Zend Avesta: Vendidad - 1. Fargard. A Teremtés Könyve. Cím.
A tizenhat[1] tökéletes föld, amelyet Ahura Mazda[2] teremtett[3], és megannyi átok, amit
vele szemben teremtett Angra[i]
Mainyu[4] ([ii])[5]
[1] A TIZENHAT TÖKÉLETES FÖLD: A 16-os szám az ősi 2-es számrendszerre utal, és a 2-4-8-as számmisztikára mutat, amely szemben áll mindennemű 3-as alapú misztikával. Míg ez előbbi a „természeti” vallások jelzője, addig a hármas számrendszerű számmisztika (1-3-9) a transzcendens (értsd: természet-fölötti) vallásoké.
[2] AHURA MAZDA: a Legfőbb Úr, a Jó Isten Aveszta-i elnevezése: Ahura=Úr, Mazda=Mindent tudó ill. Mindenható (pahlavi: Ohrmazd). Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy a magyar nyelv mindmáig őrzi az Ahura szót az “Úr (úr)” szóban, amely minden más nyelvhez képest (pl. ang. “sir”, ném. “Herr”) némi lerövidítéssel a leginkább őrzi a szó eredeti alakját. Az Ahura itt ugyanakkor csak Istent jelöli, bárki nem nevezhető úgy, hogy ahura, a legkiválóbb embereket, mint a főpapok, Zarathushtra neve után így nevezik: a legzarathustrább ’ zarathushtrôtema’ (Vö: Nietzsche morál-eszményével, az úr-morállal is.)
[3] AMELYET AHURA MAZDA TEREMTETT: Nagy erőfeszítéseket tettek annak
felkutatására, hogy a tizenhat föld, amit Ahura Mazda teremtett, pontosan
földrajzilag hol található. S nemcsak a földek, országok ill. városok beazonosítására, hanem a
történelmi hagyomány átöröklődésének pontos meghatározására is vállalkoztak
ezek a kutatók. Nevezetesen, hogy az ősi iráni törzsek milyen migráción
(vándorláson) keresztül jutottak el a nevezett településekre. (Későbbi
feltételezésem alapján azonban a migráció útja nem más, mint az avesztai földek
teremtésének sorrendje.) Mindazonáltal a szöveg maga nem tesz lehetővé egy
ilyen pontos, kiterjedt kutatást, még csak nem is utal arra, hogy ezek a földek
konkrét helyek-e a földön, vagy pusztán elképzeltek. 2000 óta azonban számos
feltárás indult meg az érintett területeken, így lehet, hogy az avesztai
szövegek támpontot fognak nyújtani a felfedezésekhez. Tehát nem áll
rendelkezésünkre más, mint a mai és a történelmi Iránnak és környezetének
geográfiai adatai, a szöveget eszerint, valamint egy vallásos szemszögből (szimbolikusan)
kell megfelelően értelmezni. A tizenhat föld közül kilencet felderítettek, és
ezek a következők J. H. Peterson kutatásai alapján:
1. Sughdha (2) (Suguda, Sogdianh, Samarkand)
2. Mouru (3) (Margu, Margianh, Marv)
3. Bakhdhi (4) (Bâkhtri, Baktra, Balkh)
4. Haroyu (6)(Haraiva, `Areia, Harê(rud))
5. Verhkana (9) (Varkâna, Urkania, Gurgân, Jorgân)
6. Harahvaiti (10) (Harauvati,
`Aracwsia, Avrokhaj, Arghand-(âb))
7. Haetumant (11) (EtumandoV, Helmend)
8. Ragha (12) (Ragâ, Ragai, Raî)
9. Hapta hindu (15) ( Hindava,
`Indoi, Hind (Punjab))
(Első név: Aveszta név, azután az ősi perzsa, majd az ókori görög és a modern név. A zárójelben lévő szám azt a szakaszt jelöli az 1. Fargardban, ahol a földrajzi név előfordul.)
