"Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld." - Rövid elmélkedés az Alfa és az Omega kapcsán 2024 karácsonyához közeledve

Ismét szembejött velem.

Mielőtt még a múlt kútjába hullva teljesen elásná a személyes történelmi gyűrődés, hajszoltság, zilált útkeresés, s az időről időre megtörő remények, fúlvaszerelem és fulladvavágyakozás, valami, ami van, ahelyett, ami nincs és valami, ami még nincs, de lennie kell, ahhoz, hogy bármi is legyen.

Az Alfa és az Omega.

Annyi minden jut eszembe róla, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem. És azt hiszem nem is tudok, nem is akarok mindent elmondani…

Ez csak egy kis fa mécsestartó, egészen különös pozitúrában tartva a mécsest, a világ világosságát, az Ige világosságát ímígyen szimbolizálandó és a gyakorlatban is leképezendő. Mármint hogy függőlegesen! Így a láng vízszintesen jut el hozzánk, szemlélőhöz és hallgatóhoz. Ebben megint valami átütő szimbolikát gyanítok: mint az értékmérték, az erkölcsi értékek emberi skálája és az éghez való viszonyítási „létrája”, ami nem lehet vízszintes, csakis függőleges, hogy egy vertikális skálán osztódjanak le az értékek, s ezáltal szem láthassa, fül hallhassa, száj adhassa tovább a horizontális skálán az isteni Igazságot, ami a valóságnál pontosan annyival több, amennyiben a mennyben megmerítkezett. Ezért „áll” a hal is a püspökök ruhájára aranyszállal ráhímezve. Nem azért, hogy bárki meghaljon. S aztán, nekem volt egy kétségbeesett kérdésem is annak intézve, akitől az ajándékot kaptam: na de a viasz! a forró viasz, a gyertya könnye aláhull, lefolyik és tönkreteszi a fatalpat! Aztán belegondoltam: tönkreteszi? A történelem során oly sokszor az égre kiáltó vér nyomán Isten és a menny könnyei, ahogyan aláhulltak s átitatták a földet, tönkretették-e vajon a földet? S vajon tudhat-e mást Isten mint sírni rajtunk és zokogni felettünk?

Igen, nem is tagadom le, minek tagadnám? Vallásosan neveltek, - ez mitől a minőséget magamból újra meg újra ki tudom kaparni a történetek vörösen alvadt, majd vérbarnára keményedett rétegszáradásai alól. Ez, mitől őrült voltam tegnap, ideges ma, és holnap tán nyugodalmas. Aztán újra, ha valami radikálisan feldúlja a virágos réteket. Valaki egyszer azt mondta: ez egy szentkurva világ. De nem! Ez egy kurva világ, és a szentek csak mi vagyunk benne, vagy legalábbis egy kicsivel szentebbek, mint a totálkurvák. Ez ma olyan. Úgy járkálunk nyakig a szarban, hogy ne szarozódjunk össze, úgy a mocsárban, hogy tiszták maradjunk.

Hogy mi jut eszembe az Alfáról? Valami, ami még sosem volt. Nemcsak ebben a században vagy generációban, nemcsak ebben a kultúrában vagy emberi civilizációban, és lehet, hogy az összes eddigi civilizációban sem. Különben a végső hanyatlás után beállt volna az örök kezdet, de eddig minden civilizáció végzett önmagával. De ez mégsem egy olyan kezdet, ami mindent letapos és megszüntet. Ennek át kell gondolnia az egészet és sok mindent meg kell tartania, a többit pedig át kell értékelnie. Bevallottan eklektikusan átértékelő vagyok, s nem megszüntetve megőrző. Ennek is vannak hagyományai, noha kevesebb, de nem jelentéktelenebb. A nevem is erre cseng rá, valami, ami új, de régi, és valami ami örök, de múlandó. Noha, ha az ’i’ betűt kihagyjuk belőle, mint régen az ’i’ betűs vitában, pontosan az ellentétét kapjuk, valamit, ami ’meg van írva’, ’meg lett mondva’, ’ végzetszerű, és meg kell történjen’, valami ’fatális’. (Fiatal – Fatal). Nem véletlenül harcolok vele, hiszen nekem ez egy jelentős múlt is. Az L betű pedig, ami a Leonóra rövidítéseként áll, felfogható úgy is, mint a görög alfa (α), és úgy is szoktam általában írni, kalligrafikusan, hogy annak látszódjék. Noha, nyilván, ebben már van valami a posteriori szándékosság.

És hogy mi jut eszembe az Omegáról? Állok a Napban. Ez a Nap egy napnyugta. Én már idestova 34 éve állok a napnyugtában, mert 13 éves voltam, amikor számomra ez legelőször jelentett valamit. Valami többet és teljesen mást, mint egy giccs. Aztán, az egyházi asztalterítőre hímzett Alfa és Omega, amit sokszor láttam gyerekként, és felnőttként legutoljára a Hazatérés kálvinista templomában, Budapesten, a Kossuth téren, abban az időben, amikor még a jobboldaliság és a kereszténység nem volt ilyen szinten lejáratva. Na és, az Oroszlán. Amivé válik a teve, legalábbis Nietzsche Zarathustrája szerint, aki harcol a Sárkánnyal. De aki harcol, csak ordítani tud, mint az oroszlán is csak ordítani tud, és elégedetlenkedni, és épp az idei Sárkány éve volt az, amikor erre rájöttem. És hogy persze a Sárkánnyal kell kibékülni, a Teveséget fel kell vállalni, csak így lehetünk ismét „Gyermekek”, immáron felnőttként. Mert hát ugye a gyermekeké a mennyország, akik nem lehetnek ordibálósak, durvák, lázongók és vadak, mert hát ugye „Boldogok a szelídek, mert övék a mennyek országa”.

A Fa Sárkány évében kaptam ezt a karácsonyi ajándékot 2024-ben, és a Fa Kígyó éve jön rákövetkezőként, 2025-ben. Tehát valami folytatólagosság van (növekedés, erősödés), de valami csendesülés van (a kígyó egy csendes sárkány, akinek a mérge nem gyilkos tűz, hanem orvosság is lehet) az évek eme szekvenciájában. 

Most meggyújtom ezt a mécsest, és azt kérem, világítsa utunkat. Vigyen tovább azon az ösvényen, ami magasabbról hív, hogy az ég fénye legyen segítségünkre, hogy minden kezdett dolgot bevégezhessünk…