Részlet J. J. Modi: A párszik vallási ceremóniáiról és szokásairól c. könyvéből
I.
Szociális-vallási szertartások és szokások
1. fejezet
A születéssel kapcsolatos szertartások
és szokások.
Azokat
a szertartásokat és szokásokat, amelyek a „szociális-vallási szertartások és
szokások” csoportjába tartoznak, még tovább lehet bontani, tekintettel az ember
életének három legfőbb eseményére – a születésre, a házasságra és a halálra – a
következő alfejezet cím-megjelölésekkel: -
·
I. A
születéssel kapcsolatos szertartások és szokások.
·
II.
Házassági szertartások és szokások.
·
III.
Temetkezési szertartások és szokások.
I.
A
születéssel kapcsolatos szertartások és szokások
Egy gyermek megszületése ünnepélyes alkalom
a párszi családban. Csakúgy annak számított ez az ősi Perzsiában. A Vendidad[1] szerint gyermekkel bírni
jó dolog, ahogyan Ahura Mazda is mondja: - „Jobban szeretem azt az embert,
akinek van gyermeke (puthrânê), mint azt, akinek nincsen (aputhrâi).” Még a
földet is, ahol egy ember a gyermekeivel él, úgy írja le, mint ami a boldogság
fészke.[2]
A földművelés és az emberek táplálékkal való jó ellátottsága is azért javasolt,
mert ez az embereket egészségessé teszi, lehetővé téve egyúttal azt, hogy
egészséges utódokat nemzzenek.[3] Jó gyermekek apjának lenni
áldásnak számított, amelyek olyan Yazaták, mint Tishtrya[4], Mithra[5], Haoma[6] és Atar[7] valamint a Fravashik[8] által adott kegyként érték
az embert. Gyermektelennek lenni viszont, a Yazaták átkának számított.[9] Házi állatok, ha rosszul
táplálták őket vagy rossz bánásmódban részesültek, a hagyomány szerint
gyermektelenséggel átkozták meg a gazdáikat.[10] A gyermektelenséget úgy
tartották számon, mint büntetést az égiektől. [11] Az olyanokat viszont,
akiknek volt gyermekük[12], úgy jellemezték, mint
akik királyi pompával (khwarrah)[13] élnek. A Shayest
Nashayest szerint, az, ha valakinek volt gyermeke olyan előnyökkel járt, mint
hogy „a fiak által végzett kötelesség és jó munka legalább annyira az apáé,
mintha azokat a saját két kezével végezte volna.”[14]
A Zoroasztriánus asszony gyakran
imádkozott, hogy jó és egészséges gyermeke legyen.[15] A Zoroasztriánus férfi és
nő együtt imádkoztak szent tüzük előtt egy jó és egészséges gyermekért.[16] Egy egészséges de
gyermektelen fiatal nő ugyanolyan sajnálattal viseltetett önmaga iránt, mint
amennyire sajnálatos dolog egy termékeny földet parlagon hagyni.[17] Azért imádkozott, hogy
legyen férje, aki gyermekek anyjává teszi őt.[18]
Az achéméniaiak között egy olyan feleség,
aki a férjét sok gyermekkel ajándékozta meg, olyannyira kedvence volt a
férjének a többi asszony között, hogy a férje sem szívesen mondott neki ellent
semmiben.[19]
A gyermekáldásért, mint ami Isten ajándékának legjava, a szülők ünnepélyes
aktussal esedeztek.[20] Hérodotosznál ezt
olvashatjuk:[21]
„Amellett, hogy valaki kiváló haderő, a férfias kiválóság legfőbb bizonyítéka
az volt, ha egy férfi sokgyermekes családapa volt. Minden évben a király busás
ajándékokat küld annak, aki ebben a legnagyobb számot produkálja: mivel ők úgy
tartják, hogy az erő a nagy létszámban rejlik.” Strabo is hasonlókat ír.[22] Perzsia keresztény
mártírjainak írásaiból tudjuk azt, hogy az ősi perzsák, a fenti okok miatt, nem
sürgettek semmilyen tiltást a keresztényekkel való házassággal szemben,
különösen nem a szentéletű keresztény lányok esetében.
Az Avesta szövege maga nem tartalmaz
semmilyen hivatkozást bármiféle szertartásra vagy rítusra vonatkozóan a
terhesség ideje alatt. Az egyetlen célzás, amit találunk, a következő: - Az az
asszony, aki magát teherbe esve véli találni, imádkozzon az Ardwisurához a
könnyű szülésért,[23] és hogy bőséges teje
legyen az utód szoptatásához.[24] Ezek, az imára vonatkozó
utalások azt sugallják, hogy voltak más formális szertartási elemek is, ezen
imákat kísérendő, de ma már nem tudjuk ezeket felderíteni.
