Zend Avesta: Vendidad - 1. Fargard. 6.
6. Negyedikként([i]) a jó
földek és országok közül,
amelyeket én, Ahura Mazda teremtettem,
megteremtém a gyönyörűséges Bakhdit[1],
a magasra emelt zászlajával.([ii])
S erre jött Angra Mainyu,
aki minden, ami halál,
és megteremtette ellenében a hangyákat
és a hangya-hegyeket.[2]([iii])
,OY ,mvza ,mvsvrvBqArf ,mvtSihaW ,acm&narqiOC
,acm&hMasa ,mIriUt6
,ldzam ,Oruha
`,m&Cfard-OBDvrv ,m&rIrs ,mIDxAb
,Okrham-uruop ,Suyniam ,OrMa ,TatNvrvkArf
,mvrAytiap ,eha ,TaA
.,acsaDasu ,acmvrawarb
6 tûirîm asanghãmca shôithranãmca
vahishtem frâthweresem azem ýô ahurô mazdå bâxdhîm srîrãm eredhwô-drafshãm, âat
ahe paityârem frâkereñtat angrô mainyush pouru-mahrkô bravaremca usadhasca.
[1] BAKHDHI – Bakhtri, Balkh, Baktra. Ahogy az iráni nép fokozatosan elindult nyugat felé Eran-Vejből, mielőtt elérték volna Irán mostani földrajzi területét, a középidejű iráni konföderáció (legalábbis Ferdowsi Shahnameh-je [Királyok Könyve] szerint) fővárosa ebben a legendás időben, a Kayani-dinasztia idején, Balkh volt. Bakhdhi, Bakhtrish, Bactra, Bactria, Takharisztan vagy Toharistan és Balkh egyazon város megjelölése, különböző korokban és különböző népek által. Mai nevén Bakhdhi nem más mint egy kis falu Afganisztánban, Balkh. Az ősi Bakhdhi gyönyörű fekvéséről, bőséges terméséről és a változatos gyümölcstermesztéséről volt híres. Az Amu-Daryától délre helyezkedik el, a hindu Kush-hegység határolja dél-délkeleten, a Pamir észak-északkeleten, Sughd északon, Mouru (Marv) északnyugaton-nyugaton és Harerud délnyugaton. Szinte minden fajta klíma és domborzat előfordul itt: gazdag legelők, sivatag és sziklás hegyek. A kushi hegyi legelők kiválóak birkatenyésztés szempontjából, Balkh ma mégis a tevéiről híres.
[2] A HANGYÁKAT ÉS A HANGYA-HEGYEKET – „A kalászt elhordó hangyák” (Fargard 14:5)
[i] NEGYEDIKKÉNT…: A balkhi király, Vistasp, vagy későbbi nevén: Gushtasp, a Kayani Dinasztia feje volt és Zarathushtra kortársa. Ő volt az első, aki elfogadta Zarathushtra tanításait, felvette és patronálta a mazdaánus hitet. A Kayani Dinasztia alapítója és első királya Kai Kobad (Kay Qobad) volt, akit a zoroastriánus Avesta Kavi Kavataként említ. Az Amu-Darya folyó északi, tadzsikisztáni partján, a régészeti feltárás alatt levő terület, Takhte Sangin közelében van egy tájék, aminek a neve Takht-e Kabad, jelentése szerint “Kabad trónja”. Körülbelül 40 km-re északon az Amu Darya mellékfolyója mentén található egy hely, aminek a neve Kai Kobad Shah, ami azt jelenti: Kai Kobad Király. Ez az a tájék, ami a leginkább és a legközvetlenebbül kötődik a Kayani Királysághoz és ad tudósítást a régmúlt dinasztia itteni, ősi uralmáról.
Van egy rejtélyes
szövegrész a középidejű zoroastriánus szövegben, a Denkard 7. könyvében, a 34.
versben, ami a leszármazást illeti az Aryani nemzet (a Khvaraneh) tekintetében
Kai Kobadtól. Kai Kobadról szólván, ahogy azt az E. W. West-féle fordítás
mondja: “az ő őse volt Patakhsrobo, Airyefshva fia, aki pedig fia Taznak, az
Arabok királyának...”
A 35. versben a vérvonal
Kay Arash-hoz vezet, aki pedig Kai Kobad leszármazottja. Valamilyen oknál fogva
a “Taz” vagy “Tazi” név a középiráni (középperzsa) nyelvben az arabokkal
asszociálódott, talán azért, mert hasonló hangzású, mint az a szó, amely az
arab népcsoportot jelölte.
Azért furcsa ez, mert a
leszármazásban ilyenformán szakadás keletkezne, hiszen két ariáni (kayani)
király közé beékelődne egy arab nemzethez tartozó király. Más írók arra az
értelmezésre ösztönöznek, hogy a “Taz” ebben a kontextusban a “tajik-ra”
vonatkoznak.