Ezek majdnem biztosan meghatározhatóak, mivel
neveiket le tudjuk követni a királyok feljegyzéseitől kezdve a klasszikus
szerzőkön át Irán régi történelmi és mai térképéig. Ami a többi földet
illeti, általában a Pahlavi kommentárra hagyatkozunk, amely a következőkben
említi őket (sorrendben: aveszta név, pahlavi név, modern név):
Vaekereta (Kâlpûl,
Kabul)
Urva (Mêshan, Mesene)
Varena (Patashkhvârgar vagy Dailam; Tabaristân vagy Gîlân)
Rangha (Arvastâni Rûm, Kelet-Mezopotámia)
Mindazonáltal Nisaya és Chakhra kérdése
továbbra is nyitva marad, mivel több ilyen város is létezett ezzel a
névvel. Tudjuk bár, hogy Nisaya Balkh és Marv között helyezkedett el. A
legelsőként említett Airyana Vaeját vagy Eran-Vejt (az iráni népek ősföldjét)
az ősi Arran (Araxes folyó) területével azonosítja J. H. Peterson, ami a mai
modern Karabagh és Azerbajdzsán területén fekszik. K. E. Eduljee viszont
sokkal keletebbre, az Oxus (a mai: Amu-darya) és Tadzsikisztán vidékére. Azt
biztosan tudjuk, hogy az ősi szentföld hegyes vidéken lehetett; eszerint
lehetett ez a Kaukázus (Peterson szerint), avagy a Pamir lábai (ahová Eduljee
teszi). Lehetett valamilyen szisztematikus (területi vagy időbeli) rendszer
abban, ahogyan ezek a területek a történetben egymásra következnek, de ez nem
mutatható ki végig, csak Sughdha, Mouru, Bakhdhi, Nisaya, Haroyu, Vaekereta
(2-től a 7-es földig) esetében, amelyek az északkeleti tartományok egybefüggő
tömbjét alkotják. Az utolsó két tartomány, Hindu és Rangha (Mezopotámia) pedig
két határtartomány, az egyik keleten az Indus, a másik nyugaton a Tigris és
Eufrátesz medencéje. Ilyenformán keretes szerkezet is megállapítható, mivel
Rangha visszautal az első tartományra, Airyana Vaejára, Eran-wejre, amelynek fő
folyója, Vanghui Daitya, azaz az Aras ugyanazokból a hegyekből ered, mint a
Tigris folyó - tételezi Peterson. Szerintem továbbá, ha a migrációt tekintjük,
egyértelmű, hogy az a föld, amit a civilizáció bölcsőjének tartanak sokan, a
sumér birodalom – mivel az avesztai földek közül az utolsóként szerepel –
valójában nem kezdete a civilizációnak, hanem kulturális értelemben végállomása
az avesztai népek vándorlásának.
Semmi sem jogosít minket föl, ennélfogva, arra, hogy az Aveszta Vendidadjában szereplő teremtéstörténetet inkább higgyük mitologikus szférák és vallási elemek teremtésének mint valóságos geográfiai városok és helyek alapításának (ahogyan ezzel szemben olvashatjuk az esszénus Edmond Bordeaux Székely Zarathustrájában), s arra sem, hogy az Avesztát módszeresen keresztényre magyarázzuk (ahogyan azt az egyébként általam nagyra becsült Zajti Ferenc tette Yasna-fordításaiban). Semmi egyebet nem láthatunk a Vendidad leírásában, mint az ősi Airiánia földrajzi leírását, viszont tételezvén, hogy a könyv vallási törvénykönyv, feltesszük, hogy a valós városok ill. népek és ezek szokásai mellett mítikus történeteket, helyeket is elbeszél. Nem dönthetjük el teljes bizonyossággal, hogy az egyes teremtett helyeknél valós, vagy ilyen képzeletbeli helyekkel van-e csupán dolgunk, részben azért, mert az ősi Airiánia történelmét kevéssé ismerjük, másrészt azért, mert az olyan nevek, amelyek mitikus helyekhez társulnak eredetileg, később valóságos helyekhez is köthetők és fordítva. Az Airiánia elnevezés hipotetikus, hiszen mindazok a népek és országok, amelyek itt említésre kerültek, és amelyekre a mazdaizmus hatott, ide tartoznak és ez nem korlátozódik csak a mai Irán területére. Azok az átkok, amiket Angra Mainyu teremtett, hogy megrontsa az Ahura Mazda által teremtett földek tökéletességét, érdekes információt nyújtanak némely airiánus nép ill. tartomány akkori vallási gyakorlatáról, amikor e fargard íródott. Harat valószínűleg azoknak a puritán szektáknak volt a székhelye, akik a megtisztulási törvények terén a szigorúságot túlzásba vitték. A kuruzslás a Helmend folyó völgyében dívott, a párszik pedig jelentős hatalommal bírtak Kabulban, ami egy zoroastriánus megjelölése annak, hogy a hindu kultúra erőteljesen eluralkodott ezeken a részeken, amelyet még a Kr. e. és után számított 2. század időszakában is Fehér-Indiaként ismertek, és egészen a mohamedán hódításig inkább indiai volt, mint iráni. (Forrás: J. H. Peterson, 1995; www. avesta.org)
[4] ANGRA MAINYU: A gonosz szellemek fejedelme, vö: Ahriman (Bundahishn).
