A negyvenedik

 

Szigetváron történt.

Már akkor tudtam, amikor előző év november 1-jén, a negyvenedik születésnapomon anyám odaégette a kacsát.

*

-          Lehet, hogy hősök voltak, de hülyék is voltak, - súgtam oda félhangosan apámnak a múzeumi kiállítás utolsó szobájában. – Nem volt törvényszerű, hogy így végződjön.

 

Lehet, hogy ösztönös volt a suttogás, lehet, hogy tudatos. Az ember fél, mégha nem is csinál a gatyájába. Mit lehet tudni. A hivatalos álláspont nem ez. És a kormányzat füle többet hall, még a Big Brotherénél is.

És jól tettem, hogy suttogtam, mert ez máris beigazolódott. Abban a szent pillanatban léptek zaját hallottam. Egy férfi ment el mellettünk, korabeli katonaruhába öltözve.

 

Már a jegyvételnél mondták, hogy lesz egy fegyverbemutató.

-          Kezdődik? Ön fogja bemutatni a harcászatot? – kérdezte apám a férfitól kedvesen.

Az, mint a nyíl, ment sebesen a kijárat felé, az udvarra, ahol a görög színházakra hasonlító, domboldalban kialakított padsorok ásítoztak félüresen és előtte egy nagy fa viszonylagos árnyékában ágyúk és fegyverek sorakoztak kiállítva a színpadon.

-          Igen, jöjjenek gyorsan, mert kezdjük – a válasz nem volt kimért, de kedves sem. Természetesnek hatott.

Nem láttam a férfi arcát, oly sebesen száguldott kifele. Csak úgy suhogott, ahogy ment. Mi meg siettünk utána, alig győztük.

 *

Nekem már a kiállítás legelején elment a kedvem.

Nem igaz. Ötszáz év telt el. Ötször száz év. És még mindig itt tartunk. A gyalázatos török lerohanta és kirabolta az országunkat. Fosztogattak és gyilkolásztak. A nőket és a gyermekeket rabláncra fűzték, és a Héttoronyba vitték fogságba, vagy eladták rabszolgának. A keresztény templomokat mecsetté alakították át. Élősködtek és éléskamrának használtak meg támaszpontnak százötven évig. Ja, hogy valójában csak egy kis adót kellett volna fizetni és továbbengedni őket Európa felé, s nem a kereszténység istenostoraként óvni-védeni a nyugatot a muzulmán „vademberektől”, miközben a római pápa francia ágyúkkal támogatja a törököket, ellenünk! S ne feledjük, Erdély is annak köszönheti aranykorát, hogy „lepaktált” a törökkel, ott, a reformáció hazájában már régebb óta tudták, hogy hol lakik az antikrisztus.

Hirtelen eszembe jutott a kommunizmus negyven éve. Ugyanez a süket duma a rendszerváltás első éveiben, évtizedében. „Ruszkik haza”. (Gyermekként ezekben az években cserepedtem fel. Hogy hol voltak a ruszkik, én nem láttam egyet se.) A szovjet „megszállás”. Az „előnytelen kapcsolatok” és a kihasználásunk a Szovjetunió részéről. (Ja mert ment a kőkorszaki barter, és nem fel-alá száguldó kamatláb melletti hitelből csorgott tengerként a nyálunk mindazokra a cuccokra, amit a nyugat levetett.) A szovjet „minta” és az „erőszakos iparosítás”, a „téeszesítés”, a kuláküldözés és a padláslesöprés. S a későbbiek során a kapun belüli munkanélküliség, az egyoldalú és szegényes kínálat a piacon, na és a tervgazdálkodás, amire mi szükség, ha a piac képes magát önmagától helyretolni, de ha mégsem, akkor ott a „láthatatlan kéz”, ami effektíve egy New York-i bakancsos láb. Mi meg szabályosan Mchülyültünk, a Mars és a Snickers csokitól, amit mostanában már avas és kukacos állapotban vágnak hozzá az emberhez a pénztárnál. Mert megy az Ideológia. Azóta is. Minden oldalon. S könyörgöm, a ”legvidámabb barakk” voltunk. Az összes többi szocialista ország szerint (beleértve magát az anyaszocialista Szovjetuniót is) mi egy burzsuj, tőkéskapitalista ország voltunk már a 70-es években is. Na de, nem eléggé! S különösen vonzó egy negyven éven át termelt vagyon, egyes ingyenélők számára.

