A daimón - 2. rész

 

Daimón – démon?

Nem tudjuk teljesen világosan és egyértelműen kirajzolni, hogy milyen út vezetett ahhoz, hogy a daimónból „démon” lett, de talán épp elegendő, ha megállunk ott, hogy feltérképeztük az alapvető ideológiai különbségeket a görög és a zsidó-keresztény kultúra között, amelyek pontosan Jézus kereszthalála révén találkoztak és ütköztek meg a Római Birodalom hanyatlása idején abban a Földközi-tenger által körülölelt kohóban, amit ma Európának hívunk.

Európa kétezer évvel ezelőtt már vesztesen kezdte pályafutását, s a szent páli levelek nyomán a kereszténység európai térhódításának sokkal nagyobb és nyomatékosabb szerepe volt, van mind a mai napig, mint azt gondolnánk. A kereszténység számára a görögségből való merítkezés lett volna a szellemi-ideológiai megtermékenyülés; ellenben, nem ez történt, hanem az, hogy némely már latinnak is gyatra római császár a keresztény eszmét tolta maga előtt a görög eszmeiséggel és a barbár terjeszkedéssel való leszámolás érdekében. Tudjuk, ez a háború hogy dőlt el, ami évezredekre előre megpecsételte Európa filozófiai kismiska szerepét. Tudni véljük, illetve látványos, hogy Szókratész, Platón és Arisztotelész, a görögklasszika triumvirátusa, de ebből kiváltképp Platón filozófiája telistele van keleti, azazhogy „barbár” elemekkel, közvetítőként megemlíthetjük az orfikusokat és a Mithras-kultuszt, amely utóbbi kulturálisan behálózta az ind és szír területektől el egészen Hellászig az ideológiai térképet, s olyannyira élő vallás volt, hogy nemegy római császár is a Mithras-kultusz beavatottja volt, ez, a római Mithras már csak formailag másolja az eredeti kultuszt, amely egyértelműen a zoroastriánus Nap-papok vallása volt már sokkal korábban, minimálisan az időszámításunk előtti 3-4. évezredben. Viktor Sarianidi görög származású türkmén régész, aki feltette az egész életét arra, hogy bebizonyítsa, hogy a kultúra bölcsője a zoroastriánus kultúra, amely területileg a mai Üzbegisztánba esik, látnoki szemmel tételezte, hogy a Mithras-kultusz, ami a mazdayánus Napkultuszból nőtt ki, egy kelet és nyugat között pulzáló, ideológiai közvetítést és megtermékenyítést végzett az ősi keleti területek és az európai Hellász között. Így lehetséges, hogy Platón műveiben ind és mazdayánus, mazdaista elemeket találhatunk.

A „barbár”, a görög és mazdaista kultúrának ideológiai szempontból (tartalmilag és esszenciálisan) sokkal több köze van egy eredeti, Jézus tanította kereszténységhez, mint a latinkereszténységnek Jézushoz; amely utóbbiban egyértelműen a latinokra vonatkozó hatalomátmentés történt, a valós evangéliumi üzenet meghamisításával. Erre ominózus példa, ahogy a daimónból „démon” lett. A „démon” egy keresztény találmány. Gonosz szellemet jelent. Nincsen semmilyen kulturális előzménye, mert a zsidó vallásban ezt nem ismerik, valószínűleg ez csak egy olyan tromfolás eredménye, ahogyan a gyengébb képességű lefordítja magának a magasabbröptű elméleteit és eredményeit és bosszút áll a szellemileg fejlettebben, valami olyan logikával, hogy Platón és Szókratész Krisztus előtt élt, tehát Platón és Szókratész pogány volt, vagyis, a daimónjuk nem más, mint egy démon: gonosz, rossz szellem. Tehát a címkézés tipikus esetével állunk szemben. Ne felejtsük el, hogy az ókereszténység idején ez egy komoly háború volt; bár Platón művei keletre kerültek, de az újplatonizmus révén szellemi termékenyítő erőként továbbéltek a Római Birodalomban, abban az időszakban, amikor a kereszténység is próbált itt erőteljesen labdába rúgni. Talán emlékszünk Iulianus Apostata elkeseredett harcára, aki az intellektuálisan fejlettebb neoplatonizmust próbálta elterjeszteni a csürhének szimpatikusabb édességgel, a kereszténységgel szemben. Az ő bukásán, azt hiszem, el is dőlt ennek az ideológiai háborúnak a végkimenetele, de aztán még vagy 5-6 századra volt szükség ahhoz, telistele eretneküldözéssel és hamiskanonizációval, hogy a 10-11. századra stabilizálódjon Európában egy olyan egyház, amelynek az eredeti jézusi örömhírhez már közelítő köze sincsen.