Nevének jelentése szerint a gonosz, rossz, ellenséges, mérges (angra) szellem
(mainyu). Érdekessége ennek a névnek az angra szó lehetséges etimológiája,
amely alighanem mérgességet, dühösséget jelölt. (lásd angol: ‘angry’,
‘anger’) A düh itt nemcsak a lélek finommozgásaival szembeni heves, indulatos
akaratot jelenti (lásd ehhez például a későbbi görög-római hedonisták írásait)
hanem alapvetően destruktív, a jó hatásokkal és tulajdonságokkal szembemenő
attitűdöt. Rögtön eszünkbe juthat itt Nietzsche egyik morálkritikai műve
(Jenseits von Gut und Böse - Jón és gonoszon túl), amelyben a rossz, gonosz
érték megjelölésénél szintén a ‘dühös, mérges’ jelentésű szó áll (böse);
alaphipotézisünk szerint tehát a dühösség negatív indulat és a romboló szellem
munkáját jelenti az Avesztában. (vö.: magyar: ármány szóval is!)
[5] CÍM: A címrész az eredeti
szövegben nem szerepel, feltehetőleg későbbi betoldás.
A fordító kommentárjai
(I) ANGRA: Az angra szó dühösséget,
mérgességet jelent. Az angol nyelv ’anger’ szavában máig megtartja az eredeti
jelentést, továbbá vannak nyelvi áthallások az ’eager’ (lat. aeger) ’dühös,
mohó’, valamint a ném. Angst ’aggodalom, félelem’ szavakkal is. Az nagyon is
jellemző, ahogyan az Aveszta a legfőbb rossznak a dühöt, a mérget tartja. A mai
magyar nyelvben máig így használjuk: „mérges”, amely szónak a „méreg” szó a
töve. A méreg pedig etiomológiailag a szumír ’mar’, ’mer’ tőre vezethető
vissza, aminek a jelentése ugyenez: szélvihar, maró kígyó, öv, mérges, méreg,
északi szél. Az ómagyarban még így mondták: myrgh, és az ősi székely magyarban
is a vad északi szél elnevezése: „Ne-mere”. A mérgesség tehát az Aveszta
szerint betegség, aminek oka, hogy valaki méreggel megfertőződött, akár
szellemi méregre is gondoljunk, sőt, főleg arra. A mérgesség tehát a
legnegatívabb indulat, agresszió, amely függetlenül attól, hogy valaki aktívan
közreműködik benne, vagy csak passzívan elszenvedi azt, betegít, a betegség
pedig (a szándék hiányában is) bűnnek, fertőzöttségnek, tisztátalanságnak
számít az Avesztában. Vö: Hamvas Béla „korrupció” fogalmával is, ill. a shinto
egyik bűnre vonatkozó kategóriájával (kegare).
