A cigányok istene

 

Lenke néni felült az ágyban és kíváncsian tekintgetett a lány felé, akit most hoztak be a zártosztályra.

Rögtön, a cigányokra jellemző érzelmességgel, amely látszólag túlzottan nagy feneket kerít a számára sem teljesen világos dolgoknak, kezdett bele a jajveszékelésbe.

- Míjjen gyönyörű lyány, és beteg szegíny! Míjjen gyönyörű! Istenem, add hogy meggyógyuljon szegíny...

Az ájult leányzót a mellette levő ágyra fektették le, s Lenke néni közelebb hajolt, hogy jobban lássa őt. Ahogy a hatodik érzéke működésbe lépett, hányni-vetni kezdte magára a keresztet, s csókolgatni a saját nyakában függő feszületet is:

-         Jó Isten az égbe! Eztet a lyányt meg az Isten küldte mihozzánk! Nem is lyány ez, hannem egy anygyal! Szegíny. Gonoszok vótak vele bizám! Mencsme őt! Mencsme őtet!...

S így jajveszékelt, mint egy siratóasszony egész álló este, míg csak be nem köszöntött a villanyoltás ideje. A lány családja, apja és anyja az utolsó percig a lány mellett maradtak. A cigányasszony olykor elhallgatott, majd újra kezdte az egészet elölről.

Részvéttel teli szemekkel pislogott az apára, aki a lány ágya lábánál ült, s bár hallotta az asszony siránkozását, a fájdalma nagyobb volt annál, minthogy meg is köszönje az idegen idős nő aggodalmaskodását. Mintha az apa fájdalmát ez a cigányasszony sírná el hangos jajgatással, mint ahogyan a temető éjféli csöndjébe olykor sivító hangon belerikolt egy-két álmatlan madár.

Így jött el az éjjel: az öreg cigányasszony sopánkodása és az apa fájdalmas hallgatása által kettőjük között valami láthatatlan, hallgatólagos megegyezés termett, hiszen mindketten egyet akartak: hogy a lány felépüljön…

***

Lenke nénit a családja vitte be a kórházba, azzal, hogy az öregasszony megháborodott. Voltaképpen lusta és könnyű utakat kereső fiai terhére volt csak, akik meg akartak szabadulni valahogyan az anyjuktól. Féllábú, hetven év körüli cigányasszony volt, de ügyelt arra, hogy mindig tiszta legyen, naponta kétszer kibicegett a járókerettel a mosdóba, és megfürdött. Nem hagyta el magát, önmaga csinált mindent, nem hagyta, hogy segítsenek neki az ápolók.

- Jajjj, aranyossom, mettudomén csinyáni. Nen vagyokén bénya. Azzé, me levágtá aztat a lábomat, nen vagyokén bénya.

Minden vágya az volt, hogy a kórházban kosarat fonhasson vesszőből. Fiatal korában abból éltek ugyanis meg, mint a legtöbb cigánycsalád, akik megpróbáltak tisztességes módra élni. Levágták a fűzfák vesszőjét, abból fontak kosarat és adták el a piacon. A cigányokat sokan lenézik és megvetik, iskolázatlanságuk miatt lustának és ostobának tartják őket. De Lenke néni, úgy tűnt, rácáfol erre az összképre. Szorgalmas volt és érzelmes, jószívű és dolgos, nem úgy, mint azon hasonfajtájú társai, akik visszaélvén a pozitív diszkriminációval kapott jogaikkal, hivalkodnak a különállásukkal és közben még lejjebb süllyednek.