Ha a későbbi pahlavi és perzsa iratokat
olvassuk, úgy találjuk, hogy a Shayasht ne-Shayest úgy rendelkezik, hogy ha egy
családban egy hölgy állapotos lett, akkor a tűzre sokkal gondosabban kell
odafigyelni.[25]
A Saddar szintén ezt az utasítást írja le.[26] Észrevehetjük ennek a
szokásnak a továbbélését néhány jelenleg élő, modern párszi szokásban, amelynek
során a a párszi házban tiszta vajjal meggyújtott lámpát helyeznek el a
terhesség ötödik és hetedik hónapjának betölte alkalmával. Az ezt magyarázó ok
megtalálható az említett pahlavi és óperzsa iratokban, nevezetesen, hogy a tűz,
amelyet így a házban meggyújtottak, elűzi a daevákat, azaz a gonosz befolyást a
háztól. S itt megfigyelhetjük azt, hogy a tűz vagy a lámpa meggyújtása
szimbolikussá válik a leszármazás vonalának töretlen kontinuitásában is.
Például, nem ritka dolog hallani, még manapság sem, az ilyen kijelentést:
„Tamâro cherâg roshan rahê”, azazhogy: „Kívánom, hogy mindig maradjon égve a
lámpád.” Ez a jókívánság ugyanis a következőt jelenti: „Kívánom, hogy a fiad
sokáig éljen és az utódjaid sora sose szakadjon meg.” Az ősi irániak úgy
hitték, hogy valószínűbb, hogy fiú születik, ha a családban a férfiak erősebb
állapotban voltak a foganás idején, mint a nők. (Bundehesh, XVI. fejezet)[27]
Az Aveszta szerint a terhesség állapotában
és idején egy asszonyra különös gonddal kell vigyázni. A terhesség
előrehaladott állapotában nem szabad a férjének nemileg érintkeznie vele, amely
időszakot a Rivayaták az ötödik hónap kezdetével jelölnek meg. [28] Előírja, hogy az
asszonynak tartózkodnia kell bármilyen halott vagy lebomlott anyaggal való
érintkezéstől, még egy olyan apró dologtól is, mint a fogpiszkáló, amely
kórokozót hordozhat attól a személytől származó betegségből kifolyólag, aki a
fogpiszkát használta.[29]
A terhesség időszaka alatt a modern párszik
nem végeznek vallási szertartást vagy rítust. A terhesség ötödik havának
betöltével egyetlen napon ünnepelnek csak, amit "Panch mâsiûn,"-ként
ismernek, azaz: az ötödik hónap napja. Hasonlóképpen, ugyanígy a hetedik hónap
betöltével is egy napot megünnepelnek, amit úgy hívnak: Agharni. Ezek a napok
azonban csak az első terhesség alatt számítanak kifejzetten sikeres és ünnepelnivaló
alkalomnak, és hozzá kell tegyük, hogy ezeket a napokat semmilyen vallási
szertartáshoz vagy rítushoz nem kapcsolják. A gyermekvárás örömteli esemény,
ahogyan azt leírtuk, és ezekben a napokban – s különösen néhány nappal a
hetedik hónap napját ünneplő nap után – olyan örömteli eseményekre kerülhet
sor, amikor az áldott állapotban levő hölgy ajándékokat (ruhákat) kap a
szüleitől, rokonaitól, barátaitól, és leginkább a férje családjától. A férj,
cserébe az asszony szüleitől és családjától kap ruhát, öltönyt. Édességeket
küld a férfi családja az asszonynak és az asszony közeli ismerőseinek és
rokonainak. Ezeknek az édességeknek, amelyet egy kókuszdió[30] héjába csomagolnak,
szimbolikus jelentése van. A kókuszdió az emberi fejet jelképezi[31], s így a termékenységet
szimbolizálja. Ez alkalommal tartott némely szokás eredete és jelentősége
inkább indiai, mint eredendően perzsa vagy zoroasztriánus.
Hogyha a szülés az első alkalommal
történik, akkor azt általában a feleség szüleinek házában folytatják le. Egy szobát
vagy szobarészt, rendszerint a földszinten, előkészítenek elkülönítésre erre a
célra. Ahogyan azt a Vendidad is mondja[32], a szülés helyének nagyon
tisztának kell lenni, száraznak, és más személyek által kevéssé háborgatottnak.
Úgy tűnik, hogy a korábbi időkben ezeket a helyeket a párszi házakban a
földszinten alakították ki. A párszi házaknak azokban az időkben általában
tágas földszinti szobáik voltak, amelyeket mindenféle célokra használtak. A
felsőbb emeletek alacsonyak voltak, inkább tetőtér jelleggel. Így hát a
földszint kínálkozott megfelelőnek a szüléshez, ahogyan ezt a Vendidad is írja.
