A daimón - 7. rész

 

A daimón harmadik szimbóluma: a Tükör

A mai populárbuddhista tükörtörvények torzító értelmezése szerint

Ha azt mondjuk, Tükör – kinek mi jut eszébe?

Ön lehet, vizualizált egy valódi, tényleges tükröt. Amit Ön szeret. Mert Ön rendszerint elégedett önmaga kinézetével és szereti önmagát benne viszontlátni. Vagy fordítva: Ön csúnyának tartja magát, és ezért menekül a tükröktől és utálja őket. Ha az Ön arcbőre sima, szemei nem táskásak, hanem kipihentek, ha az Ön arca nincs teli májfolttal, szeplővel, ránccal vagy pattanással, Ön nyilván elégedett a tükrével is, amit elképzelt. Ellenben ha nem így van, Ön a legszívesebben a földhöz vágná ezt a tükröt, nem igaz? Első megállapításunk a tükörről, hogy az ember hiú, függetlenül attól, hogy elfogadta-e külső szépségét vagy csúnyaságát. Ezt nem kell tovább magyarázni, mivel a Hófehérke mesének gonosz boszorkánya részéről, aki a saját tükrét szinte megerőszakolta, hogy szépnek láthassa magát a Hófehérkével való versengésben, már ötéves korunktól fogva ismert képlet.

De lehet, hogy Ön nem ilyen felszínes, és egy másik tükörre gondolt? A lelki tükörre? Hogy Önben mennyi a jó tulajdonság, és ha önmagát helyesen látja, mik a gyengeségei? Ez már egy kicsit fejlettebb látásra vall. Mert hiszen aki egy ilyen tükröt képzelt el, ott kisebb az esélye annak, hogy ezt a tükröt és annak ítéleteit az ember kifelé projektálja és mások hibáit nézegesse benne. Tehát ezen a szinten megállapíthatjuk, hogy aki a lélek szerint gondolkodik, az már kevésbé hiú, de nem azért, mert szép vagy csúnya, és nem azért, mert ezt képes vagy képtelen elfogadni, hanem azért mert önmagára koncentrál, önmagával foglalkozik, nem másokkal, és nem hasonlítgatja önmagát másokhoz…

Az is lehet, hogy Ön már egészen elrugaszkodott az absztrakciókban, és Ön egy szellemi ítélet tükrére gondolt? Brávó! Ön már egészen közel jár az igazsághoz; feltételezem, vannak tanulmányai, nemcsak belenőtt a világba mint a bolondgomba és mindenkit a primitív de rendkívül népszerű populárbuddhizmus tükörelméletével idegesít.

Ami a következőképpen hangzik:

„A tükör 4 törvénye

1. Minden, amit a másikban kritizálok – ami ellen harcolok – az Bennem is Bennem van.

2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál – és azt sértőnek találom – az nincs feldolgozva még Bennem.

3. Minden, amit a többiek kritizálnak Bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni – és, ha ez engem nem sért -, akkor az az Ő feldolgozatlan problémájuk, tökéletlenségük, melyet Rám vetítenek, mert nem tudnak szembenézni vele Önmagukban.

4. Minden, amit én a másikban szeretek, az Bennem is megvan, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg. Ha azt gondolod, hogy minden valaki más hibája, akkor sokat fogsz szenvedni. Amikor rájössz, hogy minden Önmagadból ered, akkor megismered mind a Békét, mind az Örömöt.”

Nos, mindennemű indulatoskodás nélkül, nehogy már mi fogjuk a fejünket mások betegessége miatt, a következőket lehet minderre mondani:

1.       Az ember, kezdettől fogva, ahogy megszületik és megjelenik a világban, egy szociális lény is. Kevés emberrel történik meg, hogy nem családba születik vagy a családja kidobja gyerekkorában és aztán egész életében család nélkül (minta nélkül) hányódik. Tehát az ember a legzsengébb korától fogva egy mintát kap, az apjától, az anyjától és a család miliőjétől. Ez a minta fogja később meghatározni felnőtt gondolkodását, hogy mit tart értéknek és mit nem; függetlenül attól a szintén hisztériától, amivel egyesek mindent bevetnek, hogy mindenkinek a hasába belebeszéljék a gyereket: a szülői mintákat és a magcsalád mintáit fel kell számolni. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem ez maximálisan pozitív, és mély sajnálattal vagyok azoknak irányában, akiknek nem; nyilván egy alkoholista apától nem lehet megtanulni 5 évesen az ábécét és egy drogos anyától, aki ver minket, nem lehet megfelelő imprintinget kapni. Ez egy nagyon szomorú helyzet, de nem lehetetlen ezen túlteremteni, ha az ember kikerülvén az ilyen magcsaládjából saját családot alapít és azokat a dolgokat egyszerűen nem viszi tovább, amiket a szülei rosszul csináltak. De az élet általában nem ilyen fehér és fekete. Először is: a szülőnek is nyilván megvolt a maga oka, baja, hogy a rosszat elkövesse. Másodszor is: az utód lehet relatív vagy abszolút módon jobb eresztés vagy még rosszabb, mint a szülei, minden genetika és nevelési hatás ellenére, hiszen vannak gyermekek, akik a legfiatalabb koruktól kimondottan érzékenyek és önfejlesztők, míg vannak olyanok, akiknek lehozhatod a csillagokat az égről; alájuk tolhatod a bilit, a pénzt, a vagyont, a kocsit, a posztot; sehogy se fogod belőlük előcsalogatni a minőséget. Tehát a szülői minta mindig jelentősen determinatív, akár alapvetően pozitív, akár jelentősen negatív, mindig benne marad az emberben, mint akinek egy fórt vagy egy sérülést eredményezett, lehetetlenség felszámolni, legfeljebb korrigálni lehet. De térjünk a lényegre! Aki ilyen jelentős szülői determinációs sérüléssel nőtt fel, a sérülést így vagy úgy, de tovább fogja vinni, és az majd a házastársán és a gyermekein fog lecsapódni, és nagyon ritka eset, hogy a házastárs ebbe konstruktívan képes belelátni vagy a gyermek azért megértő az apjával, mert felfogta, hogy az apjának pl. negatív anyakomplexusa van; vagyis az oldás csakis segítséggel lehetséges. Vagyis amit a másikban hibaként látsz és esetleg, kritizálsz, azt pontosan azért teszed, mert benned az a fajta hiba, nincs meg. Lehet, van más, de az konkrétan nincs. A kritika és a kritizálás egy nagyon pejoratív értelmű szóvá nőtte ma ki magát, teli vagyunk mimóza emberekkel, akiknek finoman se lehet megpedzeni, ha óriási erkölcstelenségeket követnek el. Ez egy nagyon sajnálatos folyamat, mert létezik pozitív kritika, és erre pontosan az képes, aki azzal az adott hibával, (már, vagy soha nem is) rendelkezett.