De nyilván, a kosárfonásra vonatkozó vágyai nem teljesülhettek. A kórházban volt ugyan foglalkoztató szoba, de egy egészségügyi intézmény nincsen arra berendezkedve, hogy vízben áztassák és tárolják az ölnyi méretű fűzfavessző-nyalábokat, a vesszőknek ugyanis a fonáshoz nedvesen kell maradniuk. Így hát a cigányasszony ezen vágyáról vissza-visszatérően csak sopánkodott, mire az ápolók csendre intették, mondván:

-         Ne bolondozzon, Lenke néni, örüljön neki, ha megmarad a másik lába…

Lenke néni pedig erre szomorúan elhallgatott, kicsit végig-simítva megmaradt szárcsalábán, és a múltba vesző, zavaros tekintettel meredt a kórterem mennyezete felé, amely elzárta szeme elől a tiszta és kék, szabad ég mennyboltozatát.

***

A huszonegy éves forma lány, akit behoztak, másnap is aludt. Altatót kapott. Az apja minden látogatási időben ott állt az ágy lábánál és nemegyszer hangtalanul sírt, csak folytak a könnyei.

Lenke néni mély részvétet érzett a megtört szívű apa iránt. Felkelt az ágyból, s odabicegett hozzá. A szája elé téve a mutatóujját, így suttogott:

- Psszt... Megíjesztették... megíjesztették szegínt... – majd jelentőségteljesen az ég felé nézett, keresztet vetett és nagyokat sóhajtozott.

Az apa bólintott. Valóban így volt, s az apa nem is tudta elképzelni, hogy a cigányasszony ezt honnan tudja... Nem tudta másnak betudni, mint a cigányok javas érzékének, hiszen az idős asszonnyal senki sem közölte a lánnyal történteket.

Lenke néni visszabicegett az ágyba és folytatta a siránkozást.

- Istenem, uram, jóságos nagyisten, mencsme eztet a szegíny lyányt. Aggy nekije bódogságot, egíssíget, szerelmet, szerencsít. - miután ezt többször elmondta, elhallgatott. Aztán hirtelen, heves mozdulattal a saját szájára vert a tenyerével, mintha meg akarná büntetni magát, azért amit mondott, amit nem lett volna szabad mondania. Majd ismét fölkelt az ágyból, a kerettel odabicegett a lány apjához, a szája elé tette a mutatóujját és így szólt:

- Pssszt... megfó verni engemet. Megfó verni engemet az isten, hogy eztet a szegíny lyányt meksajnátam. A czigánnyak nem szabadatta meksajnáni a magyari embert, me eviszi űtet az ődög.

Majd ismét visszament az ágyba és elhallgatott.

***

Néhány nap múlva a fiatal lány jobban lett, és kivitték őt a rendes kórterembe. Majd azután nem sokkal elhagyta a kórházat.

Ám a cigányasszonyt a lány és az apja nagyon megkedvelték, és többször meg is látogatták később. Ahogy azonban a lány állapota javult, úgy lett a vén cigányasszony egyre rosszabbul. A lány később arra gondolt, hogy az idős cigány nő minden mágikus erejét átadta neki, hogy felépüljön, míg neki nem maradt belőle semmi az életben maradáshoz. S talán megragadt őbenne is a babona, hogy a cigányok istene megbünteti az asszonyt, őmiatta.

Sokszor az ég felé emelte a szemét, elhomályosodott a tekintete és összefüggéstelenül beszélt az anyjáról és a családjáról.

Egy alkalommal például elmesélte, hogy a családtagjai hogyan vágták le a saját kezükkel elfagyott lábszárát. Ezt valószínűleg csak kitalálta – hiszen a lába műtétileg lehetett csonkolva – de mindenesetre olyan őszintén mesélte el ezt, hogy teljesen hihetőnek hangzott.

-         Oszt aztá vót egy nagyon hidek tél… Neköm meg a píjacon mekfagyótt a lábom. Ollyan hideg vót, oollyan fagj, hó nem is érzettem én eztet a lábomot. Oszt mán nem tuttam rája állani. Akkó montam Gasinak meg Jocónak oszt, fíjam, vágjátok le me nem is ézem én eztet a lábot. Osztán ők késsel, nagy késsel, azzal mivel az állatot szoká levágni, így nyiszáták, míg nem fójt a vér… - s a karjával hadonászott, hogy szemléltesse a nyiszálást, míg fogatlan szájával nevetett hozzá.

