A daimón - 3. rész

 

A daimón egyik szimbóluma: A KÍGYÓ

 

Bibliai vonatkozások

 

Tökéletes értelmi inkoherencia a Bibliában valamint az azt követő héber törvényi hagyományban (pl. Talmud) a kígyó szimbóluma.

Egyrészről szorosan összefonódik a bűnnel, a kísértéssel, a gonosszal, magával a sátánnal, a Genezisben a kígyó csábításának következménye a bűnbeesés, Isten büntetése pedig egyértelmű, a kígyó soha nem lehet uralkodó, hason jár és port eszik (1Móz3,14), az asszony tapossa a fejét, ő pedig az asszony sarkát mardossa (1Móz3,15). Vita tárgyát képezi mind a mai napig, hogy vajon a kígyó elnevezés szimbolikusan a későbbi sátánt jelöli-e, vagy az ószövetségben a sátán, mint lényegi Isten elleni hatalom nem számottevő, nem bír önálló létezéssel, tekintve, hogy kevésszer említik. Az utóbbit erősíti meg az, hogy a Genezisben nincsen szó a katolikus dogmatika által később lefestett luciferi bukásról, sőt, angyalok vagy kerubok teremtéséről sem, hogy ilyen lények talán léteznek, arra csak néhány szóval utal. A katolikusok szerint az, aki tagadja a sátán lényegi létezését, Istent is kell, hogy tagadja. Ám, ha jobban meggondoljuk, az Ószövetségben teljesen világos a kígyó szimbólumú ördög és Isten lényegének nem egyértelmű elhatárolása, olyannyira, hogy Jézus nyomán még ma is így imádkozunk: Ne vígy minket a kísértésbe. Nem úgy: ne hagyd a sátánnak, hogy kísértésbe vigyen, hanem hogy te magad ne vígy bele. Mi ez, ha nem Isten rejtett ördögi arca, amely a tudás fáját próbatételképpen, másnéven kísértésképpen rakta az édenkertbe, mert kíváncsi volt arra, vajon az ember mire hajlik jobban, engedelmességre, vagy kíváncsisága folytán ellenkezésre, kételkedésre, más néven a tudatlanság helyett a tudás állapotára, a szolgaság helyett, uralkodni. Isten az édenkertből való kiűzetéssel bosszút állt az emberen azért, mert isteni arca helyett az ördögit választotta, s végeredményben úgy gondolta, hogy egy hozzá tudásban immáron teljesen hasonlatossá vált lény miért is legyen önfeledten boldog és ráadásul, ha elköveti a másik bűnt, hogy eszik az örök élet fájáról, még halhatatlan is?

Ahhoz képest, hogy eredetileg a saját képmására teremtette az embert, ez teszi számunkra nyilvánvalóvá, hogy Isten nem akarta soha az Ószövetség szerint, hogy az ember vele egyenrangú legyen, és a képmást egyébként az Ószövetségnek való teljes ellentmondásban ezek szerint csak bálványként, méghozzá emberi bálványként lehet értelmezni. Az Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és ROSSZnak tudói, más megvilágításban: ahogy ettetek a gyümölcsből, meglátjátok Isten és a világ két arcát - figyeljünk oda a szóra, amit használ, nem GONOSZnak, hanem rossznak. Jón és gonoszon túl nincsen semmi, csak a vég, jó és rossz azonban a világ immanens törvényszerűsége, amely megváltoztathatatlan.

 

Na de hogy is jön ide a kígyó, aki lényegileg nem számottevő, pusztán arra volt jó, hogy Isten csele legyen, részéről egy csöppnyi „gonoszkodás”? Nem véletlenül választotta a Genezis írója a kígyót mint szimbólumot. A gyűlölt babiloni nép mitológiájában és más vallásokban a kígyó a gyógyítás, a termékenység, az isteni jóslatok és a tudás birtokosa. Morálisan szólva: ravasz, ennek a jelzőnek megvan az a mellékzöngéje, hogy a kígyó az isteni egységlátással ellentétben diverzifikál, a dolgok lényegét először elhatárolással próbálja megérteni, a logika szabályai szerint ellentmondásokat keres, majd azokat szintetizálva próbálja meg a lényegi egyezőségeket és divergenciát meghatározni, másképpen szólva olyan lényeglátással rendelkezik, amelynek talapköve a kétkedés, és a kétségbevonás, függetlenül attól, hogy a dialektikus szemlélet, pontosan úgy, ahogy azt Platón az Államban megfogalmazza, a valóságból kiindulva, spekulációkon keresztül olyan egység-rendszert teremthet, amely egy puszta szolgai másolásnál, a dolgokkal kapcsolatos eredendő, valamilyen hitnek megfelelő beállítottságnál és rábólintásnál jelentősen magasabbrendű.

