A daimón - 4. rész

 

A daimón egyik szimbóluma: a Kígyó

Görög vonatkozások

Szó volt tehát arról, hogy a Bibliában nem nagyon tudják eldönteni, hogy a Kígyó szimbólumát pozitívan értsék-e vagy negatívan, és ez a judeo-keresztény kultúrkörben erősödő tendenciával a negatív felé dől el. (Az Újszövetségben már negatívabb, mint az Ószövetségben, a Talmudban pedig egyértelműen ellenség: „Taposd le a kígyó fejét”.) Anélkül, hogy moralizálnánk azon, hogy vajon mit követhetett el ez a szerencsétlen állat a saját természetén túl, hogy mar és így szerez magának táplálékot, hogy ilyen sátáni színben tüntetik fel, megállapíthatjuk, hogy mint minden vallás, félelemalapon, a félelemből táplálkozva és az ellen valamiféle angyali gyógyírt keresve, a kereszténység is kezdettől fogva az ellenségkép-gyártás útján-módján építette fel kegyes birodalmát. Ugyanez a helyzet a sárkánnyal is, de erről majd később.

A mesék és a mítoszok nemcsak gyerekeknek szólnak. A görög mítoszok meg végképp nem. De jó mesét csak az a felnőtt tud mondani a gyerekének, akit gyerekkorában nem riogattak mesélés címszó alatt és nem tömték teli a fejét ellenségképpel. Kétségkívül az emberi moralitást úgy is lehet mobilizálni, hogy kinevezünk valakit gonosznak és arra ujjal mutogatunk, de az ilyen módon mozgósított moralitás sosem lesz képes az objektivitásra, a tetszés-nemtetszés alapján fog szelektálni és az érzelmei mentén ítélkezni, ez a fajta inspiráció harcra, háborúra ösztönzi, így belecsempészi már fiatal gyermeklelkébe az agressziót, ami lehet, hogy veleszületett az emberrel, de épp ezért inkább tompítani kéne s nem élezni. A kígyó tipikusan egy mumus. Senki nem szereti. Isten lábatlan állata, s ebben szinte unikum. Ha az evolúciós fázist nézzük, amit képvisel, egy olyan hal, aki már szárazföldre lépett, de még nem tud a földön lépkedni. S ha így nézzük, már nincs is benne semmi igazán riasztó vagy undorító. A pedagógia dolga volna, hogy a gyerekeket a különféle állatokkal életközelbe hozza, nem azt mondom, hogy mérgeskígyót kéne ölelgetniük (bár jobb ha az ember már gyerekkorában megtanulja, hogy az emberek között is vannak viperák, akik sokkal veszélyesebbek, mint effektíve az állat), de hogy lehántsuk a különféle évezredes előítéleteket egyes állatokról és állatfajokról (minthogy a róka ravasz és egy tolvaj, a farkas magányos, a birka buta, a kígyó gonosz, stb.) feltétlenül kívánatos volna.

Ez egy hellén megközelítés. A görögök ugyanis tulajdonságok alapján nem képeztek morális kategóriákat senkiről és semmiről. Nem arról van szó, hogy nem „ítélkeztek”, hanem hogy nem minősítettek, főleg nem meggondolatlanul. El se tudjuk képzelni ma az archaikusféle gondolkodásmódot. A görög klasszika korától fogva is, csak kétféle bűn van, amit egyáltalán nem tolerálnak: a tudatlanság ill. az abban maradni akarás, tehát amit úgy fordítanánk le keresztény módra, hogy szellemi restség; és a hybris, az a fajta beképzeltség és gőg, amely teljesen indokolatlan és az istenek helyére pályázik. A görögöknél helyén volt az önértékelés; a csúszómászó alázatoskodást egyáltalán nem díjazták, amire a kereszténység szinte kikupálta Európát mára, viszont a másik végletet se, ha valaki elbízta magát és nemegy esetben (pl. Perszeusz, Niobé) halállal vagy súlyos büntetéssel sújtották az elkövetőt.