([ii])
MEGANNYI ÁTOK, AMIT VELE SZEMBEN
TEREMTETT ANGRA MAINYU…: A
címrész második felére térek ki most. Nagy kérdés, hogy lehet-e egyáltalán
monoteistának tekinteni ezen kétszereplős teremtéstörténet alapján
Zarathushtrát és vallását, a mazdaizmust. Nyilvánvaló, - és ezért nem
szorgalmazom a judeo-keresztény értelmezéseket, - hogy Ahrimannak ugyanolyan
hatalmas ereje van az Aveszta egészében, mint Ahura Mazdának, nem úgy, mint a
Biblia elbagatellizált Sátánjának. Mintha folytonosan két erő mozgatná ezt a
világot - és ez, úgy tűnik, az egész Vendidadon végigvonul. Ugyanakkor, vegyük
figyelembe a következő Aveszta-fragmentumot is: Gonosz nem létezik. Csak a
múlt. A múlt, az múlt, A jelen egy pillanat, Minden a jövő (Fragmentum,
Zend Avesta, Edmond Bordeaux Székely fordításában). Annak ellenére, hogy az
avesztai szövegekben nem találtam rá konkrétan erre az idézetre, ha mégis kész
tényként fogadjuk el, hogy ez a gondolat szerepel benne, akkor a következő
kérdés merül föl: vajon Ahriman eleve
nem létezik, vagy azért nem létezik, mert már győzelmet arattunk felette?
Szerintem egyik sem helyes
feltételezés. Sokkal találóbb lehet a nietzschei hipotézis: A sátán azért nem
létezik, mert a morált elsőként feltaláló próféta rájött a morál „csapdájára”,
és meghaladta azt. („Nyíllá vált, amely önmaga középpontjába talál.”) Egy
vallásos embernek a legnehezebb elfogadnia a Sátán nemlétét, mert ez esetben
Isten halálával is szembesülnie kell, s hogy az ember magára van hagyatva,
minden ami maradt számára, a jövő nyitott kapuja. Edmund Bordeaux Székely ezzel
a fragmentummal zárja az Aveszta-fordítását, de mindez nem konzekvens az egész
gondolatvilágával, hacsaknem az Univerzum törvényében gondolkodunk, amely egy
magasabb igényű morál, mint a jó és a gonosz harca a világban.
Mire gondolok itt? Az, hogy
valaki számunkra nem a „jó” értékét képviseli esetleg, az egy teljesen
szubjektív és relatív értékelés; egyéni megítélésünkből fakad. Az univerzális
szeretettörvény alapján azonban el kell szakadnunk individuális, az egóból
származó értékeléseinktől. Ahogyan nincsen abszolút „jó” ember, ahogyan Jézus
fogalmazta: „Csak egy a Jó, s az az Isten”, úgy nyilván a „gonoszságot” abban
mérjük, amennnyire az ember ettől az abszolút „Jótól” eltávolodott. Ha valaki
magát morálisan a Jó értékeihez köti, nem ítélkezhet amódon embertársai fölött,
hogy azok „gonoszak”, hanem csak úgy, hogy „el vannak tévelyedve”,
„elromlottak”, vagy „per pillanat nincsenek még ott, hogy lássák a jót” vagy „olyan
állapotban vannak éppen, hogy össze vannak zavarodva”. A gonoszt gonoszsággal
kiirtani nem lehet, csak jósággal és szeretettel lehet felemelni az
eltévelyedett lelkeket. A szeretetmorál ilyen univerzális igénye tehát kizárja
azt a harcot ill. háborút, ami a nyugati történelemben is sztereotipikusan az
ún. „jó” és az ún. „gonosz” között áll fenn… Ha visszagondolunk arra, hogy mit
mondott erről Nietzsche, aki szerint nem a „jó” és a „gonosz” szembenállására
kell hagyatkoznunk, hanem a „nemes” és a „hitvány” szembenállására, akkor
értjük és tudjuk, hogy az univerzális természettörvény szerint nincs „gonosz”,
csak számunkra „kellemetlen” vagy „előnytelen”, vagy „gyengítő”, vagy „nagy
ellenállást kiváltó és nagy erőfeszítést igénylő” dolog. Ugyanakkor, amire
Nietzsche sem gondolt, minderre, a „rosszal” kapcsolatos ellenállásra és harcra
se volna szükség, ha minden ember belátná azt az univerzális moráltörvényt,
amelynek mentén az ember kiemelkedett az állatvilágból, hogy: szándékosan
senkinek sem ártani, amit a régi rómaiak úgy mondtak: Nil nocere! Mert a rosszat a gonosztól csak egy keskeny határvonal
választ el, amit úgy hívnak, hogy szándék.