Röviden szólva: a kígyó veszélyes, mert új értéket teremt. Na és itt jutottunk vissza kiindulópontunkhoz, miért tartja több helyen is a farizeus törvény a kígyót sátánnak, míg a próféciák és egyes kiemelt helyen Mózes a megváltó előképének? A Törvény értelmezése legtöbbször betű szerint történik, azazhogy az előzőekben felvázolt gyöpösfejű rábólintással. A szimbolikus, illetve a szószerinti értelmezéseken túlmenő magyarázatot a farizeus irodalom félremagyarázásnak, intuíciós hazugságnak, sátáni aknamunkának aposztrofálja, miközben szélsőségesen naturálisan és más értelmezésekre nézve intoleránsan és kirekesztően fogalmazza meg igényeit.

Ha jól emlékszem, őket nevezte Jézus a Sátán fiainak. De ha kevésbé ragadtatjuk magunkat haragos indulatokra, azt hozhatjuk fel racionális ellenérvként, hogy a Biblia számos helyét és könyvét, ha betű szerint értelmeznénk, pusztán egy alacsony színvonalú költészeti fércműnek lehetne tekinteni. Például az Énekek éneke, amely ha pusztán Salamon király szeretőjéről vagy szeretőiről szól, nem több egy erotikus kaland leírásánál. Hasonlóképpen az Újszövetségben, bizony eléggé szörnyű következményei lennének annak, ha szó szerint vennénk azt: Ha a jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le, és ha a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki.

 

De térjünk akkor vissza arra, mi a helyzet akkor, ha a kígyó szimbólumát a másik vonalon, pozitívan értelmezzük. Az érckígyó Mózesnél a megváltót jelenti, erre többször hivatkoznak a katolikusok, a papi botra felszúrt kígyó szenvedése - mint a megváltó kereszthalála. Ámde, ha belegondolunk, és a kígyó a bűn jelképe, a zsidó törvények szerint egy velejéig bűnös ember függött a kereszten Jézus személyében. Már rögtön hallom is a katolikus magyarázatot: a kígyó bűnössége a megváltó azon tettével szinkron, hogy amikor a kereszten szenvedett, magára vette a világ összes bűnét, maga is bűnös lett, Isten is elhagyta szenvedésében. De könyörgök, különbség van aközött, hogy valaki eredendően és lényegileg bűnöző-e, vagy csak bűnössé vált. Nos, ha a kígyó az eredendő bűn jelképe is, az előkép szerint Jézus maga lett volna az eredendő bűn, akit azért feszítettek meg, mert a kígyót az általam vázolt másik vonalon értelmezték. Ez viszont ellentmond annak, hogy több helyen is említik, Jézus bűnt nem követett el soha, tehát eredendő bűne sem lehetett. Arról nem is szólva, hogy az evangélium egyik sarkalatos üzenete: eredendő bűn, nem létezik; ennek ellenére a katolikus keresztények és más keresztények is, azóta ezt mosogatják le az emberek fejéről. De ha belegondolunk, hogy nincs eredendő bűn és a gyermek ellenkezése a felnőttel se bűn, pusztán önálló gondolkodás, ami vagy helyes, vagy nem, akkor azt kell, hogy higgyük, Jézus semmissé teszi az édenkertben történteket és felmenti a kígyót az állítólagos kísértés bűne alól. Az Ószövetségben aztán a várt Messiás szimbóluma, csakis a Kígyó. Hogy ebből hogy lett Bárány, azt majd máshol megvizsgáljuk.

Ezt csak úgy lehet összehangolni, ha belátjuk, hogy Jézus, ahogy többször mondta is, előbb volt, mint a törvény, de nem feltétlenül azért, mert ő Isten igéje, amely még a világ előtt létezett, hanem, visszatérve a kígyó szimbólumra, ő egyben az is, aki Istennek a kísértő arca, aki a tudást és az életet elhozta, a tüzet, akárcsak Prométheus, lehozta az istenektől az embereknek. Ő az újító is, aki a törvényt átértelmezte, és mégis betölti azt. Ő a lelkiismeret és a kegyelem szava rideg és idejétmúlt parancsolatok élővé tételére, megújítója, reformátora a törvénynek.

Az eredendő bűn minden keresztényi vallás szerint az ellent-mondás, a kétkedés és a hitetlenség, a hit hiánya, szélsőséges esetben a csukottszemű hit hiánya, vagyis: a hiszem-ha-látom… Ha így lenne, a természet egyik fele is bűnös volna, az, amelyik a vallások morálja szerint negatív módon mond ellent a másiknak. Ilyen morális beállítás a fény és a sötétség, a csúnya ragadozó és a szerencsétlen, védtelen áldozati állat, ennek megfelelően a gonoszság és a jóság. A tao moralitásában, amely a jézusi gondolatokkal nagymértékben rokon, azonban a világ a természet rendjének megfelelően a fény és sötétség, erő és gyengeség, hiba és erény egymást komplementerként kiegészítő összhangjának vagyunk tanúi.

Hérakleitos szerint a világ ellentmondásokra épül, ezek úgy harcolnak egymással, hogy törekvésük mindenkor a béke legyen. Látjuk tehát, hogy vannak olyan vallások és filozófiák, amelyekben – és itt most radikálisan ellentmondok bármilyen ateista morálkritikának, amelynek lényege a morál kiiktatása azon a címen, hogy az emberi moralitás egy ressentiment-kitaláció és ellentétes a természet alapvető immoralitásával, mivel – ezekben a vallásokban pontosan azt figyelhetjük meg, hogy egy alapvető természeti moralitást lehet az emberi moralitás alapjává tenni.