De, minthogy a körülmények változnak, a mai párszi házak már nem olyanok, mint
régen, és mint olyanok, jelenleg többemeletes házak nagy városokban, így a
földszinti szobák rendszerint a legalkalmatlanabb helyek az ilyen dologra, s a
szülés lefolytatását manapság a földszinten egészségtelennek tartják. Olyan ház
vagy hely esetén, ahol korábban még szülést nem folytattak le, a vallásos
szemléletű személyek általában gondoskodnak róla, hogy a hely vallási
szertartással felszenteltessék a szülés előtt. Másszóval, a házat megszentelik
erre a célra. Egy pap vagy kettő elmondja az Anfringan-imát és a ceremóniát az
egész helyen lefolytatják. Alkalmakkor, még a Baj-imát is recitálják. Az egyik
elveszett naskban (kéziratos könyv), a Husparamban külön fejezetek tárgyalták a
házzal kapcsolatos teendőket.[33]
A gyermek megszületésekor lámpát gyújtanak
és hagyják égni legalább három napig, abban a szobában, ahol az asszony
vajúdott. A Saddar ezzel kapcsolatban így szól: „Amikor a gyermek elválik az
anyától, szükség van rá, hogy lámpát gyújtsanak három éjen és napon át – de ha
tüzet gyújtanak, az még jobb – hogy a démonok és ártó szellemek ne tudjanak a
gyermekben kárt okozni; mivelhogy amikor egy gyermek megszületik, az első három
napon át erre fokozattan érzékeny.”[34] Némelyek még tíz napig is
égetik a lámpát, s van, aki negyven napon át, az utóbbiak szokás szerint a
vajúdás idejét veszik ezzel kapcsolatban figyelembe.
A szülés után az anyát a vallási szokások
arra kényszerítik, hogy a többiektől távol maradjon. Nem kerülhet közelébe
tűznek, víznek és a ház bútorainak sem.[35] Abban az esetben, ha az
anya halvaszületett gyermeket szül, akkor a Vendidad szerint[36] 12 napig kell mindentől
távol tartania magát. Ezt az időszakot a későbbiekben kiterjesztették negyven
napra, ahogyan azt a későbbi pahlavi és perzsa kommentátorok mondják,
mindenfajta szülés esetén. Manapság egy párszi hölgy szülésből származó
lábadozási ideje negyven nap. A Saddar így rendelkezik: „Negyven napon át nem
helyes a gyermeket magára hagyni, és szintén nem helyes az, ha a csecsemő anyja
kiteszi a lábát a lakóház küszöbén (azazhogy elhagyja a házat) és hegyre emeli
a szemét, mert az nem tesz jót neki menstruációs szempontból.”[37]
Némely család a hindu szokásokat követve
megünnepli a születés utáni ötödik napot, amit pachorynak (azaz: az ötödik
napnak) hívnak, azután a tizediket, amelynek neve dasori (ugyanis: tizedik
nap), de ennek nincsen itt számottevő vallási jelentősége.
A fent leírt negyven nap alatt a hölgyet az
elkülönítés állapotában kell tartani. Nem kerülhet senkivel kapcsolatba, nem
mehet az egyébként szokásos bútorok, kiváltképpen a fából készült bútorok és a
vászon ruhák közelébe.[38] Étellel azoban el kell
látni, s a saját tányérjából étkezzen. Azok, akik ilyen vagy más módon
érintkezésbe kerülnek vele, fürödjenek meg, mielőtt mással találkoznak. Ezt még
az orvosi közreműködőknek is be kell tartaniuk, de manapság ezen egészségügyi
szabály alól több a kivétel, mint annak betartása. Az eredeti szándék talán,
más egyéb ok mellett, az lehetett, hogy ügyeljenek a „tisztaságra”, és
megakadályozzák, hogy a lábadozó nő elkapjon valami betegséget, aminek ebben az
állapotban erősen ki van téve.[39]
A negyven nap elteltével, ami a lábadozás
időszaka, a hölgynek fürdővel kell megtisztítania magát mielőtt a többiekkel
hétköznapi kapcsolatba kerülne. Először egy rendes fürdőt vesz, azután át kell
mennie azon a szertartáson, amit „nân”-nak nevez a hagyomány, amely szó a
szankszkrit "snân " lerövidüléséből származik, és „szent fürdőt”
jelent.[40] Egy pap, rendszerint a
család papja eszközli ezt a fürdőt felszentelt vízzel.
Az asszony minden ágyneműje és ruhája,
amelyet a negyven napos szülés utáni lábadozási idő alatt használt, kikerül a
további rendes használat köréből. Ezeket a rendelkezések szerint valamilyen
módon el kell pusztítani, különben elterjeszthetik a betegséget más emberek
között. De manapság ezt az előírást nem tartják szigorúan be, hanem a ruhákat
tisztítóban kitisztíttatják.
