A daimón - 5. rész

 

A daimón egy másik szimbóluma: a Sárkány

Keleti (ősi) és nyugati (modern) megközelítés

„Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony; öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. ²Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. ³Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. ⁴Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. ⁵Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához. ⁶Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig.”

A Jelenések könyvében olvasható ez a passzus. Csak motívumokat emelnék ki a szövegből: egy asszony. Tizenkét csillag. Hétfejű és tízszarvú sárkány (máshol úgy van emlegetve, mint az „Antikrisztus”). Fiút szült. Vaspálcával kormányozza a nemzeteket. (utalás Ézsaiás Messiására). 1260 nap.

Csak a hülye nem látja, hogy egészen modern, mai napig is tartó történésre utalnak a sorok. De ne politizáljunk. Inkább nézzük meg azt, vajon mi lehet a mélyebb oka annak, hogy a szentirat írója utálkozik a „sárkányon”, viszont egy asszony fiát, aki majd diktátor lesz, nagyszerűnek tart? Mert ez már egy nagyon régi történet.

A Sárkány egy nagyon ősi mitológiai elem és pozitívként tartják számon a legtöbb keleti országban (mint Kína, Vietnam és Japán) valamint a kelta mitológiában, viszont nagyon negatív a görög mondavilágban, az európai hagyományban (a kereszténységben és a magyar mondavilágban) és a zoroastriánizmusban is.

Kínában a Sárkányt a mai napig istenként tisztelik. Nem egy, hanem kismillióegy fajtája, változata van, de mindegyik pozitív. Ő a legfőbb bölcsesség, a halhatatlanság, az erő, a gyógyító erő, a keleti égtáj, a termékenység ura és az esők és szelek irányítója. A kínai kozmológia szerint a sárkány jang, vagyis férfiminőség. Japánban akarata szerint változtatja az alakját. Az asztrológiában a Draco csillagkép minden tudásra, a tudásnak minden stációjára való rálátásnak a képessége, egyfajta isteni tudást testesít meg. Ő a kezdet és a vég őre, a hermetikus iratokban a Logosz szimbóluma. A Sárkány egyszerre jó és rossz, sötétség és fény, kedvesség és kegyetlenség, föld és ég, tűz és víz.

Ezzel szemben szinte minden rosszat elmondanak róla nyugaton. A görög mitológiából vett története az istenek óriások elleni harcáról mesél. Uránusz földre hullott vércseppjeiből születtek az óriások, akik maguknak követelték a világot. Amikor az olümposzi istenek Zeusz vezetésével szembeszálltak velük, sárkányok siettek az óriások segítségére, és vulkánkitöréseket, földrengéseket, árvizeket küldtek a Földre. Zeusz lánya, Pallas Athene párbajba keveredett az egyik óriással. Az istennő eltépte ellenfelét a Földről, és magasra felhajította. Miután a szörnyű lény elérte az eget, összegabalyodott tagjai megalkották a Sárkány csillagképet. A magyar mondavilágban is, a sárkánykígyó ellenség s a későbbi magyar népmesékben már szaporodnak a fejei is. Vihart hoz és esőt támaszt. Tipikus, hogy a sárkánytól a királylányt a lovag mindig megmenti. Ez elmegy később egészen a kereszténység és az Anyaszentegyház védelméig, mint azt láthatjuk Sárkányölő Szent György és más keresztény sárkányölő hősök esetében.

Már az ógörög mondai emlékekben is megtaláljuk a sárkány alakját. Az egyik történet szerint Gaia egy aranyalmát adott Hérának, amikor feleségül ment Zeuszhoz. Héra elültette a kertjében, és az őrzését rábízta a Heszperidákra és a sárkányra (Ládónra). A sárkányt Heraklész ölte meg, amikor el kellett hoznia az aranyalmákat. 

A középkori Európa elképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, az embereket és az állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, és a fellegekben lakott. A különféle sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt gonosz démonnak tartották.

Vajon mi okozza ezt a radikális különbséget a nyugati és a keleti megítélés között?

Egészen egyszerűen szólva az ősi és az újvilág közti háború. 

Mint a görög mitológiában az óriások és az istenek harca. Mint a germán mitológiában a Déróriások világának vége és Odin uralmának kezdete. Mint az Artúr-mondakörben Merlin varázsló eljötte és a Pendragon-ház vörös sárkánya, ami miatt a walesi lobogón a mai napig látható ez a szimbólum. Az ősi világ az elemekből származónak tartotta magát, mitologikus, animista természetvallás és nem intézményesült vallásrendszer jellemzi. Ezt a mazdaizmus zoroastriánizmussá válásakor is látjuk: a Mazdayasna papok számára a Tűz őselem magával a Teremtő Ahurával azonos, míg Zarathustra szerint már a Tűz csak egy Yazata (angyal). 

Történt egy váltás. Egy olyan váltás, ami eltranszcendálta, eltávolította a természetiséget az isteniségtől és ezáltal a belső szakralitást kivonta az emberből, tehát az embert eltávolította az isteni hangtól, vagyis: kiirtotta az emberből a daimónt. 

Ezek után már felerősödő hangokkal csak azt halljuk, hogy az ember gyarló és hogyan kell ezért vezekelnie. Bárki, aki erősnek, egésznek, nagyszerűnek tűnik, az démon. Mint a Sárkány is. A sárkányüldözés gyökerében egy egyszerű irigység (ressentiment) áll, és az a folyamat, ahogy az ember folyamatosan és fokozatosan deszakralizálta a természet erőit, hogy a szakralitást egy másik, nemlétező dimenzióba tolja át…

(folytatom…)