Ocsú (részlet)

 *

Talán néhány perccel azután, hogy kilehelte a lelkét, apám telefonált a kórházból. Akkor tudtam már, hogy vége.

Szomorúan és lakonikusan szólt bele a mobiltelefonba:

- Anyám olyan két perce eltávozott. Nemsokára megyek haza.

Nem tudom, mi fogott el. Nem szánalom, nem gyász, nem megkönnyebbülés, és végképp nem: öröm.

Önkéntelenül is sírtam. Kimentem a konyhába, és az ablakon keresztül, kinéztem az égre.

Csak egyetlen egy gondolatot mondtam és csak magamban imaként.

- Istenem, adj neki bebocsáttatást az országodba. Nem tehet róla. Semmiről sem tehetett…

 

Mintha a napfény nyugtázta volna imámat, mert felragyogott. Jóleső simogatás járt által, és gondolatszinten, hallottam a választ.

 

- Kívánságod szerint lesz…

 

*

 

Egyszóval, „Jolán” nem azért jelent meg, hogy Isten „bosszút álljon”. Egy újabb lehetőség volt, Manci számára, hogy megtérjen.

De megátalkodott volt, a halála pillanatáig.

 

Szinte látom, ahogy hörög, mert a víz már felment a tüdejéig. Éppúgy, mint Jolánnak, aki a lélegeztetőgépen csak addig bírta, amíg meg nem látta anyámat.

 

Akkor elengedte.

 

És tágult a szűk csatorna, egyre nagyobb alagút lett. Egyre hosszabb, egyre sötétebb, és egyre meredekebb. És akkor jött a gomb-sztori.

 

- Mit mondtam neked? – durr egy ütés a fejére.

- Mit képzelsz, mennyibe került ez a kabát? – és még egy ütés.

- Hogy fogom pótolni azt a gombot? Igazi rézgomb volt! – csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.

- Rohadt büdös kölyke.. – ököllel ment neki a visító hatéves gyereknek.

 

13 éves volt, amikor az anyjuk otthagyta őket. Három hétig tengtek-lengtek a bezárt lakásban. Több éven keresztül egy falásnyi kenyér volt az étele naponta, a nagynénjénél, ahol megtűrték, mint takarító szobalányt.

 

Igen, a „bűn” öröklődik. Neki ki kellett volna, mint minden nemes embernek, lépni a bűn öröklődő láncolatából.

 

Kanyarodik az út. Mindenhol kötelek és láncok. Most rácsavarodnak. A távolban egy kapu és egy pislákoló fény.

- Akarsz hozzám jönni?

Manci még nem tudja, mi van, ha nem. De hamarosan.

Piszkos, szennyes víz nyeli el a csatornát. Ürülék-íze és szaga van. Fulladozik.

- Megbánod?

Manci még mindig nem érti.

Mi van, ha nem.

A falakból árad a hőség, szinte olvad az egész alagút. Lángnyelvek kapnak föl a falakra, lángfolyó viszi tovább a testét.

- Bocsánatot kérsz?

Manci szeméből folyik a könny. Lehet.

Akkor jönnek a kések. Nem tudja őket kikerülni.

Mindegyik, mint egy kifent szablya. Mindegyik őrá vadászik. Mindegyik a szívét keresi, oda szúr.

- Valaki imádkozik érted.

Manci szeme elkerekedik. Ki lehet az…

 

- Szereted az igazságot, Manci?

- Igen – nyöszörgi.

 

- Hazudsz. A hízelgést szereted Manci. Az ármányt és a durvaságot szereted, Manci. A gügyögést szeretet gyanánt, azt szereted Manci.

- Szereted a fiadat, Manci?

- Igen – nyöszörgi.

- Azt, amelyik éjt-nappallá téve a halálodig virrasztott Manci. Azt amelyik hűtötte a forró lábaidat Manci. Azt, amelyik a hátadat bözsörélte, még az utolsó napon is Manci. Azt…

- Dezsőkém – ne hagyd, ne engedd, hogy elvigyenek! – sikoltva tört elő a szájából a kétségbeesés.

 

De akkor már ott voltak.

A vasvillások.

- Búza?

- Úgy ném ocsú.

- Visszük a tűzbe?

- Úgy ném.

 

’A'Adj neki bebocsáttatást az országodba. Nem tehet róla, nem tehetett semmiről.’

Eli arca, tejfehér ködben lassan elúszott nagyanyja szemei előtt.

 

- Nem visszük.

- Nem lehet.

- Szóltak érte.

Azzal eltűntek.

A kapu egészen közel került.

Rajta át, a hasadékokon, köröskörül, ömlött a fény.

Nem szúrós volt, hanem melengető.

Nem bántotta a szemeit a nagy sötétség után sem.

 

Egyszer csak tágra nyílt.

Az apja állt az kapuban.

- Gyere Manci, hazamegyünk.

Szinte röpült felé.

- Gyere, már várnak minket.

- Hol? Édesapám?

- Hát hol? Az új házunkban, Polgáron. Nem emlékszel?

 

Hát hogyne emlékezett volna. Apja emiatt lett öngyilkos.

 

- Hát megvan még a ló is?

- Az már nincs meg. – legyintett az apja. – De sokkal egyszerűbb, mint gondoltam, vagy mint azt te gondolnád.

- Szeretsz, Manci, és megbocsátasz?

- Igen, édesapám! Szeretlek! Mindig is szerettelek!

 

Manci látta magát, ahogy fut felé. Mezítláb, mint régen a patakmenti réten. Rövid szoknyában és két varkocsba font hajjal.

Manci hazatért.

*

Jött a délutánis nővér. Lezárta a kigúvadt szemeket.

- Vége van, Dezső úr.

 

Dezső mélyet sóhajtott. Nem bírt sírni. Azokat a könnyeket már nagyon sokszor elsírta.

- Igen… Vége…

 (in.: A Borgiák világa)