A régi időkben a szülő nő először néhány
csepp szent Haoma-levet ivott meg, amelyet a tűztemplomban facsartak és
szenteltek meg. A Dastur Darab Pâhlan írta perzsa Farziât-namehben azt írja erről, hogy az újszülött csecsemővel is
meg kell itatni egy cseppet ebből a léből. Ha a felszentelt Haoma-italt (para-Haoma) nem készítették el a
tűztemplomban, akkor jobb híján az ember zúzzon össze néhány Haoma gallyat és
néhány levelét a gránátalma fának (urvarâm)
és áztassa vízbe az Ahunwar
recitálása közben és ezt az italt adja a nőnek és a csecsemőnek első italként.
A Hom Yasht-ban[41] azt írják, hogy a Haoma
levének megivása következtében az asszony egészséges és szép utódnak fog életet
adni. A Haoma egyébként a halhatatlanság szimbóluma. Anquetil du Perron[42] úgy hivatkozik erre a
vallási szokásra, mint ami ma is élő, noha manapság ez a szokás csak ritkán
figyelhető meg, és akkor is, a Haoma-lé helyett édes italt készítenek melaszból
és cukorból, és ezt adják a gyermeknek mint első, kedvező hatású italt. A Farziât-nâmeh azt írja, hogy a nő 18
hónapig csak a saját tejével táplálja az újszülöttet, ha a csecsemő fiú, és
15-ig ha lány.
Hérodotosz[43] utal egy, a gyermek
névadásával kapcsolatos szokásra az ősi perzsák között. Abból, amit mond, arra
következtethetünk, hogy a szülők kivártak némi időt a születés után, és azután,
hogy tapasztalták a gyermek fizikai és mentális tulajdonságait, olyan nevet
adtak a gyermeknek, amely ezekkel összhangban volt. A modern pársziknál sokan a
közvetlen elhunyt ős nevét adják a gyermeknek. Egy párszi név három névből áll.
Az első a saját személyes keresztnév. A második az apa neve és a harmadik a
családnév. Na mármost, az első ezek közül az, amely az újszülött rendes neve;
és ezen nevet sokan gyakran egy közvetlen, már elhunyt felmenő neve szerint
szeretik adni. Például, ha valakit Jivanjinak hívnak, az apja neve Jamshedji és
az anyjáé Âwânbâi, akkor a gyermek születésekor, hogyha a gyermek fiú, és apja
(Jamshedji) akkor már elhunyt volt, akkor Jamshedjinek keresztelik, hogyha
lány, akkor Âwânbâinak feltéve, hogy az anyja elhunyt. Némely esetben, mint azt
tanácsolja, érdemes asztrológushoz fordulni, hogy ő adjon nevet a gyermeknek.
Ezen folyamatban a gyermek névadása során
felmerül egy különös vallási jelentőség, és ez pedig a következő: Minden vallási
szertartásban, mígcsak az ember él, sőt halála után is, a nevére úgy
hivatkoznak, legyen az nő vagy férfi, ahogyan azt a születése idején kapta: ezt
a nevet úgy hívják, hogy Janam-nâm
vagyis születési név. Az adott személy Naojote (navjote)-szertartásai során pl.
a szent ing vagy fonál-ceremónia, házassági szertartás, vagy bármely más olyan
szertartás során, amellyel életében (Zindeh-ravân) kapcsolatba került, a
születési nevet az apa nevével mindig együttesen említik. Minden halál utáni
szertartásban (Anôsheh-ravâna) a nevet hasonló módon kezelik. Egy nő esetében a
nő személynevét az apja nevével együttesen recitálják mindaddig, amíg nincsen
eljegyezve, de az eljegyzést követően a keresztnevét a férje nevével együtt
használják.[44]
Minthogy a hölgyek nevét minden szertartás során a férjek nevével együtt
kezelték, ha már megtörtént az eljegyzés, ezért az eljegyzési szertartás perzsa
nyelven úgy ismert mint "Nâmzad shudan", ami nem jelent mást, mint
„névvel ellátni” vagy, másképpen szólva a gujarati nyelvben: nâm pâdvun, azaz
„nevet adni”.
Hérotodosz szerint a nevek az ősi
achraméniai időkben „amelyek valamilyen testi vagy szellemi kiválóság
kifejeződései voltak, azok mind ugyanarra a betűre végződtek”.[45] Ha megnézzük azt, hogy az
Avestában milyen neveket adtak, úgy találjuk, hogy azok többnyire ’a’ betűre
végződnek. Ugyanezen vagy ezekhez hasonló nevek a görög írók munkáiban ’s’-re
végződnek. Ez könnyen belátható abból a listából, amelyet Rawlinson[46] ad meg az iráni nevek
listájában és azoknak görög nyelvű megfeleléseivel.
