semmi, amiből általános megállapítást lehetne levonni (ha innen nézem 9, ha onnan 6); vagy a relativitásuk mellett alapvetően ellentmondanak egy olyan tradicionálisan bevett, kipróbáltan helyes és örökérvényű objektív jóságtartalomnak, amit az emberiség eleddig sohasem vont kétségbe (és ezekből van a legtöbb, tekintve, hogy a modern ember nemcsak kistudású, de nagyszájú is).

Kezdve az egyházatyáktól (minek ide az okoskodás, ha elegendő a dogmahit?) az eretnek- és boszorkányégetéseken át (akik nyilván mind az ördög megszállottai voltak) a francia felvilágosodáson és forradalmon keresztül (ami olyan szenzációsan testvéri volt, hogy csak a saját fiait falta föl), a német klasszikus filozófián túl (melyben a Természettől önmagához visszaidegenült Világszellem önelgondolása prezentál az emberi elmének egy olyan globális öntudatot, amit csakis csúcsnak lehet tekinteni, úgyhogy utána nem is jöhet már más, csak a két világégés – itt már nem is említem, mert nyilvánvalóan ordasordító ez objektív igazságtartalom emberi életet is nagy mértékben és volumenben veszélyeztető, sőt, elimináló kizárólagossága – a nácizmusra és a kommunizmusra gondolok (aminek igenis ma is jelentős veszélyei vannak) -; valamint a „történelem vége”, amely pedig nem igazolódik be egészen addig, míg minden ellenlábas végleg el nem kussol, és el nem ismeri a háttérhatalmi szupremációt?! S tényleg: ennyi volna a történelem? Egy egyutcás megvezetése az emberiségnek „Rómába”? S van még olyan ember a földön, aki emögött nem szimatol meg valamiféle büdös sárkányszagot?

Jó-jó, persze, minden út Rómába vezet, mi ilyen csőlátásúak vagyunk, sajnos, már gondolok azokra, akik nem tudják, mert nem tudhatják, mert nem is sejtik, hogy a mindenkori „Róma” egy előre eltervelt menetrend szerinti meghatározott végcél, de shajna! – mára már kiderült, hogy nem mindenki oda való, cca. az emberiség 70%-a – vajon meddig megyünk még el az igazságosztásban az állítólagos igazunk érdekérvényesítése végett?... S néha az igazságosztás nem is olyan egyértelmű, hogy rögtön korbáccsal jön. A római istenek szinte mind Janus-arcúak, úgyhogy ha nem vetted be a cukorkáját, akkor s utána jön majd a korbács!

Persze! Ez nem erről szól. Egy az Isten. Tudom. Én is hiszem. Azazhogy hinném, ha a Big Brother nem ült volna be a helyére. S aki a meditációs szellemi súgóközpontjának fedőakciója mögött nem  látja meg a Sátánt, az tisztára idióta… Mennyi a valószínűsége annak, hogy itt ezen a földön egy lesz az Isten, és a valóságos Isten lesz az Egy?!... avagy: már most készülhetünk másvilági megdicsőülésünkre? Ennyi a jézusi igazság, a krisztusi harc – és kész? Száz év múlva majd a gyilkosaink zengenek rólunk ódát? Vajon mennyire vagyunk keresztények, ha hiszünk: - a másvilágban?... Vajon mennyire vagyunk Jézushoz hűek és mennyire hat minket meg az emberiség szenvedése, ha a legjobbak és a legnagyobbak is azt mondják: méltán halt kínhalált a kereszten! S hogy: utána jön majd a Paradicsom! Nem fogtuk fel? Minket megvezettek egy hipotézis mentén, hogy adjuk fel a világunkat, a földet, a földi életünket, a természetes jó érzéseinket – egy fantazmagóriáért!... olyanok, akiknek az egész földi életük egy paradicsom volt!... bocsánat, de ez egy gigantikus átverés…