Visszatérnék egy kicsit arra,
hogy mennyiben dualista és mennyiben monoteista ez a vallás. Ennek a kettős
teremtésnek nyilván teológiai (dogmatikus) oka is van. Ahogy arra a
későbbiekben fogok utalni, a gonosz szellem teremtésére azért van szükség, hogy
kiküszöbölje az eredendő bűn és annak személyes akarat szerinti
alternatívájának tételezését, vagyis: hogy az embernek és a világnak módjában
állt volna a jót választani, csakhogy hallgatott a gonosz szellemre, s így minden
elromlott (ahogyan az a nyugati kultúrkörben immáron több mint kétezer éve
hagyomány.) Az Avesta - és ez lényeges különbségként jelenik meg a
judeo-keresztény hagyománnyal szemben - nem rágalmazza meg az embert egy
eredendő bűnnel, éppen ezért nincsen szükség a „megváltásra” sem. Ha
belegondolunk, ez így sokkal logikusabb, mivel ezek után már teljesen az ember
szabad akaratán múlik minden pillanatban az, hogy kit választ: Ahura Mazdát
vagy Angra Mainyut. Ahogyan az Ahura mindent eleve jónak teremtett, úgy az
ember is születésénél fogva jó - a gonosz szellem mégis feltámad a világban, és
a jó eszmék, gondolatok, szavak és tettek ellen próbál menni. A judeo-keresztény hagyomány szerint a Paradicsomban elkövetett "bűn" miatt minden örökre elromlott és ezért minden ember eleve az eredendő bűn hatása alatt áll, amitől csak a Krisztus vérének elfogadása ment meg minket. De ha jobban megnézzük: mi is volt ez a bűn? Tudni akarni. Isten tudását tudni akarni. És ha jobban megnézzük: mi volt a jézusi evangélium lényege? Hogy Isten szeret minket. De szeret-e minket egy olyan Isten, aki szerint az ő tudását tudni akarni bűn? Nem. És Jézus szerint, nincs ilyen, hogy eredendő bűn. Az ember legfeljebb elromlik, a jellem 20 éves kor körül beáll, és utóbb legfeljebb romlik, de nem javul. A gyermek azonban ártatlannak születik, ami nem azt jelenti, hogy "jó" annak felelős értelmében, hanem hogy nem bűnös! A judeo-kereszténység Jézus szándékának elferdítése mellett meghosszabbította a zsidó vallás képzeteit a feltételezett bűnösségünkről, tehát, nyugodtan mondhatjuk, benne a jézusi "vallásforradalom" nem forrt át, idővel elferdült, korrumpálódott és visszaállította a régi rendet, amiben nekünk a nemlétező bűneinkért kell örökre vezekelnünk! Az, hogy az Avesta kezdettől fogva kettébontja a Jó Szellemet és a Gonosz szellemet, elválasztja őket egymástól, s a Gonosz nem a Jó árnyékkivetülése vagy konspirációs partnere, hogy próbára tegyen úgymond, hanem két teljesen különálló és egymással szembenálló szellemi entitás; és az, hogy leveszi az ember válláról a terhet, hogy ő most már szellemi-genetikusan örökre bűnnel terhelt, amitől csak a hit válthatja meg, és a mindenkori ember kezébe teszi a választás szabadságát, ezzel felelős és felnőtt módjára kezeli az embert, aki belátóképessége korának beálltától kezdve minden egyes pillanatban választhatja a Jót a Gonosszal szemben és csak akkor bűnös, ha a gonoszt választja; nos ez minden értelmes ember szemében közelebb áll egy jogosabb és tisztább etikához!