Aztán eszembe jutott a gyűlöletes Horthy-rendszer. A német „csatlósság”. A zsidók „üldöztetése”. (Bocsánat, a zsidókat igenis üldözték, azok közül is már akit, ez zsetonfüggő, na és: „aki olyan hülye volt, hogy nyíltan vállalta, hogy az, az meg is érdemelte” – ezt sem én mondtam; mint ahogy a táborokba mindenféle népség bizony bekerült, nemcsak a zsidók, a kommunistáktól kezdve az elmebetegen keresztül el egészen a megpisszenőkig.) A háborúba való „belesodródás”. (Közben egypár miniszter s miniszterelnök érdekes módon távozott a jelenvalólétből.) A mocskos nyilasok, akik a végén, hogyhogynem, elvitték a balhét. A fehér lovon való belovagolástól egészen az estorili kényszerüdültetésig, Horthy igyekezett soha semmiért nem vállalni eredményfelelősséget. S nem voltunk mi „hárommillió koldus országa”, - ez egy kommunista propaganda! „Tízmillió fasiszta országa” voltunk, ezzel kellett szegény Matyinak kormányoznia, aki legalább annyira gyűlölte a népét, mint Sztálin őt. Mondom, az ideológia. Az megy. Azóta is. Mint elterelő fedőakció és rongyrázó hadművelet, hogy az istenadta az egyébként is érzelmileg labilis és labilizálható érzelemvilága mentén fújoljon jobb- vagy baloldalt, miközben a fújoltak szabadon halásznak tovább a zavarosban.

Aztán eszembe jutott Trianon. Az igazságtalan megcsonkolás. A „jogos jusstól” való megfosztás. A magyarság kétharmadának elcsatolása. A szándékos, gyűlöletes „bosszú”. A magyar nép idegenbe toloncolása. A nyugat, különös tekintettel a franciákra, akik „mindig is utáltak minket”. A vörös gróf, aki tálcán kínálta fel a fejünket. És a fehér gróf önmentegetődző siránkozásai. De azért elment és aláírta, noha erre fel se szólították, mégcsak nem is kérték. Mert minket mindenki Utál! Az a francia tábornok is, nevezett d’Esperay, ki még csak együttétkezésre se hívta be magához a vörösdelegációt, akik az egész országunk feletti rendelkezés biztos tudatában és más micsodájával több évszázadra előre verve a csalánt, kikérte magának, hogy elnézzék az ún. „bűnösségünket” és szabályosan kikövetelték megcsonkolásunkat. Sosem utáltak nyugaton minket annyira, ahány hazaáruló ide beszorult!

Aztán eszembe jutott a kiegyezés. Az „egyetlen józan alternatíva”. Deák mint a „haza bölcse”. A véres Bach-korszakot követő önkiszolgáltatás. A döglődő kutya ülepnyalásaként, amikor létrejöhetett volna egy Dunamenti Konföderáció is.

Aztán eszembe jutott a szabadságharc. Görgey és a méltatlan fegyverletétel. Kossuth és a Kossuth-bankó. Széchenyi és az Ein Blick. (Jobban tette volna, ha kivételesen, vigyázó szemeit Kossuthra veti és az ő utótevékenységére blickelget, ha már utólag megjött az öntudata és valahogy vissza akart vágni a kaisernak.) Petőfi második életének tudatos elhallgatása és elmismásolása; minő gyalázat s illúziórombolás! – hogy a lánglelkű költőnk 5-6 évvel tovább élhetett, mint amit neki szántak!

De eszembe juthatott volna még a Rákóczi szabadságharc, a Dózsa-féle parasztháború és a mohácsi vész, és Mátyás megmérgeztetése és a trónviszályok az Árpád-házban is. Szent István elmeborulása és Imre herceg halála is. Na meg a pozsonyi csata. Meddig menjünk vissza? „Megszenvedte már e nép a múltat és jövendőt?”

Lehetséges volna? Hogy nem mindig a rabló mongol és a gaz török, a rohadt ruszki, a fasiszta német, a gonosz Habsburg és a büdös zsidó bánt ki velünk, hanem mi voltunk azok, akik mindig rosszul játszottunk? Mit sajnáltatjuk állandóan magunkat? Amikor az ominózus helyzetekben – készakarva vagy tévedésből (?) - mindig rosszul döntöttünk, rosszul igazodtunk, helytelenül léptünk, melléválasztottunk? S ha akadt jellem, aki a vezetésünkre méltó volt, azt mindig elárultuk és magára hagytuk? Mit számít, mennyit szenvedtünk, ha sosem jön meg az eszünk?