Persze. Egy az Isten. S a vallások, s az egyházak mennyire tudtak megfelelni ennek az egy Útnak, ha mindegyik a maga érvényesítésére dolgozta ki az idők során a maga tantételeit, dogmáit, rituáléit és szertartásait, ha „primitív” természeti népeket erőszakkal térítettek át a maguk kis dogmatikus idioszinkráziájára, ha még az ökumené is dugába dőlt, Róma a New Age áldozatává vált, s a pápa legfőbb üzenete: ha homoszexuális vagy, légy homoszexuális, Isten ilyennek teremtett, nyilván, az a célja is veled, hogy azzá válj! Kit zavar ez? Csak a Természetet magát. Mert az nemcsak hogy meg vagyon írva, farizeusok, hogy Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, hanem per pillanat az ember egyelőre képtelen ember előállítására e két nem együttes közreműködése nélkül! Nah. De kinek kell ennyi büdös ember? Csak bocsátják ki magukból a széndioxidot, és élhetetlenné teszik a nagybecsű Természetet. Persze, mi zöldek vagyunk, és védjük a környezetünket. (Azért biztos ami biztos, az esőerdőket kivágatjuk, mert ha már sok a széndioxid, legyen kevés az oxigén is.) Na és hogy mi értelme lesz egy tök egészséges környezetnek, ha már nem lesz benne ember, csak robotok? Nah. Ugye. A kígyó öntörvényű logikával a saját farkába harap, de így van ez minden „római” eszmefuttatással.

Biztos-e az, hogy a vallási szinkretizmus abban testesül meg, ahol az átfedések vannak, a hasonlóságok; attól, hogy két vagy több dolog hasonlít, még nem biztos, hogy igaz is (vagy éppen: a modern számára életképes és alkalmazható)!... Akármiket is mondott Jézus, Buddha, Mohamed vagy Mózes, s ezek akármennyire is egybevágjanak, az csak a saját karmájuk következtében volt így, s arra a (meglehetősen zilált, határmezsgyés) korra volt jellemző, amiben éltek; miért kéne életgyakorlatot csinálni tantételekből? Elég soká, s túl későn, leesik nekünk a tantusz, hogy a bölcseletet művelni kell, az életet pedig élni – s e kettőnek semmi köze egymáshoz!

S nem éppen minden vallásban az volt mindig is az igaz, ami lefejti az emberi szellemről ezeket az ostoba természetellenes és a természettel és a természetes élettel és életérzésekkel radikálisan ellentmondó gyöpös és életidegen dogmákat, rossz beidegződéseket és tantételeket; - vagyis gyakorlatilag a vallásos és istenhívő érzületet visszavezeti egy istentisztelő természetvallás szintjére?...

Biztos-e az, hogy az emberi természet jó, s emiatt kell megerőszakolni magát az Istenteremtette Természetünket? Ha egy férfi túlzottan kéjelgő, és 50 éves koráig nemcsak hogy ellövi az összes töltényét, hanem sikerül beszereznie egy akut prosztatabajt, akkor ki a felelős? Az idős kor, a prosztata, vagy a mértéktelenség?... Na ugye. Mielőtt kimondjuk a nagy szavakat a feltétel nélküli szeretetről és az ember eredendő jóságáról, mondjuk gondolkodjunk egy kicsit. És nyirbáljuk meg a saját nagybecsű természetünket, és próbáljunk meg javítani a saját hibáinkon, mielőtt meg akarjuk menteni a Természetet a végveszélytől; talán próbáljuk megtalálni előbb feltételezett nagy jóságunk rosszaságait, nagyszerű jellemünk végzetes jellemhibáit, mielőtt az isteni hont is kivont karddal védjük a csúnya  materialistáktól!