Érdekesebb dolog a daimón kapcsán Jézus „démonjait” megvizsgálni. A démonnal való saratdobálás Jézus és a farizeusok között talán mindenkinek ismeretes: Jézus szerint: „Ti a Sátán fiai vagytok.” A farizeusok szerint viszont Jézust „megszállta az ördög”. Ebből semmi objektíven nem derül ki számunkra, legfeljebb annyi: Jézus és a farizeusok nemigen csípték egymást. Emlékszünk talán arra az esetre is, amikor Jézus egy (feltehetőleg epilepsziás) embert kigyógyított a bajából, amit a köznyelv úgy fordított le, hogy: „kiűzte belőle a démonokat”. Ne becsüljük alá ennek a fajta interpretációnak a jelentőségét; a katolikus egyház később évszázadokig fogja még exorcizálni az ördögöt lelkibetegekből, elmebetegekből és egyéb fogyatékosokból, aztán, ha nem járnak ebben sikerrel, maximum bezárják őket a négy fal közé, olykor hidegzuhanyt és zubbonyt (megkötözést) kapnak, és emberhez méltatlan körülmények között kell elpusztulniuk. S ha belegondolunk, hogy a középkorban mindenki „ördög által megszállottnak” minősült, akinek más volt a véleménye, akiben túlmozgott a gondolkodás, vagy, akinek egyszerűen valamilyen fizikai fogyatékossága volt, s így nem illett bele a szép kenetteljes keresztény kerettörténetbe, s ha úgy vesszük, ezen a mentalitáson jelentősen máig nem változtattak, számunkra, gondolkodó és érző emberek számára, az egyházi keretek nemigen sejttetnek jóhatású és pozitív előmenetelt.

És még sokkal érdekesebb Jézus viszonya a daimónhoz, ami talán nem teljesen egészséges. Jézus az első a zsidó kultúrkörben, aki a Sátánt is belül leli fel, beszélget vele, a „kísértő” alakjában jelenik meg neki, erről a 40 napos pusztai próbatételei adnak tanúbizonyságot. Ezért merészkedtem én arra egy másik művemben, hogy Jézusnál egyfajta paranoid pszichés betegség jegyeit fedezzem fel. Sem őelőtte, sem sokáig őutána, senki nem tételezte az ördögöt egy belső lelki immanens démonnak, és nyilvánvaló, hogy az ő harca a Sátánnal, aminek semmi köze ahhoz, hogy szerette-e a farizeusokat vagy sem, azoknak alapján, amiket az előző passzusban leírtam, hogy a daimón egy belső beszéd, őnála talán egy lelkibetegséggel folytatott harc lehetett, amennyiben ő a saját lelkét vagy annak részét „sötétként”, „démoniként” ismeri fel, és a belsőt és annak útmutatásait egyértelműen valami nem-követendőnek aposztrofálja. Emlékezzünk vissza arra, amikor azt mondja: „Ti a ’magatokéból’ szóltok, én viszont Abból, aki küldött.” Az, hogy a ’maga’ az nem más, mint a lélekmag, a lélekalap, ami Jézus szerint „sötét” és „szennyes”, és ezzel szemben próbál támasztani egy olyan transzcendenciát (az Atyát – Abba), aminek ráadásul a zsidó kultúrkörben nincsenek konzekvens hagyományai…

(folytatom...)