A perzsa és pahlavi iratok szórványos
utalásaiból arra következtethetünk, hogy némely esetben a gyermekeket arról a
sajátos eseményről nevezték el, amely születésükkor történt. Például a Rustam
vagy a Kobâd nevek összefüggésbe hozhatók bizonyos, születéskori eseményekkel.
Hérodotosz[47]
úgy jellemzi a perzsa neveket, mint amelyek a fizikai megjelenéssel összhangban
vannak. Így azt olvashatjuk Nizami Khushro Shirin-jében, hogy Khusro Parviz
apja azért nevezte gyermekét Khusrunak, mert megjelenésében „királyinak”
(khusravi) találta.
A legtöbb modern párszi név ji-re végződik
(Avesta 'ji', perzsa Zîstan ’élni’ nyomán). A halottak tiszteletére
lefolytatott imák elmondása során ez az utóképző (’ji’) általában elmarad,
különösen a papi kasztban születetteknél. Ez az utóképző csak az élő személyek
esetében marad meg mint megjelölés. A modern párszi nevek néhány meghatározott
eredetre vezethetők vissza. Férfiaknál például ezek a következők: (1) Néhány
férfi név az azokat viselő Yazatákra vagy angyalokra vezethető vissza. Ezek
közé tartoznak: Hormusji (Az Avesztából Ahura Mazda, Hormuzd, az első Yazata),
aztán Bahamanji (Avesta Vohumana, a Perzsa Bahman, a második Yazata), azután
Adarji (Adar, a kilencedik), ezt követően Khorsedji (Avesta Hvare Khshaeta, a
tizenegyedik), aztán Meherji (Avesta Mithra, a perzsa Meher, a tizenhatodik),
aztán Behramji (Avesta Verethragna, a Pahlavi Varahram [Varharam], a Perzsa
Behrâm, a tizenkilencedik), Din (Avesta Daena, a huszonnegyedik), és Homji
(Avesta Haoma, a harminckettedik, Siroza listájában).
(2) Egyes nevek bizonyos drágakövekből
származnak, például Dhanji, Hirji, Manockji, Ratanji.[48]
(3) Némely név az iráni ősöktől ered, amint
azt a Shah-nameh és más iráni írások említik, például: Ardeshir, Burjorji,
Bezonji, Dârâshâh, Dârâbji (Dorabji), Edalji (Adalji), Erachji, Fardunji
(Fredun), Firozji (Pirozeji), Frâmji (Framroz), Godrezji, Gustâdji, Jâlbhai,
Jamshedji, Jâmâspji Jehângirji, Kaikusru, Kekbâdji (Kaikobâd), Kerbâdji,
Kâvasji, Khodâbux, Minochehrji (Mancherji), Meherwânji (Meherbân), Nâdirshâh,
Nowrozji, [11] Nushirwânji, Pâhlanji (Pâhlûm.), Pestonji (Peshotan), Rustamji,
Shiâvakshâh, Shâpurji, Shehriârji, Sohrâbji, Tehmulji (Avesta Takhma-Urupa,
amely a pahlaviban Tahamurasp-ra változott, hogy aztán az összekapcsolódott
záró asp-szócskát elhagyva, Tahmur-rá, majd Tahmul-lá változott.
(4) Néhány nevet a hinduk nyelvéből teljes
egészében vagy kis változtatásokkal vettek át, például: Bapuji, Bhikhâji,
Dâdâbhai, Dâjibhâi, Dosâbhai, Fakirji, Ghândibhâi, Jijibhâi, Jivâji, Jivanji,
Kuvarji, Lavji, Limji, Motâbhâi, Nânâbhâi, Pochâji, Santok, Suklâji, Ukarji.