A valaminek való ellentmondás nem eredendő bűn. Ami bűn, de nem eredendő, hanem tanult, az az, ha nekem van egyfajta hitem vagy morálom, amelynek alapján én mindenki mást, vagy legalábbis azt, aki velem nem ért egyet, elítélem. Vagyis az ellent-mondásban a magam oldalára vonatkozó elfogultság a másik oldalra való elítéléssel. Ha az istenkérdést vizsgáljuk: ha ellentmondok a Biblia egyes szavainak vagy szentnek kikiáltott értelmezéseinek, pusztán olyan szempontból tagadom Isten szavát és vagyok bűnös, melynek nyomán tételezhető az, hogy a Biblia az egyetlen kinyilatkoztatás, amely az örök igazságot tartalmazza; vagyis olyan emberek tartanak engem istentelennek, akik más vonatkozásban tökéletesen Isten-tagadók, mivelhogy mások istenhitét tévelygésnek és gonoszságnak, a saját magukét pedig egyedül igaznak tüntetik fel.

Ha most konkrétan a megváltó szerepét vizsgáljuk, a Jelenések könyvében leírt Második eljövetel Megváltója, aki a gonoszakat végérvényesen pokolra veti, vagy Jézus szavainak olyan értelmezése, miszerint aratáskor a búzába vetett konkoly (gonosz) elválik majd, és elégetésre kerül (azaz a pokolba) – aminek egyébként valószínűbb értelmezését megadtam már több helyen: az individuális önvizsgálás során, a lelkiismeret daimónjának útmutatásával kiszelektált hibákról van itt szó, amelyeket önmagunkban elítélünk, és kivetünk magunkból, hogy mindenkor a jó felé irányuljunk – valamint a próféták azon szavai, amelyek a Messiást egy mindenkit leckére tanító és leigázó diktátornak festik le, elkövetik a moralitás azon bűnét, amelyet fentebb leírtam.

Visszatérve az eredendő bűnre, számos alkalommal látunk-hallunk gyermekeket buszon-villamoson vitázni, ellenkezni szüleikkel, kérdezni tőlük, míg azok nem tudnak válaszolni. Ezek a gyermekek vajon mind eredendően bűnösek? Ugyanis elkövetik a csodálkozás és a kételkedés bűnét. Vagy az a gyerek, aki csak kukán ül, és semmiről semmi észrevétele, gondolata, megjegyzése, és szüleinek is mindig engedelmeskedik, az lenne a jó gyerek? S ha már itt tartunk: Jézus is elkóborolt a szüleitől, hogy beszélgessen az írástudókkal, és amikor felelősségre vonták, azt mondta: Nekem fontosabb dolgom volt, Atyám dolgaival kellett foglalkozzak. Vagyis jól kiosztott néhány hittudóst, apja és anyja parancsának nem engedelmeskedve, és ráadásul azt mondja: ez Isten ügye volt! Ha ő követi ezt el, akkor ő okos volt, mi meg eredendően bűnösek? Ha jobban megnézzük, bűn szerepel ugyan az Újszövetségben, de eredendő bűn sehol. Ennélfogva úgy gondolom, Jézus egyáltalán nem vallotta, megváltását is más szempontokból kell nézni.

Talán olyan szempontból, hogy Jézus mint vallási közösségének alapvetően nem zsidó, pogány, görög híveivel foglalkozó mesterének a célja egy alapvetően más, az említett morálokhoz közelítő felfogás bevezetése és elterjesztése volt.

Így érthető a megváltás terve is, lényegében Jézus tanítására és nem a kereszthalálára alapozva. Jézus nagy kockázatot vállalt a zsidóság hellenizálásának tervével, amelynek motívumait nyomokban megtalálhatjuk már a prófétáknál. Máris érthető így, hogy hogyan is érti Ézsaiás azt, hogy: Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever. (Ézs11,6) És a kisgyermek viperakígyó felé nyújtja a kezét. (Ézs 11,8) Továbbá: nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja (Ézs1, 9). Vagyis amikor bekövetkezik a Sátán mint Istentől különálló lényegi entitás tételezésének tagadása, és helyette belátjuk, a kígyó csak Istennek az egyik arca, méghozzá, ha engem kérdeztek, az, amelyik minden olyan ember számára szimpatikusabb, akinek önálló véleménye van, határozott, az értelmes, egyenrangú vitát szereti a jó és gonosz immáron lejáratott, demagóg harcának fanatizmusa helyett, a világot az árnyék és a fény, és nem a fény és sötétség ellentétében látja, aki Istennek azt az arcát is szeretné megismerni, amely folyamatosan eltaszítja magától és visszavonzza, az örök istenkeresők istenarca, örök képlékeny, sosem dogmatikus, amely legtöbbször afelé is hajlik, hogy azt tételezze, ez az istenarc a közös jövőnk, az emberi perspektívák végtelennek tűnő divergálásának egy közös horizonton történő isteni perspektíva végtelen konvergálásaként.

(folytatom...)