A fiai sohasem jöttek őt meglátogatni. Mindig csak a pénzét vitték el, a kevés nyugdíját, amit kapott az államtól. Ő meg igyekezett eldugni a fiai elől a pénzt, vagy a nővéreknek adta, hogy őrizzék meg neki. Egyébként meg gyűlölte a kórházat, és ki akart valahogyan szabadulni.

- Aranyossom - mondta mindig a lány apjának - é mekhúzzám magamat bárhól! Bárhól. Ha vóna ekkis lombb, gajj, é magamra húzznám, oszt elalunnék é bárhól... Kiserdőbe, parkba, réten. Csak nekénye nekem itten lennem.

Amikor az apa közbenjárt érdekében az egyik orvosnál, az cinikusan és gúnyolódva csak ennyit mondott:

-         Itt minden beteg jól érzi magát. Mi mindent megteszünk a betegeinkért. De nem teszünk kivételt senkivel. Miért nem viszik haza magukkal a saját lakásukba, ha annyira odavannak érte?

Az apa utánajárt az önkormányzatnál, és sürgette, hogy felvegyék az asszonyt egy testi fogyatékosok otthonába való bekerülés listájára, ahova a nyugdíja fejében bevették volna az idős asszonyt. Sokszor biztatták Lenke nénit, hogy nem sokáig tart már a kórház, és az otthonban sokkal jobb dolga lesz, mert biztos kosarat is tud majd fonni.

***

Olykor szalonnára vágyott.

- Aranyossom - egy kicsinyég szalonnya, ha vóna... Ojjó vóna.

Az apa és a lány hozott neki szalonnát. Később aztán mesélte a kis öregasszony:

- Oztán vót mikó… - itt látszott, hogy elakad. Nem emlékezett már rá, hogy hogyan, és kitől kapta a szalonnát. – Vót mikó vót szalonnya, és éncsak úgy ahogy vótt, úgy kenyé nékül elkeztem enni, oszt nemis tuttam abba haggyni. Annnyit ettem belőlle, annyit aranyossom, hoggy kiütötte a szájamat. Kiütötte a szájamat az a szalonnya. - s kezével az ajkát simogatta, mutatva, hogy körbe-körbe hogyan lepte el a csömörlés a száját. S azzal a szokásos huncutsággal nevetett.

A szelíd lányt nagyon megszerette.

- Osztán, kislyányom - húzta a lányt magához egy alkalommal, odasúgva a fülébe - ha vónna csávó, akkicsak neked nem teccene, osztán móngyad nekije:

„Há ájj hátrább, babám!”

Ne haggyad oszt megíjjesszen tígedet. - A lány nevetett (ha ilyen egyszerű volna a szerelem!), s az öregasszony is vele.

***

Az apa mindig adott neki egy kis pénzt, s mondta, hogy dugja el jól, nehogy a fiai elvegyék tőle.

A cigányasszony cserébe előkereste az ékszereit, miket egy kis dobozban tartott elzárva. A lánynak mutogatta a kincseit, bele-beletúrva a gombolyagba tekeredett ezüst ékszerhalomba, egyenként előszedegetve őket és rápróbálva a lány nyakára, csuklójára, ujjára, fülére.

- Kisllyányom... Nézzed eztet. Fűbevaló. Karikka. Gyűrű. Ezűst, ajjjjajajj, mínd eredeti ezűst. Én hóttam ezteteket, amikó még aszszony vóttam. Te is mikó férjhö mész, aszszony lesze, tegyed fő ezeket. - Azzal a lány markába nyomott egy halom régi kösöntyűt, csecsebecsét.

A lány értéktelen vackoknak tartotta magában ezeket a holmikat, de nem akarta megbántani az öregasszonyt, ezért megköszönte és eltette.

Az asszony a régi menyasszonyi ruháját is kínálgatta.