Ha a
női neveket vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a női nevek 'Bâi' végződése a
férfinevek ’ji’ végződésének feleltethető meg. A női neveket a
következőféleképpen lehet csoportosítani: (1) Olyan nevek, amelyek a zoroasztriánus
Yazaták vagy angyalok nevére vezethető vissza. Ezek a következők: Bahmanbâi,
Adarbâi, Âvânbâi (az Awânból, ami a 10. Yazata), Khorshedbâi, Meherbâi, Dinbâi,
Hamâbâi ( a Homából or Haomából). (2) Olyan nevek, amelyek a gazdagságra,
értékes fémekre vagy drágakövekre utalnak. Ezek a: Dhanbâi (gazdagság), Hirâbai
(gyémánt), Jarbâi (perzsa Zar arany), Manockbâi (rubin), Motibâi (igazgyöngy),
Ratanbâi (ékszer), Rupâbâi (ezüst), Sunâbâi (arany). (3) Olyan nevek, amelyek
óperzsa nevekből származtathatók: Bânubai (perzsa Bânu hölgy), Freni, Gulbâi
(perzsa Gul virág), Navazbâi (a perzsa Arnavâzból származik, Jamshed király
húga), Pirozbâi, Pourouchisht, Tehminâ. (4) Olyan nevek, amelyek az édességekre
utalnak: Mithibâi (édes), Shâkarbâi (cukor), Shirinbâi (perzsa Shirin édesség, szintén
iráni név). (5) Hindiből vett nevek:
Âimâê, Âlibâi, Bachubâi, Bhikhibâi, Chândanbâi, Dosibâi, Jâibâi (Jâiji),
Kuwarbâi, Nâlibai, Sukhlibâi, Virbâi.
Úgy találjuk a fenti listákból, hogy vannak
nevek, amelyek férfiaknál és nőknél közösek. Csak a ’ji’ és a ’bai’ utóképzők
különböztetik meg őket.
Ami a zoroasztriánus Yazatáktól vagy
angyaloktól származó neveket illeti, a gyermeket olykor bizonyos sajátos
Yazaták után nevezik el, ha a gyermek azon hónap valamely napján születik,
amely egy adott Yazata nevét viseli. Például, ha egy fiú vagy leány gyermek a
Mihr napján születik, ami a párszi hónap 16. napja, akkor őt Meherjinek vagy
Meherbainak lehet elnevezni, attól függően, hogy fiú-e vagy leány.
Egy párszi gyermek születésnapja –
különösen az első születésnap – nagy esemény. Azonban vallási rítusok ehhez nem
kapcsolódnak szükségszerűen. De a szülők mégis rendszerint úgy szeretik
megünnepelni ezt a napot, ahogy mondanánk, mint egy vallási eseményt. Fürdetés
után és egy vadonatúj ruhában szantálfával együtt a gyermeket rendszerint a
közeli Tűztemplomba viszik. Ott a szent tűz hamujával megjelölik a homlokát.
Némelyek, akik ezt megengedhetik maguknak, Fareshtâ-szertartáson[49] is átesnek. Ez
rendszerint az első születésnapon történik. Ez a szertartás abból áll, hogy a
33 különböző Yazata vagy angyal tiszteletére imákat mondanak, amely azt jelzi,
hogy az Isten áldása a gyermekre szállt, és az a kívánatos, hogy a gyermek
mindazon fizikai jellemzőkkel és szellemi erényekkel rendelkezzék, amelyekkel
Isten ezeket a Yazatákat vagy angyalokat felruházta. Hérodotosz szerint[50] az év összes napja közül
a perzsák leginkább a születésnapjukat tartották számon.
Szigorúan vallási szempontból nézve
semmilyen különös dolog nincs, amit meg kellene jegyezni egy párszi gyermekkora
kapcsán. A gyermek ártatlannak számít, aki nem felelős semmilyen vallási
kötelesség teljesítéséért és nincsen kitéve semmilyen vallási rítusnak. Ha
netántán a gyermek meghalna a Naojote (navjote)- szertartás előtt, vagy a szent
inggel és fonállal való felruházást megelőzően, akkor temetési szertartásán a
felnőtt emberektől eltérően kezelik. A temetési imák elmondása során a
gyermekről úgy beszélnek, hogy egy 'Khûrd’, azazhogy kicsi és fiatal volt. Ez a
megjelölés azt mutatja, hogy az elhunyt személy túl fiatal volt ahhoz, hogy bármi
felelősséggel tartozna a zoroasztriánus kötelezettségeket és rítusokat
illetően.
Hat éves kora körül a gyermeknek kívülről
meg kell tanulnia néhány vallási imát, különösen azokat, amelyek a
Nirang-i-Kusti-hoz[51] ill. annak témaköréhez
tartoznak, azazhogy a szent fonál fölhelyezésékor elmondott imákhoz
kapcsolódnak. Ezeket kívülről meg kell
tanulnia a hamarosan bekövetkező Naojote (navjote) eseményéhez, amikor a
gyermeket felruházzák a szent inggel (sudre) és fonállal (kusti). Ezen
felöltöztetést követően a gyermekre már nem úgy hivatkoznak mint Khûrd az
imákban, amely a vallási szertartásokon elhangzik, hanem úgy, mint Behedinre
vagy Oshtára, attól függően, hogy az egyszerű emberek vagy a papok kasztjába
tartozik-e.