Nyilván nincsen kizárva a két teljesen különböző származású nép érintkezése, ill. keveredése egymással, de vélhetően teljesen tévútra visz az, ha egy Aryánus dinasztia fejének egy alapvetően eltérő (szemita) népfaj ősét tekintjük.
([ii]) MAGASRA EMELT
ZÁSZLAJÁVAL: Bakhdhi a magasra emelt zászlajával ellenpontját képezi a hangyákból való
hegyeknek. Ezt én feltétlenül csak szimbolikusan tudnám értelmezni: a nagy és
nemes embert, aki kimagaslik egyenességével a tömegből, megszállják a kisszerű,
középszerű törpék, akikből viszont garmadával van.
A balkhi citadella
erődítmény falai
2003-tól régészeti
ásatások indultak Balkhban, amely az ott levő közel
Nietzsche így ír az
Ím-ígyen szóla Zarathustrában az utolsó emberről:
„Ideje, hogy az ember
kitüzze célját. Ideje, hogy az ember elültesse legmagasabb reménysége csíráját.
Földje még elég kövér
erre. Ámde ez a föld egykoron sovány és kimerült lészen s nem bír majd belőle
nőni egyetlen magas fa.
Óh jaj! Eljövend az idő,
mikoron az ember vágya nyilát már nem veti az emberen túl és íjjának húrja
elfelejt zúgni!
Mondom néktek: kell,
hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló csillagot tudjon szülni.
Mondom néktek: bennetek van még khaosz.
Óh jaj! Eljövend az idő,
mikoron az ember már nem szül csillagot. Óh jaj! Eljövend az ideje a
legmegvetettebb embernek, a ki már magát sem tudja megvetni.
Ime megmutatom nektek az
utolsó embert.
„Mi a szeretet? Mi a
teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?” - ezeket kérdi az utolsó ember és
hunyorgat. A föld akkoron kicsinynyé lőn és rajta ugrándozik az utolsó ember, a
ki mindent kicsinynyé tészen.
Fajtája
kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább.
„Föltaláltuk a
boldogságot” - mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.
Odahagyták vala a
tájékokat, a hol kemény volt az élet: mert melegség kell nékik. Szeretik még a
szomszédot és hozzá dörgölőznek, mert szükségük van a melegre.
Megbetegedni és
csalódni: ezt bünnek tartják; nagy vigyázva járnak-kelnek. Balgatag az, a ki
még kövön vagy emberen megbotlik! Koronkint egy kevés méreg: ez kellemetes
álmokat okoz.
S utoljára sok mérget,
kellemetes halálra valót!
Még dolgoznak, mivelhogy
a dolog szórakozás. Ámde szorgoskodnak, hogy a szórakozás ne támadja meg őket.
Nem szokás már elszegényedni se meggazdagodni: mind a kettő túlságosan
megerőltető. Ki akar még uralkodni? Ki még engedelmeskedni? Mind a kettő
túlságosan megerőltető.
Nincs pásztor és egy a
nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlő: aki máskép érez, önkéntesen
bolondokházába vonúl.
„Valamikor mindenki
bolond volt” - mondják a legnagyobb rókák és hunyorgatnak.
Bölcsek ők és tudói mindeneknek, a mik
történtek: így hát nincs miért gúnyolódni. Még civakodnak, ámde hamarosan
kibékülnek - máskülönben a harag elrontja a gyomrot.
Megvagyon apró kedvtelésük nappalra és
megvagyon apró kedvtelésük éjjelre: de tiszteletben tartják az egészséget.
„Föltaláltuk a boldogságot” - mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.” (Wildner Ödön fordítása)
Hát nem a mai korunk
leghűbb leírása-e ez? S minden olyan kornak, amelyben az ember elfeledkezett
már a magasabbrendű értékekről. És az utolsó ember kora megteremti az utolsó
kort, amiben az ember egyáltalán létezhet. Így mennek hangya-hegyek erős várak
ellen, így rohad ki belülről Berzsenyi tölgyfája, a magyar nemzet és az egész
világ! S az oka csak ennyi: az ember beképzelte magának, hogy Isten lehet,
holott még önmagát se volt képes fölülmúlni.
Ez a kórkép azonban nagyon is ősi - s ezzel minden valószínűség szerint egyetértene maga a Próféta is.
Az “utolsó ember” az az
emberfajta, aki gondolkodás nélkül és kritikátlanul elfogadja, hogy dróton
rángatják. Ellenben Bakhdi magasra emelt zászlajával azt a “felsőbbrendű
embert” (Übermensch) szimbolizálja, aki ezen hatalom alól, belső vezéreltsége,
önnön józan esze és egy valóságos Isten iránti szeretet és bizalom révén,
kivonja magát.
