A daimón -1. rész

 

A belső beszéd

Minden emberben létezik egyfajta belső beszéd, már egészen gyermekkortól kezdve, amikortól az ember önnön tudatára ébred. Az, hogy belül a beszédnek milyen a minősége, a hangzása, hogy pozitív-e vagy negatív, hogy bátorító-e vagy korholó, hogy bántja-e magát és másokat az ember ezzel, vagy olyan üzeneteket küld magának, magáról és másról, ami emelő és elnéző egy értelmes határon belül, csöppet sem mellékes.

Egyszer volt egy kollégám, aki hangosan kispajtásnak hívta önmagát. Néha lehetett hallani, ment a folyosón és dünnyögött magában: „Megcsinálod, kispajtás.” Mindenki röhögött rajta. Én nem. Elképzeltem, talán teljesen magára van hagyva. Nehéz feladat előtt áll, és ilyenkor az embernek szüksége van valakire, aki biztatja. Legalább, saját magára. S hát, Mr. Bean kis plüssállata, mi más, ha nem ez a hang? Idióta, gügye baromnak tűnik kifelé, aki ügyetlen és unintelligens, hülye dolgai vannak, de van benne valami mélyen emberi és felemelő: Elestem. Mindenki nevetett. Senki nem jött, hogy felsegítsen. Feltápászkodtam. Leporoltam a kis plüss állatomat. És megbocsátottam. Nekik is. Magamnak is. Minden hiba a világon mélyen emberi dolog. És nem kell félni, hogy elesel. El fogsz. És ki fognak nevetni. És senki nem jön a segítségedre. Egészen az utcán való elbotlástól a keresztre feszítésig. Amikor a legnagyszerűbb ember belső hangja azt mondja: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit csinálnak.”

Ez a daimón. Ez Szókratész daimónja, aki sosem téved. Akadémikus azon vitatkozni, hogy a daimón tiltó-e, igenlő-e, vagy igenlő és tiltó egyszerre, mert egyik sem. Illetve, ez ennél sokkal bonyolultabb, és a dolog más természetű. A daimón nem felettes-én. És nem egy interiorizálódott szülői hang. Tehát nem parancsokat oszt le vagy vágyakat közvetít. Nem hallucináció, mert a külvilággal való stabil és átlátható összeköttetése biztosított. Nem utasít semmire, tehát nem fékeztet vagy gátol és nem biztat semmiféle akár pozitív, akár negatív cselekvésre. A belső hangot és a belső beszédet a pszichiátria gyakorta nevezi „gondolatfelhangosodásnak” és ez bizonyos tekintetben és szociális szempontból igaz és helyes; mert valóban a hang teste megjelenik beszéd formájában és komoly depriváltság és magányosság mellett enélkül az ember ki se bírná; ellenben egy pszichés betegség elemének tekinteni ezt, túllövés a célon, mivel egyrészt a „tünet” pozitívan is hasznosítható, másrészt túlgondolkodás és túlmotiváltság esetén természetes, harmadrészt mert épp a szociális integrálódásba segítheti vissza az embert. És épp ezért szokták a túlgondolkodókat túlfoglalkoztatni, mivel ez az egyetlen módja annak, hogy a pörgést kivegyék a belső terméketlen szférából, társadalmilag hasznossá tegyék és befogják, úgymond, a szelet a vitorlába.

A daimónt Szókratész találta fel, de valójában nem tudjuk, milyen értelemben találta fel, hiszen Platóntól és Xenophóntól hallunk erről csupán beszámolókat. Abban biztosak lehetünk, hogy a daimón élesen szembeáll az orákulummal, csakúgy mint a zsidóknál Jézus szava és a Törvény; emez belülről táplálkozik, egy olyan embernek az etikája, akinek Istennel személyes kapcsolata van, úgyhogy nem pusztán a Törvényekből ismeri Istent és nem pusztán a törvények miatt tartja magát az etikus cselekedetekhez. Tehát a „jó ember” szelleme. Platón is ilyen értelemben tárja elénk, amikor mestere emez invenciójáról beszámol. A daimón léte tételezi, hogy az Út születésünktől fogva bennünk van, az aktuális szociális megjelenésünk a társadalomban és a társadalom erre adott reakciója többféle erősségű lehet, mint azt említettem, a kiröhögéstől egészen a keresztig; vagyis a legsúlyosabb atrocitásokig és agresszióig, ha az ember ezt a tételt hiszi, hirdeti, eszerint viselkedik és ezt a társadalomban meg is próbálja valósítani…

(folytatom...)