A Farziât-nâmeh szerint amikor a gyermek elkezd
beszélni, az első szó, amelyet meg kell tanuljon, Isten neve, a következő pedig
Zoroaszteré. Hétéves korában rá lehet bízni a gyermeket egy Mobadra, más néven
papra, hogy az tanítsa őt a vallásra. Először a Srosh Baj-imát, majd a
Niyayesheket, s a Yashtokat kell neki megtanítani.
A pahlavi Aerpatastan[52] tartalmaz egy fejezetet a
zoroasztriánus gyermek gyermekkoráról és a mesterének a vele kapcsolatos
felelősségéről. Ez utóbbi ugyanis nem vehetett kezelésbe gyermeket a szülei
vagy a gondviselői engedélye nélkül.[53] Úgy tűnik, hogy volt egy szokás, mely szerint
néhány gyermek a mesterével együtt élt, akinek az egész tanítási időszakra
szóló díját egyik helyen 500 drachmában vagy 600 rúpiában adták meg. A
tanítónak, egyfajta zálogjoga volt azon gyermek fölött, akinek a megállapított
tandíját nem fizették ki. Ha a megbeszélt időszak végén a tanító úgy találta,
hogy a gondviselő nem a legmegfelelőbb személy, akihez a gyermeket vissza lehet
adni, megtagadták a gyermek visszaadását.[54] A pahlavi Andarz-i
kutakân a gyermekek némely vallási jellegű kötelezettségeiről beszél. (Dr.
Freiman szövege és fordítása, Dr. Hoshang emlékiratai, 482-89. oldal).
folytatjuk…
[1]
IV, 47.
[2]
Vendidad, III, 2.
[3]
Vendidad, III, 33.
[4]
Yasht VIII, Tir 15.
[5]
Yasht X, Meher 65.
[6]
Yasna XI, Hom Yasht 4,7,10,13,22.
[7]
Yasna LXII, Atash Niyayesh, 10; Vendidad XVIII, 27.
[8]
Yasht X, Meher, 3; Yasht XIII, 134.
[9]
Hom Yasht, Yasna Ha, XI, 3. Vö: Kambüszész áldásai és átkai (Hérodotosz III,
65.) illetve lásd Dárius átkait és áldásait is (Behistun Feliratok, IV, 10,11)
[10]
Yasna XI, 1-2
[11]
Yasna XI, 3; Yasht X, Meher 38, 108,110.
[12]
Yasht XIX, Zamyad,75
[13]
Av. Kavaêm Kharêno
[14]
X. fejezet, 22; XII, 15. S.B.E. V. kötet, 325, 345 oldal.
[15]
Yasna. IX, 22.
[16]
Atash Niyayesh, Yasna LXII, 5.
[17]
Vend. III,24.
[18]
Yasht V (Aban), 87.
[19]
Herodotus, IX, 111.
[20]
Herodotus, IX, 10.
[21]
i.m. I, 136. Rawlinson's Translation, I. kötet, 277. oldal
[22]
Bk. XV, 11.
[23]
Yasht, V (Aban), 87.
[24]
Ardwisur Niyayesh, 3.
[25]
X. fejezet, 4; XII, 11. S.B.E. V. kötet, 316, 343. oldal
[26]
XVI. fejezet, 1. S.B.E. XXIV. kötet, 277. oldal
[27] Lásd a saját
Antropológiai jegyzeteimet, II. rész, 207. oldal
[28] Négy hónap és tíz nap.
Lásd Anquetil Du Perron, Zend Avesta, II. kötet, 563 oldal. (Paris, N. M.
Tilliard, 1771.)
[29] Shayast ne Shayast, X.
fejezet, 20; XII, 13, (S.B.E., V. kötet, 323, 344 oldal); Saddar, XVII, 2
(S.B.E., XXIV. kötet, 278 oldal).
[30] India Rajputjai körében
egy kókuszdió elfogadása egyet jelentett a házassági ajánlat elfogadásával (lásd
Tod: Râjasthân krónikái, szerk. C. H. Payne, 25. oldal). [James Tod: Annals and
antiquities of Rajast'han, or the central and western Rajpoot states of India
(London, Smith, Elder and co. [etc.] 1829-32.)]
[31] A kókuszdió és az
emberfej szimbolikus kapcsolata a következő történetben jelenik meg. Egy
asztrológus egyszer azt mondta egy királynak, hogy egy adott bekövetkezendő
napon olyan kedvezőek lesznek a feltételek, hogy bármit ültetnek vagy vetnek el
a földbe, az jól fog teremni. Erre a király azt mondta: „Ha például elültetik
egy ember fejét a köves talajba, az is gazdagon termő gyümölcsfává fog nőni?”
„Igen,” válaszolta az asztrológus. Erre a király levágatta az asztrológus fejét
és elültettette a sziklás talajba. S csodák csodája, egy kókuszpálma hajtott ki
belőle. (a Ceylon Asiatic Society folyóirata, 1891. január)
[32] V. fejezet, 46.