Meg kell látnunk, hogy
mindenkor, mindenki irányítva van; és e felsőbbrendű ember sem tudja magát
kivonni egyfajta felsőbb hatalom alól. A nietzschei képletben az a hibás, hogy
azt az illúziót kelti, mintha a felsőbbrendű ember fölött nem állna semmilyen
hatalom, csakis a maga öntörvényéből és csalhatatlanságából táplálkozna, s
ígyen ember létére istent játszik. Holott tudjuk, hogy semmivel sem elvetendőbb
dolog Isten szolgájának lenni, mint egy olyan embernek, aki magát “Istennek”
képzeli. Az ember válaszút elé kerül az élete során: vagy a maga “istenségét”
hirdetve és a “maga erejében bízva” maga is bábuként emelkedik fel a többi dróton
rángatott bábu fölé; vagy megtanulja, hogy mindannyiunkat, még a
leghatalmasabbat is egy “láthatatlan kéz” vezérel és vigyáz az útján.
Az ember-Isten
kapcsolatban a végállomás, a végeredmény nem lehet az ember, mert a legnagyobb
ember is csak akkor isten, ha istenes, s belátóan alkalmazkodni képes a sokszor
rajta kívül eső körülményekhez.
Bakhdi, a magasra emelt zászlajával a magasabb ember szimbolóluma, de tudnunk kell, hogy ez az ember maga az Ember, amilyennek minden embernek lennie kéne; míg a “felsőbbrendű ember” csak egy folyamat és állapot az “emberré válás” során, miután elismerjük, hogy se a hatalom akarása, se a szeretet ereje nem tehet minket mások fölött uralkodóvá, csakis a magunk felett gyakorolt önuralom, és az önmagunkkal szembeni engedelmesség, minek során azon felsőbb hatalom közvetlen közelébe kerülünk, amiről ma már a világ elfeledkezett, és ha néha megmutatja magát, akkor sem hisz már benne...
([iii]) TOVÁBBI KOMMENTÁR A MIGRÁCIÓRÓL: A kutatásunk során itt találkozunk elsőként azzal a lehetőséggel, hogy az avesztai földek talán nem is különböző népcsoportok területeit jelölik (ahogyan azt Peterson leírja), hanem talán az ariánus nép ill. kultúra vándorlását mutatja be a hosszú idők során. A következőkben ki fog derülni, hogy miért is mondom ezt. Ennek megfelelően Airyana Vaeja volna az őshaza, ahonnan az ariánus népek fokozatosan minden irányba szétvándoroltak. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a földek, felsorolásban, ahogyan egymásra következnek, mintha koncentrikus, egyre táguló köröket írnának le az őshazához képest, s csak így érthetjük meg igazán azt, amit az első szakasz ír: “Hogy az egész világ betölthesse szellemét Airyana Vaejának.” (Tehát például nem egymás mellett él az ariáni és a turáni, hanem a turáni tulajdonképpen egy későbbi ariáni.)
Ennek megfelelően a 16
föld nem is 16 féle nép földje, hanem az indoiráni nép 16 kultúrája, amelyet
Zarathushtra megjelenésétől kezdve megvalósított. Ebben egy óriási lépést, egy
minőségi ugrást tettünk előre. Ebben az esetben nem nemzetekről, hanem nemzedékekről gondolkodunk, és az
avestai leírás szerinti földeket mind területileg, mind történetiségben
tulajdonképpen egy népfajta lakta, noha bizonyára voltak területi és az
egyes korok szerinti megkülönböztető jellegzetességek. Ahhoz, hogy ilyen
messzire elrugaszkodjunk, meg kell néznünk az egyes területeken lakó
civilizációk kialakulásának, fénykorának és pusztulásának időpontját is. Akkor
tudunk csak időbeliségre (is) következtetni ugyanis, ha ezek között nincsenek
tetemes átfedések vagy anakronisztikus időbeli differenciák.
Ezt a feltételezést
igazolja az a leírás, miszerint Zarathushtra maga, aki Eran-Vejben született
(1. nemzedék) és Sughdában tanított (2. nemzedék), majd Balkhba ment lakni (4.
nemzedék), ahol is a bakhtrai király, Vishtasp a zoroasztiánus vallást felvette
és népe vallásává tette, majd Zoroaszter itt is halt meg egy turáni (vagyis
sughdai) megszálló merénylő keze által.
Hogy ez konkrétan így
volt-e, nem bizonyos. Egy biztos, hogy ha Zarathushtra Balkhban élt, amikor Sughdát
már kifosztották (lásd a 2. részt), akkor nyilván a sughdai kultúra korábban
virágzott, mint a balkhi kultúra, és azt is tudjuk, hogy mindkettő Zarathusthra
életében szerepet játszott. Ez, úgy tűnik, talán igazolja a feltevést, a
problémánk csak annyi, hogy erre a bizonyíték pusztán egy mendemonda.
(Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egy kultúra többnyire nem “virágzik el” egy
emberöltő alatt, bár azt tudjuk, hogy az ősi emberek átlagéletkora nem 50 vagy 60 év volt, hanem annál sokkal több.)
Kosfejekkel
díszített karkötők
Ősi perzsa karperecek, hasonlók ahhoz, amiket állítólag a zsidó Rebeka kapott
menyegzője alkalmából
Megjegyzések
Megjegyzés küldése