Így a görögök pontosan tudták azt is, hogy nem a méreg a baj, hanem a túlzás. Szabad mérgesnek lenni, szabad dühöngeni. De még időben le kell tudni csillapodni, és nem közölni, nem dönteni és nem cselekedni, amíg dühös vagy. A „vihar megfelelő lecsendesítése” volt a specialitásuk, akárcsak Jézusnak. A vihart és a mérget nem lehet kikerülni, csak kezelni. Arisztotelész egy sor magyarázatát adja annak, hogy miért mindig a középértéken levő tulajdonságot, motivációt kell választani; és ennek semmi köze a középszerűséghez; épp ellenkezőleg, az uralkodónak ad ezúton tanácsokat, hogy azzal a viselkedésével, amit ma asszertívnek neveznénk, hogyan tudja megőrizni a méltóságát egyes nehéz, provokáló helyzetekben, és hogy a feléje irányuló tiszteletet hogyan tudja kivívni, megtartani és továbbfejleszteni. Épp ezért a méreg hordozója, a kígyó, a görögöknél egy nemes, uralkodó állat. Alakja visszavonhatatlanul összefonódik Hermésszel, akit a görögök a filozófia atyjaként és lélekvezetőként tartanak számon, aki a két világ között rendszeresen ingázik, és a botjára DNS-spirálként felfutó két kígyó a halál, az elszámoltatás és a pokolból (alvilágból) kivezető út (az életakarás, a gyógyulás, a gyógyítás és máig az orvoslás) szimbóluma…

A kígyó továbbá egyfajta főnix. De míg a főnixnek teljesen el kell égnie, meg kell semmisülnie, hogy újjászülethessen, a kígyó a bőrének levedlése kapcsán egy olyan átalakulást szimbolizál, aminőt Hegel nyomán a marxisták megszüntetve való megőrzésnek mondtak. A kígyónak sosem ellensége a múlt, képes úgy gyógyulni, hogy jelen vannak a sérelmei, nem felejt, és nem bocsát meg olyan bűnökért, amik átlépték azt a határt, ami még elviselhető. A kígyó így egy potenciális bosszúálló, de soha nem tudhatod, hogyan, mikor és milyen formában fogod visszakapni tőle az okozott sérelmet, mivel titokzatossága folytán magában tudja tartani és hidegséggé, értelmivé tudja fagyosítani forró indulatait. A görögök, akik a szenvedélyt és az igazságosságot nagyra értékelték és semmi nem állt tőlük távolabb, mint a képmutató finomkodások, az ilyen tettek elkövetőit nem „gonosznak”, hanem „hősöknek” tartották, ellenben a gyávaságot nem értékelték, ha valakinek nem volt vér a pucájában, hogy kiálljon magáért, megvédje magát és visszavágjon. Az, amit Nietzsche mondott, hogy a kereszténység „elpuhította” Európát, elsősorban erre vonatkozik: mert a keresztények egyrésze képmutató és semmit nem úgy él meg, ahogy mondja, másrészük viszont egy örök balek, egy lúzer, akinek ha elkenik a száját, rögtön moralizálásba és önsajnáltatásba fog, ahelyett, hogy azon gondolkodna hűvösen, hogy tudjon válaszul úgy lépni, hogy az neki előnyös, a károkozónak pedig jelentős hátránnyal járjon. Vagyis a kereszténységet az érzelmek tették tönkre, a szívkereszténység. A kereszténység kellő intellektualizálása máig nem történt meg, mert máig csak körbemetélgetjük a szívünket és gyalázatos dolgokon elérzékenyülünk, megpróbáljuk „megérteni” a bűnöző szempontjait, félelmetes igazságtalanságokért megbocsátunk, még mi kérünk bocsánatot, és ezzel örökre rányomjuk magunkra a lúzer pecsétet. Nem szívemberek vagyunk, hanem szívgyenge emberek. Mert ha Jézus akaratát szeretnénk teljesíteni, hogy „A szelídeké lesz a föld”, az sajnos csak küzdelmeken, harcokon és háborúkon keresztül vezet, mert a kicsinylelkű agresszor soha nem fogja magát elszégyellni. Aki azt képzeli, hogy a szeretet működik ebben a világban, az egy elvarázsolt álomvilágban él; itt a leghatalmasabb embertől a legnyomorultabbig, mindenki hatalmat akar magának és a saját érdekét akarja érvényesíteni, függetlenül attól, hogy milyen ideológiát hazudozik hozzá… Ezért mondtam, hogy a kétezer év alatt olyan távol kerültünk a nemes ember erkölcseitől, mint Makó lovag Jeruzsálemtől, és már hírből se ismerjük a kurázsit, ami kiáll ezek védelmében. Ez – eredetileg a szkíta népek erkölcse, amaz pedig hasoncsúszás, a judeo-keresztények erkölcse. Most, hogy aktuálisan ilyen közel kerültünk a lehetséges világvégéhez, ideje újragondolni ezt. Nem vagy kevésbé keresztény, hogy ha betelt a pohár, a sarkadra állsz. És ha kardot rántasz, jobb eséllyel nem esel el hátbaszúrástól…