2.       A második szempont: a sértődés a kritikán. Bármilyen szintű a lelki önfeldolgozottságod, bármikor érhet igazságtalan kritika. Alapvető dolog, hogy minden ember megsértődik az igazságtalan kritikán, de nem minden embernél ugyanazt jelenti az „igazságtalanság” fogalma. Egy önfejlesztő ember számára bármi sértő lehet, amit egy önmaga dicsfényében daganyázó, gőgös, önmagától elszállt ember kritizál rajta, és igaza is van, hiszen ő maga mindent megtesz azért, hogy javítson magán, joggal teszi fel a kérdést: Közöd? Ellenben egy olyan ember, aki természetesnek tartja, hogy nem vagyunk tökéletesek és nem is kell erre törekednünk, az azon sértődik meg, ha a másik kritikája kapcsán a magasabbrendűség irányába meg kellene moccannia és néhány lépést kéne tegyen. Ez az egyik szempontom. A másik: van egy olyan objektív éle is ennek a dolognak, hogy a „sértés” minősége sem mindegy, hogy milyen, és hogy erre milyen a reakció: akit folyton nemjogosan sértegetnek, piszkálnak és minősítgetnek, azon ne csodálkozunk, hogy felhördül, de létezik egy másfajta felhördülés is, amikor a tények igazsága valakit jól fejbekólintott. Tehát igazságos sértést az ember jobb, ha lenyel, igazságtalant pedig jobb, ha kikér magának, és ennek semmi köze ahhoz, hogy neki milyen a lélekönismerete vagy lélekfeldolgozottsága. Mert az élet célja az, hogy egyre jobbá váljunk hosszútávon, s nem az, hogy minden ganéembert elfogadjunk az összes ganéskodásával együtt, és mert a helyes belső lélektükröt egy egészséges társadalomban egy helyes külső tükör megfelelően kiegészít, mert ismétlem, az ember társadalmi lény és nem egy mindentől elvadult vadember.

3.       A 3-as pont a legértelmesebb az összes közül, főleg, mert azt a szót használja: „többiek”. A „többiek” alatt a nyájat értjük. A „nyáj” alatt pedig az embereknek egy olyan, meglehetősen széles csoportját, akik az adott kor uralkodó ízlésének és nézeteinek nagyrészét gondolkodás nélkül magukévá tették, azt konvencionálisan elfogadták, azt mindenkire nézve érvényesnek tartják, sőt, az outsiderekre, azaz az egyénileg gondolkodókra megpróbálják ráerőszakolni. A nagy tévedés csak ott van, hogy ők ezt a fejbólintójános és hagyatkozó magatartás nyomán kialakult nagymértékű tévesztéseiket, tévedéseiket és igazságtalan agresszivitásukat „nem tudják feldolgozni”, ugyanis ahogy az igaz ember az igazságaival, úgy a hamis, a hamisságokkal él tökéletes szimbiózisban, tehát soha nem lesz olyan állapot, hogy ez a két csoport, érintőlegesen is, de találkozzon, vagy ezek felfejlődjenek valaha is arra a lelki szintre, amelyen valaha is belátják, hogy mindvégig tévedtek. Mert ez nem egy „szint”. Ez egy kétállású kapcsoló. A tényekhez tartozó igazság az emberben vagy Van, vagy Nincs, és nincs olyan, hogy „kicsit van” és nincs olyan, hogy „kicsit nincs”.

4.       A negyedik pont az önmagában véve igaz, de a nevelő hatása nagyon rossz irányú. Hogyha ezen a hasonlósági alapon jár a szeretet, mert a másikban felfedeztem önmagamat és önmagam belecsempésztem a másikba, akkor az azt jelenti, hogy mindezen rendkívül kényelmes összhangzat nyomán agyonsimogattuk egymást, és mindenkit, aki ettől egy kicsit is eltér, kilöktünk a fészekből, mint egy kakukkfiókát. Az emberek nem „hasonlóak” vagy „különbözőek”, hanem mások. A másság tisztelete előfeltételezi, hogy nekem a másikban azt is kéne szeretnem, ami nem-én, azt is meg kéne értsem, ami nem-én, és azt is el kéne toleráljam, ami nem-én. És ezt, azt hiszem, már nem kell tovább magyarázzam.

Mindebből a tükörtörvényből az világlik ki, hogy alapvetően szubjektív és relatív értékelésmódja miatt radikálisan szembemegy azzal, amit a tükör effektíve testi, lelki és szellemi formában is egyként hagyományosan képvisel, hogy objektív. Erről a másikfajta tükörelméletről a következő fejezetben lesz szó.

(folytatom…)