*

S ahogy így ülök a klimatizált múzeumi teremben, a falra téved a tekintetem. Két oroszlán harca. Öles betűkkel az ismertető címeként. No, ez már érdekes.

Kiderült, hogy a „rossz szervezettségre” hivatkozva a Habsburgok benne hagyták a pácban Szigetvár utolsó védőjét, Zrínyi Miklóst, akitől Szulejmán szultán szintén halálos sebet kapott. Kezdtem másképp nézni erre a helyre. Hiszen ez a lényeg! Ez a klasszikus oszd meg és uralkodj, avagy: ugraszd őket össze és röhögj harmadikként. Maradj a háttérben, majd a végén jöjj elő, mint világmegszabadító. Hát nem mindig ez történt velünk?

 

És akkor már kinn ültünk a „nézőtéren”. Fegyverbemutató, egyszemélyben. Akár az egyedülmaradt Zrínyi Miklós, ez az egyetlen férfi, mint a hagyományőrző társulat egyetlen megmaradt tagja. Előző évben voltunk Diósgyőrben, azt megelőzően pedig Egerben, ott sokan voltak. De állítom, az csak „show” volt ehhez képest.

A harmincöt fok melegben a sastollas sapkába, fekete darócposztó katonadolmányba és lábszárhosszon érő lovassági csizmába öltözött fiatalember, derekán többször áttekert sáfránysárga sállal és a nyakán is véknyabb fehér sálba bugyolálva, oldalán súlyos kardokkal megrakodva először ismertette a korabeli magyar harcos ruházatát, majd egyenként bemutatta az akkor használatos fegyvereket. Végül elsütött egy puskát, ami olyat dörrent, hogy majd’ kiugrottunk a bőrünkből az ijedtségtől. Elképzeltem azt a puskaropogást a harcok színhelyén, amit nem egy, hanem több száz puska művel egymás után. Nyilván régebben több volt hozzá az idegzet. Az enyémnél meg minden időkben több…

Folyékonyan, flottul beszélt, és a nagy tér ellenére minden szava érthető volt. Egy pillanatra se unatkoztunk, mert az információt telitűzdelte vicces anekdotákkal és humoros töltelékszöveggel. Amellett iszonyatos tudása volt a témában. Amikor utolsó fegyverként bemutatta a pikának nevezett, az alján gerendaszélességű és fokozatosan elvékonyodó hét-nyolc méter hosszú rudat, és csak könnyedén lóbálgatta a kezében föl-le, engem az ájulás környékezett. Nekem a nézőtérre sütő naptól lenge nyári ruhában és ülve is megfájdult a fejem. Amikor a végén a sapkáját kitette a porond közepére, hogy „puskaporra valót” kéregessen bele, könnybe lábadt a szemem.

Az előadás végeztével váltottunk még vele néhány szót. Kiderült, hogy tizenhét éve foglalkozik ősi és középkori magyar harcművészetekkel elméletben és gyakorlatban is, íjászatot is tanult, méghozzá a ma élő leghíresebb lovasíjász, Kassai Lajos tanítványától.

-          És nincsenek társai ebben amit csinál? – kérdeztem tőle.

-          Voltak. Amikor elkezdtük, nagy volt a lelkesedés. Pedig csak fakardjaink voltak. Most már – fel vagyunk már szerelve, csak az emberi minőség hiányzik. Pénzért bárki bármire képes, de ingyen és lelkesedésből, már nem jönnek. Nagyon felhígult a hagyományőrzés Magyarországon.

 

Azt el is hiszem, gondoltam magamban. A sok hígagyú ott fönn osztja a szólamokat, míg az igazán értelmesek vért izzadnak és kegyelemkenyeret kénytelenek kunyerálni.

 *

Ahogy így visszagondolok, nekem volt rossz érzés.

Anyám elsírta magát.

-          Nem igaz, hogy pont a negyvenedik születésnapodon égetem oda a kacsát. Annyiszor csináltam már, nem is értem – s potyogott a könnye.

-          Ugyan anya. Nincs az odaégve, csak egy kicsit megpirult – vigasztaltam, és ahogy megfogtam az ujjaim közt a feketére pörkölődött lábat, és biztatásul beleharaptam, eufémisztikus szavaim igazolásaként, s az azon nyomban szétporladt a fogaim között, mint a feketeszén.

 

Összenéztünk és görcsösen, egyszerre felnevettünk. Sírva nevettünk. Mint a magyarság.

(2019)