A saját farkába harapó kígyó az örök élet szimbóluma és Dionysosszal szokták társítani, a kétszerszületettel, háromszorszületettel, sőt, Kerényi Károly szerint az „elpusztíthatatlan élet archetípusával”. Ez azt is jelenti, hogy a kígyó az egyetlen, akiben a múlt-jelen-jövő idősíkjai egybeesnek, akárcsak Istenben. Ez az élet örök körforgását is jelenti, ami mindig felülmúlja a halált és lehetetlenség belőle kilépni, így rokon a nietzschei örök visszatérés-tannal. Ez az Univerzumot és az univerzumok sokaságát, a multiverzum-világot is jelenti, amely önmagát szülte, önmagába hullik vissza és önmagát teremti meg újra. A világok végtelensége egy tény, s számunkra, a Földön élő emberek számára csak az a sajnálatos, hogy mi a saját szubjektív kis világunkba bezárva nem tudjuk ezt értékelni. Nem tudjuk bátran megélni az életet és bátran a halált, mint ami nem jelent semmit, csak egy szempillantásnyi szendergést, hogy újra virágzó élet legyen. Az egész élet arra mutat, hogy az kezd el hervadni, aki fél a haláltól és erre mindenféle szellemi gyógyírt és ideológiát keres; míg aki az örök világok folyamatába ágyazza magát, annak az is mindegy, ha akár holnap meghal, így félelem nélkül és szabadon éli az életét. A betegség számára nem tragédia, az épp egyedi halál nem végállomás, és a szenvedés számára olyasmi, amin azért kell átmenjen, mert ebben az örökké tartó életfolyamatban kohóban edzenek és tűzben forralnak ki, hogy magasabb szinten tudd folytatni legközelebb.

A kígyó a Biblia szerint, port eszik és maga is porból van. Meg kell jegyezzünk, hogy a „por” mint a föld s az anyag leértékelése egyértelműen szemita találmány. Aki tisztán és lelkesen néz az égre, az a földet se köpködi, így, ellenben, a szkíta erkölcs. A mazdayánusoknál is a föld, amin élünk, nagy becsben van tartva. Azt nem is lehet elmondani, hogy judeo-kereszténységnek az ilyen beteges minősítései miatt mennyit esett vissza majd’ kétezer éven keresztül a kulturális színvonal és a higiénia és milyen testséma-képzetzavarokat okozott ez évszázadokon keresztül. Különös tekintettel arra, hogy az anyaggal az anyát, s a nőt társították. Latinul is így van ez: mater, s materia. Így aztán, hogy az anyag gyalázatos, a legtöbb nő is az utolsó helyre kerül. Ma, a 21. században, a genderkorban aratjuk ennek szomorú eredményeit; ami a tizenkilencedik századi feminizmus óta tart, vagyis két évszázada; viszont a férfiak rémuralma Európában tizennyolcszor száz évig tartott, úgyhogy ha még tizenhat évszázadot feministáskodunk, esetleg akkor leszünk egálban. Persze, ez utóbbi csak vicc volt. Nyilván van olyan férfi is, akivel nem konkurenciaharc az élet, csak meg kell találni. Ezt követően már nyilván nem fog minket érdekelni mások gendersége vagy férfisovinizmusa, mint Európának, a vénlánynak is, nem azon kéne gondolkodnia, hogy fiú legyen-e vagy lány, hanem hogy hogy tud négerek és arabok nélkül megfiatalodni…

(folytatom…)