[33] Denkard, Bk. VIII, Ch.
XXXI and XXXV. 9, S.B.E., XXXVII. kötet, 100 és 109 oldalak. Dastur Darab
Peshotan: Denkard, XVI. kötet, 20 és 28. oldalak. E két fenti fejezet második
része különféle témákra vonatkozik a szülészettel kapcsolatosan.
[34] XVI. fejezet, 2; S.B.E.
XXIV. kötet, 277. oldal; lásd Dastur Dârâb Pâhlan: Perzsa Farziât-nameh-jét is;
illetve a gujarati Farziât-nameh-et (1843), 5. oldal
[36]
Vendidad, V. 45-49.
[37]
Vendidad, V. 55-56.
[38]
XVI. fejezet 4, S.B.E., XXIV. kötet, 277. oldal
[39] Lásd az „Anyaság és veszélyei”
című fejezetet Havelock Ellis The Nationalization of Health (1892) című
könyvében, 123-143 oldal. E szerint a könyv szerint Angliában és Walesban, ahol
4500 nő hal meg minden évben a gyermekszülés következtében "a halandóság
közel 70 százalékát a gyermekágyi láznak lehet betudni" és hogy "ezen
halandóság majdnem egészét el lehetne kerülni.” Pontosan a gondatlan orvosi
gyakorlat és az bábaasszonyok felelőtlen viselkedése az, ami felelős ezen magas
halálozási arányszámért, mert nem tartják be a szükséges egészségügyi
előírásokat, és így az egyik szülő nőtől a másik lábadozó nő szervezetébe
kerülnek a fertőzések. A bábákra vonatkozó régi írások a következőképpen
szólnak a tanítványaiknak: "A hivatásod nemes és szent célt szolgál,
legyen gondod rá, hogy mindig tisztán végezd.” A párszi asszonyok szülés utáni
lábadozási időszakára való előírt elkülönítése eredeti céljában alighanem ennek
a tisztaságnak az igényét szolgálta. Némely későbbi pazand és perzsa szerző nem
értette meg teljesen ezt a, korábbi szerzők eredendően jó célzatát, és így az
elkülönítést túlzottan megszigorították. De ennek ellenére az elkülönítéssel kapcsolatos eredeti
rendelkezéseket, amelyek a tisztaság megtartására irányultak, a régi, bábaasszonyoknak
írt könyvekben találjuk. Lásd Dastur Jamaspji: Sad-dar (...),142-46 oldal, a
további orvosi szempontok figyelembe vételével kapcsolatban.
[40]
Lásd lentebb, IV. fejezet, Megtisztulási Szertartások
[41] Yasna IX, 22. oldal. Lásd
az én jegyzetemet a "Haoma az Avesztában"címmel, abban a témában,
hogy milyen egészségességet előidő hatást tulajdonítottak a növénynek. Lásd az
ázsiai jegyzeteimet is, I rész, 225-43. oldal A bombay-i Antropológiai Társaság
folyóirata, VII. kötet, 203-21. oldal
[42]
Zend Avesta, II, 564. oldal
[43]
Bk. I, 139.
[44] A mai perzsiai
zoroasztriánusok között és az őket követő indiai Kadmi-szektában a hölgyek
nevét az apa nevével együtt mondják.
[45]
Bk. I. 139. Rawlinson: Herodotus, I. kötet, 279. oldal
[46]
i. m., III. kötet, 550-63. oldal
[47]
Bk. I. 139.
[48]
A jelentésükhöz lásd a nők hasonló neveit a következő oldalon.
[49] azaz, angyal
[50] Bk. I. 133. lásd i.m.,
Bk. IX. 110-
[51] Spiegel, fordította: Bleeck,
III. kötet, 4. oldal, Le Zend Avesta, par Darmesteter, II. kötet, 685. oldal
[52] Aerpatastan and Nirangastan,
írta: Mr. Sorab Jamshedji Bulsara, M.A. Aerpatastan Bk. I., IV. fejezet
[53]
i. m., IV. fejezet I.
[54] A következő témákra úgy
utal a Denkard, mint az elveszett Husparum nasknak a gyermekek születésére és a
gyermekkorra vonatkozó tartalomjegyzék egyik részére, amelyek a következők:
"Egy fiúgyermek nemzése; foganás; a nem jeleinek megmutatkozása; a
végtagok kialakulása; Fravahars hatalma a nemek megkülönböztetésében; gyermekszülés
és a gyermek gondozása; a gyermekkel kapcsolatos szellemi elképzelések; szokások,
amelyek a szépséget és más jó tulajdonságokat segítik elő." I (Dastur
Darab Peshotan: Dinkard, XVI, kötet, tartalomjegyzék, V. oldal).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése