A daimón - 6. rész

 

A daimón egy másik szimbóluma: a Sárkány

Az Avesta Sárkány-elképzelése

Szó volt arról, az előző fejezetben, hogy a Sárkány mint a természetbe ágyazott elementáris erő ellen számos ókori és középkori értelmezés nagyon ellenszenvesen, sőt, agresszíven lépett fel, s azt is említettük, hogy ennek legfőbb oka az isteniség félreértése (ha jóhiszeműek vagyunk), ha pedig kicsit „gonoszabbak”, azazhogy láttunk már karón varjút, akkor még azt is megpedzhetjük, hogy az istenkép radikális félremagyarázása, amely egyes kultúrákban és kultúrák között vér- és dacszövetséget kötött egyfajta természetes szakrális gondolkodás és a természetes istenképzet hibernálására, kilúgozására, lejáratására és az embertől való eltávolítására, azaz: Isten és a természetes szabad istenérzület eltávolítására a világból.

Már az ógörög preszókratikusoknál láthatjuk, ahogy az archétételezésekben a természeti elemektől fokozatosan elveszik a szerepet, hogy átvegye a helyüket az „átláthatatlan”, a „megismerhetetlen”, a „határtalan” és „megnevezhetetlen” valami (apeiron). Ugyanígy a zsidó Bibliában az eredeti Él, Elohim és Adonáj neveket felváltja és teljesen kijegecesedik a ki-nem-szabad-mondani-nevű JHV, akinek a lelke ugye a vizek fölött lebeg, nehogy meganyagiasodjon, és persze aki a „semmiből teremtette a világot”, ami minden korábbi és mai tudásunkból kiindulva nonszensz. Nos, a „semmi” az egy olyan érv, ami azóta is nagyon hatásos, pl. a buddhistáknál is. De a magyar erre csak azt mondja: „Persze, nem hibáztál, mivel nem csináltál semmit” és „Nagyon bölcs maradtál, mert meg se szólaltál”. Tehát egyértelmű, hogy nekik abból a szempontból fáj a sárkány, amennyiben a sárkány egy természeti lény, s mint a sárból gyúrt förmedmény fitogtatja magát a megfoghatatlan és éteri isteni magaslatokkal szemben, amiről ugyan csak annyit tudunk, hogy jó nagy csendben van és vigyáz magára, amikor igazságot kell tenni a földön.

De vajon az Aveszta ugyanilyen szempontból értékeli-e a Sárkányt, s negatív szimbolikájának oka, ugyanez-e?

A gonosz szellemeknek (khshrafshtráknak ill. daeváknak) számtalan formája van az Avesztában. Ezeket úgy képzelhetjük el, mint a bűnöket, amik kívülről támadják a gyanútlan embert, úgyhogy a bűnbeeső ember gyakorlatilag pusztán áldozatként van feltüntetve. Bűnössé és a bűn aláírójává akkor válik csupán, ha ezt nem látja be és nem akar belőlük megtisztulni. Létezik daevája a gonosz gondolatoknak (Akoman), a helyes gondolkodás tévútra vezetésének (Indar), az elégedetlenségnek és a kielégíthetetlenségnek (Nanghait), az elnyomásnak és a zsarnokságnak (Sarvar), a pusztításnak és a rombolásnak (Tauriz), a mérgezésnek (Zariz) ill a mocsoknak és a bűzlő léleknek (Gannag menog). De természetesen a legfőbb daeva: Ahriman, maga a gonosz szellemek királya, aki egyesíti magában mindezeket és akinek szimbolikus, de az Avesta szerint a világ végén emberi formát öltő alakja nem más mint Azi Dahâka sárkány, alias Dahag.

Tehát a Sárkány mint szimbólum olyan szempontból történő megragadása, hogy ez a Sárkány azért erős mert gonosz, és azért gonosz, mert a bűnök fészke és minden bűn összessége, már egy más felállás, egy morális ítélet, egy erkölcsi elképzelés és nem azon az alapon utálkozik csupán a sárkányra, hogy pusztán azért kiirtandó, mert erősebb nálunk; vagy mint a kultúrák ütközésében és harcában: ami az egyik kultúrában Isten, az a másikban maga a Sátán, ami egyértelműen csak szubjektív preferenciából eredő stemplizés.

Azi Dahaka (középperzsa néven Dahag vagy Bevar Asp, amely név jelentése: akinek 10000 lova van) a legújabb perzsa szerint pedig Zahhak nem más, mint Ahriman fia, ősellensége Ahura Mazdának és fiának Shaoshyant-nak. Zahhak Ferdowsi Shah-nameh-je szerint egy földi uralkodó fia, akinek a neve: Merdas ill. Mardoush. Merdas ugyan egy város Szíriában, de helyesebben gondolkodunk, ha az akkád-babilóni kultúra főistenét képzeljük be ide, akinek neve Marduk és Hammurappi idején vette át a sumér Enlil szerepét, és azonos a zsidó Mordehájjal is.

Így már mindjárt világos, ha visszatekintünk a Jelenésekbeli passzusra. Ott egyértelműen Babilóniára mutogatnak, mint a gonoszság fészkére, és a vele szemben támasztott hős, egy asszony fia, aki viszont egyértelmű előreutalás Krisztus második eljövetelére. A keresztények csak ott követik el rendszerint a hibát, hogy mindig elfelejtik, hogy a tüzet soha nem tűzzel oltják, hanem vízzel. Ilyenformán a vasvesszővel kormányzó Békemessiás egy hamisprófécia és egészen olyan, mint a fából a vaskarika, vagyis egy diktárormessiás nem volna nekünk sokkal jobb egy Azi Dahakánál sem.

És ha Jézus eljött volna másodszor, valószínűleg újra csak meg kellett volna feszülnie, az emberek és a hatalom gonoszságai miatt, mert Jézus víz, nem tűz, béke és nem háború, erkölcs és nem üt övön alul, tiszta, azazhogy nem szennyes. Ezek a dolgok összeegyeztethetetlenek.

Csakúgy, mint ahogy az Antikrisztusra sincs ráírva, hogy 666. Sőt. Lehet, hogy cukorkákkal jön majd és a legszebb mosolyát fogja rátok ragyogtatni. A mi dolgunk az utolsó időkben, annak érdekében, hogy legyenek még idők, pontosan tudni, érteni és érezni, s különbséget tenni, hogy mi a valóságos szeretet és mi annak pusztán majomarca és soha nem adni fel az előbbit, csak mert rengeteget csalódtunk…

(folytatom...)