De mi lehet az oka, a származása a Gonosznak? Ha
minden jó és tökéletes, honnan van a rossz, a gonosz? Erre ez a
Teremtéstörténet nem ad magyarázatot, de a későbbiekben a Vendidad egészének
elemzése után mi magunk ki tudjuk következtetni a dualista értékrendszer
hátterében húzódó indítékokat. Ahol megterem a termőnövény, ott rögtön
megjelenik a gaz, azért hogy elnyomja a termő növény fejlődését. A gaz a
földben magától tenyészik, a termőnövényt viszont ültetni s gondozni kell. A
gonosz tehát egyfelől egy gát, a jó és nemes hátráltatója, lehúzó ereje,
gravitációja (vö: az alapvető nietzschei gondolattal: a sátán tulajdonképpen a
lelki gravitáció!). És nem kell segíteni, mert mint a dudva, iszonyat életereje
van, csakhogy haszontalan; és nem lehet teljességgel kiirtani, legfeljebb
ideiglenesen, mert állandó és spontán az utánpótlása. Másfelől, a gonosz a
nemes értékek láttán az irigykedésből, a rosszindulatból, a destruktív
szellemből, a bosszúállásból fakad. Fontos megjegyeznünk itt, hogy noha minden
építő tulajdonságnak megvan a romboló párja az Avestában, a szövegből
semmiféleképpen nem olvasható ki egy értékrelativista koncepció. Nem arról
van tehát szó, hogy az, hogy mi a jó és mi a gonosz, pusztán látásmód kérdése
(ahogyan az ma nagyon is divatos!), hanem arról, hogy az objektív hármas mérce
(ti. a jól elgondolt jó gondolat, a jól kifejezett jó beszéd és a jóhatású jó
tett) kritériumának mi az, ami megfelel és mi az, ami nem, - és ez nem
viszonyítás kérdése, és nem attól függ, hogy éppen ki vagy kik a cselekvők,
akiket ilyen módon meg kell ítélni. Az alapelhatárolás - erről a későbbiekben
lesz még szó - ott húzódik, hogy valaki követi-e az utat (ASHA, a kozmikus
világrend törvénye), avagy letér róla és egyenesen ellene megy. Az Avesta mély
meggyőződése szerint, nemcsak az emberi élet elleni bűnök a bűnök, hanem
mindazok az úttól deviáló, az azzal ellentétes, az azt megfúrni és tönkretenni
akaró szellemiség, amely nem veszi figyelembe a kozmikus rend törvényét. Ez
pedig mindenkire vonatkozik, mindenki a hatása alatt áll, mindenki felett ez az
úr és a zsinórmérték, ez alól senki nem tudja kivonni magát. Fontos kiemelnünk
azt, hogy az objektív mérték nem valamely parancsolat betartása vagy értéknek
való megfelelés (amely az emberi értékelés során torzulhat, relativizálódhat),
hanem maga az égi törvény, a kozmikus energia törvénye, amellyel nem azért nem
lehet, szabad vagy célszerű szembemenni, mert nem törvényes, mert nem illik
vagy mert nem jogszerű vagy erkölcsös stb. dolog ezt tenni, hanem azért, mert
ez a kozmikus rend minden élő, maga az Élet alapja, mindenki ebből táplálkozik.
Aki ez ellen megy, az tönkreteszi ezt, mind önmagában, mind másban. A bűn tehát
nem originális, hanem a legautentikusabb választás kérdése, mindenkinek
hatalmában áll dönteni afelől, hogy mit szolgál, a kozmikus rendet vagy a
kozmikus rend ellen ható destruktív emberi és szellemi erőket.
Ezek alapján én személy szerint
azt mondanám, hogy Zarathushtra vallása alapjaiban dualista, monoteisztikus
preferenciákkal. Lényeges, hogy a szembenállás a jó és gonosz erők között
sohasem fog megszűnni, ezért a dualista jelleg mindig fennmarad. Ugyanakkor
azért tekinthető mégis (irányultságát, céljait, lényegét tekintve)
monoteisztikusnak ez a vallás, mert normatívan kiáll a jó értékei mellett, és
ezeket tartja pozitív, felemelő, előrevivő hatásúnak.
Zarathushtra a morál
feltalálója Friedrich Nietzsche szerint, aki Európában szinte elsőként hívja
fel a figyelmet a XIX. század vége felé a próféta történelmi személyének és
hatásának jelentőségére. E költői-mitikus elképzelés, amellyel a filozófus a
vallásalapító alakját felrajzolja, minimum emiatt méltó a figyelmünkre. Ne
firtassunk itt olyan történelmi tényeket, hogy a nietzschei Zarathustra és
annak központi filozófiai tétele, az Übermensch milyen értelmezési torzulásokon
ment keresztül a modern és posztmodern filozófiában, hanem próbáljunk az elme
tabula-rasa tisztaságával viszonyulni a filozófus szándékához!
Általános beidegződés, hogy aki
Nietzschével foglalkozik, az keresztényellenes és filoszemita - ezeket a
ködképeket itt, előlegben feltétlenül el kell oszlatnunk, hiszen magának
Nietzschének a kereszténységben az van ellenére, amiben a keresztény hajlik
elfogadni, követni és „beteljesíteni” a zsidó vallást! Ugyanakkor Nietzsche
csak a zsidó vallás eltorzult formájáról nyilatkozik negatívan, ami nem érinti
a zsidó népet, a zsidó „fajtát” vagy a zsidó embereket, s egy félmondattal az
Antikrisztusban még meg is jegyzi: a zsidó vallás előtti zsidó nép az egyik
legkiválóbb és legtüzesebb fajta volt, s méltó az emberiség vezetésére. Én nem
véletlenül beszélek judeo-keresztény hagyományról, hiszen komolyan veszem a
filozófus szavait: „A kereszténység csak végkifejlet, és a lehető legrosszabb
végkifejlet.” A keresztények számára még ateistának lenni is kisebb bűn, mint
ún. „pogánynak”, ez nem furcsa, hiszen az egyház kezdettől fogva azon volt,
hogy az ősi, mágusi vallások letöröltessenek a föld színéről.
Mindezt nemcsak azért írom le, hogy előre hatástalanítsam azokat a vádakat, amely engem mind a két oldalról érhetnek majd, hanem azért is, hogy hangsúlyozzam: a józanul gondolkodóknak fel kell végre ébredniük csipkerózsika-álmukból, amely egy látszatszembenállás kényszerképzete során behajtja őket az összkatolikus karámba, amelybe gyakorlatilag ma már az eredeti katolicizmus mellett az összes ezt módosítani, renoválgatni és reformálgatni szándékozó keresztény egyház és szekta beletartozik, hiszen a reformátusok sem maradtak hűek alapítójuk elképzeléseihez, és ahelyett, hogy azt fejlesztették volna tovább, amit Luther elkezdett, két évszázadnyi szabályos üldöztetést követően, csak megadták magukat a „hagyománynak”. Meg kell látnunk, és végeredményben ez is motivál engem ebben a fordításban, hogy kifejezzem: Zarathushtra vallása életképes alternatíva ezen quasi-konfliktussal való szakítás során. Nem kell újabb vallást alapítani, ha az ember átlátja azokat az ellentéteket, amik a Jézus előtti gondolkodásmódot alapvetően elválasztják a Jézus utániaktól és azokat a hasonlóságokat, amik azóta minden vallást összeboronálnak. Ez nem „pogány” vallás (a keresztények szeretnek mindenkit lepogányozni, de ez a címkézés ismerős a számunkra még az első évezred első feléből és alapvetően római eredetű, hiszen a rómaiak számára mindenki barbár volt, aki nem volt római, s a római keresztények számára ennek analógiájára mindenki „pogány” lett, aki nem volt keresztény, de ennek ma már kicsi a jelentősége, amióta már nem Európa a világ közepe), hanem legnagyobb valószínűség szerint az ősmagyar vallásnak az őse, annak formai kerete, és ma is értelmi gyűjtőbázisa lehetne az őszinte és igaz magyaroknak, akik ezáltal is kifejezhetnék szellemi hovatartozásukat és hova-nem-tartozásukat; ez volna a harmadik út, amit a „harmadik évezred Istenének” (Juan Arias) eljövetele érdekében már régóta várunk, akinek ősi neve az arámi El, s ehhez legközelibb módon, a magyar nyelv őrizte meg az Isten igazi nevét, az Élet szóban, ezért talán nem annyira elbizakodott a remény, hogy a magyarság feltámadásával az igaz Isten is feltámad, s a magyarság ezzel centrális szerepet játszhat a világ világosságának, a világ virágának újbóli kinyílásában és felvirágzásában…
A későbbiekben elővezetek majd egy hipotézist, amit így konkrétan állítva semmilyen forrásmunkában vagy hivatalosan is elfogadott kutatási eredmények között nem találtam, hogy talán a 16 föld nem tizenhat féle nép földje, hanem az airiánus nép vándorlása következtében kialakult kultúra-periódusai az ősi iráni kultúrának. Tehát szoros értelemben arról van szó, hogy az ősi föld (Eran-Vej), amit az irániak Paradicsomnak is neveznek, körül fekvő földek az iráni nép (ill. korábban indoiráni; tehát az indiai és iráni népek közös ősnépe) későbbi, a migráció során megalapított magaskultúrái.