-         Ollyan szép vót, hogy csuda. Csupa szép fodór, meg massni. Elhóztam a kórházba, hoggy a fíjam ne tuggya eladni, de osztán nem is tudom, hoggy hová lett. Majd szólok a nővérkének, hoggy aggya elő. Neked köll az lyányom, hoggy ha majd férjhö mész, hoggy aztat vegyöd föl.

A lány csak mosolygott. Nem fog ő férjhez menni, de ha menne is, ő nem cigány, miért is venne fel cigány ruhát.

***

Az asszony állapota lassan egyre súlyosbodott. Egy időben – mivel a kórházban nem volt elegendő hely az új betegek számára – az öreg cigányasszonyt lerakták az alagsori elfekvőbe. Halálra szánták őt, vélte a lány apja. S valóban, az állapota itt egyre romlott. Amikor egy alkalommal meglátogatták ebben az alagsori kórteremben, először nem is ismerte meg őket.

-         Há szép lyányom, te mög kicsoda vadgyj?

A lány megpróbálta elmagyarázni, hogy egy kórteremben feküdtek egy időben. De akkor az öregasszony már nem is figyelt. El- elrévedezett a szeme pillantása a messziségbe, mintha nem is itt járna már, hanem a fellegek útján a tejút felé, hova mindannyian visszatérünk egyszer. Olykor így, nyitott szemmel aludt.

Anyját kívánta látni.

-         Oszt egyszer vót úgy – kezdte szakadozottan, lihegve, - hogy itt feküttem, osztá jönn anyjám. Én mek kérdezem tűle, hoggy: „Há hó vótál? Betek vaggyok, itt fekkszem a kórházba, te mög nem jöszsz?

-         Lenke néni, ne beszéljen butaságokat – vágott közbe egy nővér, aki arra haladva hallotta a néni szavait – az édesanyja magának már rég nem él.

De Lenke néni tudomást sem vett erről. Tovább folytatta.

-         Itt vótt, és ollyan szép vótt, mint régen. Osztán mongya nekem, Lenke, hazamegyünk, de osztán elment, és méksem mentünk, osztán nem jött többé – s egy könnycseppet törölt ki a szeméből.

***

Aztán Lenke néni újra visszakerült az emeletre, és ott jobban is lett.

Egy alkalommal dinnyét kívánt enni, s a lány és az apja vittek is neki egy hatalmas szelet görögdinnyét.

-         Úgy csúrgott a leve, aranyossom, hoggy csupa lé lett az ágyam. A nővérke haragudott is, monta nem szabad a kórházba illyet enni. Oda kitettem az ablakba oszt oda mentem enni. Tsak aztá naggyon hamar megróhatt. Me naggyon melek van – panaszkodott lihegve a melegtől, s valóban: az a nyár volt talán az első a lány életében, amikor július-augusztus táján elviselhetetlen hőség szállt a fővárosra.

Egy napon aztán a lány és az apa hiába mentek a kórházba. Ez utóbbi volt az utolsó alkalom, hogy élve látták Lenke nénit.

A nagy nyári melegben elvitte a szíve. Legalábbis ezt mondták az ápolók. Már csak néhány hónapja lett volna hátra, hogy bekerüljön a fogyatékosok otthonába, jobb körülmények közé.

Hazament ő, oda, ahol a sátoros cigányok égi karavánja halad. Visszatért őseihez, s immáron a mennyei lombok és gallyak rejtik arcát, fogatlan ajkával ott mosolyog, ahol a csillagok bámulnak ki a mennybolt palástján vágott apró lyukakon. Ott nevet, ott veti a kártyát, jósol és fonja a kosarat, hosszú ősz hajaszála körbefonja a világot, s üzeneteket küld, égi hírvivőként, látnoki szemeivel kísérve az ittmaradottak útjait.

Amit a lányra szórt, áldást, a boldogság, szerencse és szerelem, javarészt mind teljesült. De önmagára szórt átka is megfogant.

Mert még a cigányok legjobbjának is a vérébe van írva, hogy a cigánynak nem szabad megsajnálni a magyart, mert elviszi őt az ördög.