Kinek s minek köszönhető pl. az, hogy a nyugati kultúrában még máig élnek annak a fajta gondolkodásnak a maradványai (noha ezt szinte már minden természettudomány ellenigazolta), hogy a természetet a szellemtől radikálisan elválasszák, de ha nem is választják teljeséggel el, mindig meghagyják a kiskaput a régi ideához való visszasurranás lehetőségeként, hogy végül is: a szellem a természeten túl van, mögötte van, vagyis: felette áll! 

Elmarasztalhatjuk Descartes-ot a res cogitans – res extensa dualizmusáért, elmarasztalhatjuk Kantot a Ding an sich-ért, vagy Hegelt azért, hogy a Világszellemnek nem éppen a helyes önmagához visszatérte folyamatában vélte felfedezni az elidegenedést; de: nem ugyanilyen hibásak-e vajon a vallási tantételek, amelyek az embert elvonják a természetes életbeni létezésétől, ha továbbra is angyalokban és démonokban, vagyis szellemekben hisz (s ezeket ténylegesen létező entitásoknak véli, nem pusztán szimbólumoknak vagy archetípusoknak)! Az egész nyugati kultúrkör filozófiástul és judeo-keresztényestül egy olyan abnormális metafizikát érvényesít mind a mai napig, amibe egy tisztességes elme szabályosan belebetegszik, ha komolyan veszi! Persze, ha elegendő annyi, hogy „meg vagyon írva” és elég csukott szemmel hinni a megírtakban – de ezek azok az elmék, akiknek egyszerűen nincsen intellektuális lelkiismerete.

Ma is veszekedtem anyámmal. Mondok valamit. Gyerekkorunkban a konyhába volt kitéve. Arany cirádás betűkkel. Egy táblán. „Anyának mindig igaza van.” Szép gesztus. Mondaná bárki. Igaz is. Helyes is. Az anya megbecsülése. A női nem visszahelyezése a maga természetes rangjára. De tényleg helyes és tényleg igaz így? S mi fog történni egy olyan családban, ahol mindig az anyának van igaza?

Anya először maga volt az istennő. Aztán később versenyezni kellett a melleivel. Aztán olyan idegesítő lett, hogy mi lettünk maga a sátán önvédelmi akcióink során. Volt ő minden, hatóerő és húzóerő és vadállatok közé bedobó idomár; sírógörcsöt kapott néha tőlünk, vagy miattunk, vagy értünk; volt műtve a méhével és lett belőle hormonhiányos hisztérika, és fájlalja a lábát minden nap, úgyhogy rendszeresen masszírozzuk, de egyetlen dologra nem emlékszem: hogy valaha is bocsánatot kért volna, bármiért is. Hiszen neki mindig igaza van!

És mi lett volna, ha a falra ez van kiírva: Apának mindig igaza van. Ha mégsem, akkor anyának van igaza. Ki a család feje? Na ez az. Mi történik egy olyan családban, ahol a férfi, a családfő nem számít úgy, mint a család feje? Megmondom. Kis idő múlva veszekedések és egymás tépése. A gyermekeknél különféle nemi és lelki identitászavarok. Aztán, hogy elmúlik a házastársak közti fizikai szerelem, s amikor a férfi még nemileg se funkcionál már, végképp le lesz írva. Bocsánat, mi az, amit egy nő nem tud, amit egy férfi igen? Nagyon egyszerű a válasz. Magáévá tenni egy nőt. Itt van a kutyuska elásva. S egy olyan nő, akit a férje nem tesz magáévá, vagy nincs férfi az életében, először csak hideggé válik, majd elégedetlenné, elidegenedik a saját nemi természetétől, funkciójától és identitásától, aztán agresszívvé válik, felhúzza a nadrágot, és bosszút áll!...

Nem ez történt az egész posztmodern kultúránkkal? Itt nem az a kérdés, hogy ki a képesebb vagy okosabb, a nagyszerűbb vagy nagyívűbb, hogy kit nyomnak el, és kinek nincs elég joga, hanem az, hogy a férfi nem funkcionált férfiként! S ahol a természetes nemi funkciók nincsenek rendben, ott felborulnak a szellemi funkciók is. Egy olyan nő, akinek férfias kisugárzása van, arról minimum egy mondható, hogy boldogtalan; nincs megfelelő nemi élete, és nincs egyetlen férfi sem, akihez szívvel tudna ragaszkodni, vagyis: sérült…

És a mai veszekedés is kezdődhetett volna úgy, hogy elviccelem a bántást. Vagy nyelek egyet. Vagy még egyet nyelek. De úgy nem kezdődhetett volna, hogy ő egyszerűen NEM KEZDI EL. Mert nála az Igazság, neki MINDIG igaza van… Igen, azt akarom mondani, hogyha Róma egy meghatározott személy volna, egy egyház vagy az embereknek egy csoportja, aki az Igazság letéteményesének tartja magát, akkor ott kötne ki a világ, (ahol egyébként ki is kötött), ahol én anyámmal, hogy egyszerűen ki lehet tőle halni – el lehet tőle pusztulni! ---

Igazság és érdekérvényesítések között azonban óriási különbségek vannak. Sok esetben, a legtöbb esetben nem az vezet az Igazság érvényesüléséhez, ha az Igazságot érvényesítjük, hanem épp fordítva: egy módon érvényesülhet csak az Egy Igazság, a Mindenki (vagy legalábbis a Legtöbbek) Igazsága, ha lemondunk annak személyes (szellemi vagy fizikai, látens vagy effektív) kivitelezéséről. Így értette Jézus is azt hogy: Ne ítélj, hogy ne ítéltess, s ezért is halt meg a kereszten. Mit is mondott a hitetlen lator? – Varázsold le magadat a keresztről!...- de mi értelme lett volna levarázsolnia magát, ha ő az „Isten országában” hitt, és nem valamely hatalmi Isten-helytartó igazságtalan emberi ítélkezéseiben? Az Isten Országa pedig nem olyasmi, ami volt vagy lesz, hanem ami mindig Van, egy ideig időről időre megjelenik, mint látomása a jónak, majd huzamosan stabilizálódik, ha leszokunk arról, hogy másokat az igazság mentén helyretegyünk.

A legfőbb sátánok az életben ezek a fajta emberek, akik nem a passzív jóság és igazságkeresés, hanem az Igazság aktív érvényesítésének megszállottjai, mindegy, milyen hivatásuk legyen is egyébként. S a legfőbb rosszaság bennünk is ez volt, ez a hipotézis: ha mi tudjuk a jó Utat (s erről határozott a meggyőződésünk), kötelességünk másokat is erről felvilágosítani, és erre az Útra terelni, függetlenül attól, hogy a tudásunk milyen jellegű: tudományos, filozófiai, teológiai vagy spirituális.

A sátán csak addig tud velünk kommunikálni, míg az ő adókészülékére mi rárezonálunk, vagyis: amíg az ő helyretevő-rendberakó aktusára mi vevők vagyunk, azt pozitívan vagy negatívan lereagáljuk, vagyis helyeseljük vagy ellenreakcióba lendülünk (pl. hogy leépítsük a leépítést), addig nyert ügye van, mert megtalálta azt a pontot, amin keresztül tud minket befolyásolni, irányítani, végső esetben bosszantani, frusztrálni és idegesíteni. Értsük meg, hogy mindegy, hogy mennyire vagyunk tökéletesek, s milyen nagyszerű és jellemes emberek vagyunk, vagy épp: teli vagyunk hibákkal; - a másik embernek ehhez semmi köze, ha őrá ez semmilyen formában nem volt kihatással, úgyhogy mindig kérjük ki magunknak azokat az inspirációkat, amik belekotornak a személyes életünkbe, jellemünkbe; a hibáinkat vagy a tévedéseinket mutogatják, neadjisten, megpróbálnak minket a „helyes útra” taszigálni. Nem vagyunk már gyerekek, de aki egy felnőtt emberrel így bánik, az nyilván gyereket se tud nevelni, hisz egy gyermeket motiválni szintén nem úgy érdemes, hogy azt mutogatjuk neki, hogy ő milyen kicsi, s hogy hova kell még a lárvaállapotból kifejlődnie. 

Példa nélkül, nincs nevelés. A példamutatás pedig nemcsak és elsősorban nem szavakkal történik, hanem azokkal a tettekkel és viselkedés általi gondolatátadásokkal, amelynek során a tisztelet a gyermekben önmagától születik meg, a figyelem a felnőtt iránt, önkéntelenné válik. A mintakövetés az életben felülírhatatlan: gyermekként figyelünk a szüleinkre és a tanárainkra, később lesznek mestereink és példaképeink, idősebb korunkban pedig, ha így éltünk, talán mi is lehetünk majd minták másoknak. A felettes-én, amiről Freud ír, nagyon is jó, hogy van, csak egyáltalán nem mindegy, hogy egy felnőtt lelkében milyen stílusban szól le, úgymond önmagának, a felettes-én, és ezt nem más dönti el, mint a nevelőink és tanáraink korábbi odaszólásai nekünk, hogy azok milyen stílusban történtek; poroszos, szadista, büntető és leckéztető nevelés sérült felettes-ént eredményez, gátlásokat épít be a lélekbe, egy egész életre kiható rossz, csúszkáló önértékelést eredményez, s azt, hogy a felnőtt egyén a szabadságot csak szabadosságként fogja tudni értelmezni és megélni, és végeredményben nem lesz képes kötelezettségei tisztességes teljesítésére és menekülni fog előlük.

Márpedig az Igazság kérdésénél sokkal súlyosabb kérdés az igazságosságé. S igazságosak csak akkor maradunk, ha a magunk számára ismerjük az Igazságot, de semmilyen úton-módon és semmi szín alatt nem akarjuk ezt másokkal erőszakosan megérttetni és az akaratunkat a másik emberre átvinni.

A filozófiai logika természetesen mindig abban különbözött a matematikaitól, hogy mi kimondottan keressük az ellentétek összehangolhatóságát, számunkra az Igazság egészen egyszerűen csak egyfajta elrendezés, összetétel, olvasat. S míg megrekedünk ezen a szinten, nem láthatjuk be, hogy vannak, hogy léteznek alaptörvényei a szellemnek és a természetnek, amelyek ez emberi gondolkodás vegykonyhájában egészen egyszerűen megsemmisülnek, ha alapvetésként nem tartjuk magunkat hozzájuk. Így gyakorlatilag, azon emberek számára, akik a tradicionális alapvetésekben egyetértenek, csak egyetlen út létezik, amelyet ezen ősi természetes spiritualitás meghatározott, s minden ettől deviáló út nem az Igazság útja, és nem lehet helyes, akármilyen jónak, nagyszerűnek vagy bonyolultnak és kifinomultnak tűnnek a megközelítései.

Ez az az út, ami Rómába vezet (vagy ha jobban tetszik, sokkal inkább: Bizáncba). Ámde azt nyugodtan kimondhatjuk, nem mindenki megy ám oda. Nyugodtan lemondhatunk a síklátású ateistákról (akik nem hisznek Istenben, egy magasabb szellemi erőben, aki az ember fölött áll), a legtöbb formai vallásosról (akiknek a tradicionalitás csak divatszél), a bigottakról (akik túlzottan ragaszkodnak a tantételekhez és a dogmákhoz, szó szerint veszik azokat és mint kinyilatkoztatást, megváltoztathatatlannak és jobbíthatatlannak tartják azokat) és a fanatikusokról (megszállottakról és szélsőségesekről).

S ez is egyfajta ’egyházszakadás’ – hiszen ma túlontúl nagy szükség volna arra, hogy végre átértékeljük a hagyományos vallási tartalmakat, méghozzá egy alapvetően spirituális-lelki, természetes és színtiszta, ősi alapon.