Mindazonáltal nem szakadhatunk el attól a képzettől sem, hogy az iráni gyűjtőnép talán 16-nál is több népfajtát, népcsoportot foglalt magába, akik mint iráni (aryani) eredetű népek ezeket a kultúrákat megteremtették. (Erre azokból a különbségekből következtethetünk, amely az egyes kultúrák között jellemzően kimutatható.) Ahogyan a városok nevei alakulnak-formálódnak az idők során, úgy a népek elnevezése is alakulhat, változhat, miközben ugyanarról a népről, vagy közeli rokonáról van szó. Érdemes figyelembe venni ezt, különben az ősi Belső-Ázsia egy nagy kavalkáddá válik csupán a szemünkben, ahol ezeregyféle, de kulturális értelemben nem számottevő jelentőségű “nomád” népcsoportok éltek.
Ugyanakkor különbséget kell tenni mindenkor “iráni nép” és “zoroasztrinánus nép” között. Az iráni származású népcsoportoknak, ahogyan meglehetett mind a maguk kultúrája, meglehettek a saját vallásaik is. Ennek bizonyítékát találjuk a szövegben, amely különböző, a gonosz szellem okozta vallási-etikai-kulturális elferdülésről ad számot ezeken a területeken, ill. nehezményezi ezen kultúrák Zoroaster vallásával kapcsolatos elutasítását ill. nem megfelelő befogadását és gyakorlását.
A szöveg végül is megmagyarázza azt, hogy miért is kellett az ősi földet (a Paradicsomot), Zarathushtra őshazáját elhagyni. “A Tél hullott rájuk, minden nyavalya legrosszabbika.” Vagyis szó szerinti értelemben, a hideg kiűzte e népeket az ősföldről. (Hogy a klímaváltás minek tudható be, nem tudjuk, de gyanítjuk, hogy a legutolsó jégkorszakról van szó.) Szimbolikus értelemben pedig (amit összhangba hozhatunk a nietzschei gondolatokkal is), senki nem lehet próféta a maga hazájában, (mint azt tudjuk is, konkrétan, hogy Zarathushtra nem Eran-Vejben tanított elsőként, hanem Sughdhában), tehát a levegő, a kulturális légkör “megfagyott” Zoroaster körül (a népek nem voltak hajlandók befogadni tökéletességre törekvő etikáját, az erkölcsre intő parancsolatait), ezért más földeket, kultúrákat kellett keresnie a vallása térhódításának.
A szövegekből
kimutatható a migráció keleti iránya, és egészen az ősi Eran-Vej (Karabagh;
hegyi Karabagh, a mai csecsenek földje – Peterson szerint) területéről a
Egy bizonyos, hogy mind a területi-kulturális különbözőségeket és egyezőségeket, mind az időbeli-szekvenciális, tehát a migrációs folyamati jelleget figyelembe kell venni, ahhoz hogy korrekt képet kapjunk ez ősi kultúráról.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése