A daimón - 8. rész

 

A daimón harmadik szimbóluma: a Tükör

A reflextükör-magatartás és a belső daimóntükör-öntudat ellentétében

Általános meggyőződés szerint, a gyermek: tükör.
De pontosan mit is értünk ez alatt, s így, önmagában véve, vajon igaz-e ez az állítás?

A csecsemő, kis idővel azután, hogy világra jött, rámosolyog az őt körülvevő, rámosolygó anyára, apára, szeretteire. Sokáig, azt mondják, ez pusztán reflexmosoly; nem a baba saját érzéseiről árulkodik, hanem, mint egy reflexiós tükör, visszaadja a kedves arcoknak a maga kedves arcán a szeretetet, a mosolyt. Még nem fog fel semmit, nincsenek önálló iniciatívái.

Pontosan ezt a motívumot ragadom meg, amikor ennek hasonlatosságára azt állítom, hogy tulajdonképpen sok ember a moráliák szempontjából nézve, nem is jut soha túl ezen a reflextükör-magatartáson.

Explicite minden gyermek mintakövető. Nagyon sokáig az ember nem képes másra, csak a mintakövetésre és a másolásra, és az a tény, hogy az első szava szinte, az, hogy nem! – nem jelenti azt, hogy ne követné a mintát, pusztán azt, hogy nem Akarja követni; s ezek a nemetmondások, amik soha nem képesek az adott mintánál jobbat mutatni vagy mondani, periodikus dackorszakokhoz kapcsolódnak.

Nézzünk meg kétféle gyermeket! Azt, amelyik kukán ül, soha nem kérdez semmit, nem nyitott, nem érdeklik a világ dolgai, csak elvan magában, mint a befőtt. Ezek a gyermekek akár kimondottan dacosként viselkednek a 4-5 éves, vagy akár a 11-12 éves későbbi periódusban, ami logikusan nem következik magatartásukból, tehát inkább valami sérülésre lehet ebből következtetni, akár nem túl fejlett az akarati funkció bennük és nem sokszor tiltakoznak, szinte semmi ellen, mindenféleképpen hajlamosak az iskolába kerülvén tovább folytatni a klasszikus mintakövetést. Ők lesznek a későbbi fejbólintók, akár jó tanulók, akár kevésbé, de a lojalitás náluk azon egyszerű tényből adódik, hogy már gyermekként se kérdeztek rá szinte semmire, késztényként fogadták el a dolgokat.

A másikfajta gyermek, bár ritkább, létezik. A buszon és a villamoson vagy a metrón hallani őket, a kis cserfeseket: De anya, ez miért? De apa, az hogyan? S be nem áll a szájuk, hogy megtudják, mi miért van, amit csak látnak maguk körül. Mert érdekli őket, és a legtöbbször a dolog okára kérdeznek rá. Ugyanezek a gyerekek 10-11 éves kor körül már más jellegű kérdéseket tesznek fel maguknak. A mintákat hasonlítják egymáshoz és azokat rangsorolják. Anya ezt mondta, de viszont, a tanárnéni mást mondott. És megint másképp látja a szomszéd néni és a gondnok bácsi. Vagy: fogalmazást írnak apával és apa mond egy ötletet. De apa! Replikázza rá. Ez nem lesz jó. Aztán mond apa egy másikat. Az meg azért nem. Addig-addig beszélgetnek, amíg ki nem választódik a legjobb verzió. Tehát ebben a korban ezek a gyerekek már annyira előrehaladtak, hogy az egyes minták között különbséget téve, minőségi rangsort tudnak közöttük felállítani.

18 éves koráig a gyermeknek és a kamasznak nincs se szüksége rá, se képessége olyan mintát felállítani, ami radikálisan jobb volna azoknál, mint amiket kapott, vagy amiket a történelemből ismerünk. Ebben az időben az analitikának kell elmélyülnie. Miután rangsorolni tudta a mintákat aszerint, hogy neki melyik a leghelyesebb, az iskolában az a dolga, hogy értékeket és értékrendszereket tanuljon, ezeket összehasonlítsa az addig kapott mintákkal és elemezze őket. A legjobb esetben is 18 éves korára még csak oda jut, hogy sok minden kavarog benne, de saját rendszert, saját mintát még nem tudott létrehozni.

Na és! Amikor 18 éves kora előtt még szinte gyerek, 18 éves korát követően pedig már felelős felnőttnek számít, első megrökönyödése, ahogy kikerül az életbe, hogy az iskola nem az élet, az élet pedig, nem az iskola! Ha Pista bácsi, a matektanár szemét volt, mert egy párszor lekettesezte vagy durvábban beszélt vele, az még nem meríti ki annak a szemét főnöknek a viselkedését, aki mondvacsinált okokkal kirúgja az embert, úgyhogy a levegőbe kerül és félő, hogy esetleg nem tudja kifizetni a számláit. Vagy, ha egyetemre jár, keserűen kell tudomásul vennie, hogy egyesek simán vesznek minden kanyart, akiknek a tanulmányi évek nem több mint „Haverok, buli és fanta”, míg ő vért pisál, csak azért, mert mindent megpróbál komolyan venni. Vagyis: itt közvetlenül találkozik a kétféle gyermek már mint felnőtt: az első, akinek már gyerekkorában is megaludt a szájában a tej és soha nem tért le a mintakövetésről, jobban teljesít és sikeresebb, mint ő, aki kismilliószor nagyobb tehetséggel indult és már-már szinte önálló elképzelése van mindenről! És így tovább, az egész életben. A tejbetök fejbólogatók és semmit-se-megkérdőjelezők szép karriert csinálnak, jó sok pénzük lesz, és 40-50 éves kor körül, ők fogják osztani az eszüket azoknak a zsenigyerekeknek, akiket időközben mindentől szépen elvágtak…

És mi jellemzi az előbbieket, így felnőtt korban, és mi, az utóbbiakat?

A címmel talán már részlegesen választ adtam erre a kérdésre. A mintakövető ember soha nem lesz képes egyébre, mint a reflextükör-magatartásra, a mintákat felülíróban pedig jó esetben kifejlődik egy belső daimóntükör…

A reflextükör-magatartás az, amit a kereszténység nagyon elítél, mégsem tudnak ennél jobbat mondani. Mint a baba, aki reflexmosolyt dob, olyan öntudatlan reflex a mintakövető ember minden egyes reakciója bármilyen, általa akár pozitívnak, akár sérelmesnek ítélt akcióra. Röviden szólván: „Ha te így, akkor én úgy” – dafkézik, hisztizik, dacol és lázong, még akkor is, ha ebből semmi sem látszik kívül. Önkéntelenül is visszadobja a rosszat, és természetesnek tartja, hogy őrá csak mosolyogni lehet. Finoman szólva, óvodás a magatartása. Nem érett meg érzelmileg, hiába tartja magát nagy szívembernek. A reflextükör-magatartás azon alapszik, hogy mindenkinek azt adjuk, ami neki szerintünk jár; s ez a legtöbbször teljességgel szubjektív, tehát valójában ez nem is hasonlít egy tükörre, aminek alapfunkciója, hogy mindig objektív.

Fontos, hogy értsük, hogy nem az a kérdés, hogy a tükör mit tükröz vissza, hanem, hogy mi s milyen az, aki a tükörbe belenéz. A szépnek a szép, a rútnak a rút orcáját mutatja, ezért objektív. Mint a sima tó tükre: semmit nem látsz, ha belenézel, csakis a saját arcodat. A daimónikus tükör soha nem önmagát adja a másiknak, hanem mindig a másikról reflektált képet dobja vissza, méghozzá változtatás nélkül. Mottója lehetne: „Lásd meg, amikor ezt teszed, ilyen s ilyen vagy…” Az ilyen öntudat azonban az agressziót még jobban felszítja; nem véletlenül verték agyon a diktatúra idején az ilyeneket, míg megkegyelmeztek a könyörgőknek és a vinnyogóknak. Az unintelligencia olykor olyan szélsőségesen agresszív, hogy inkább nekimegy a tükörnek és bezúzza azt, semmint hogy őbenne szembesülnie kelljen vele, hogy mennyire unintelligens...

Erre az öntudatra nyilván egy gyermek nem képes, tehát ezzel igazoltnak is látjuk, hogy nem igaz a mondás, hogy a gyermek tükör lehet. Csak az a felnőtt lehet tükör, aki végigment azokon a fázisokon, amiket itt leírtam: automatice követte a mintát, megtanulta a mintát rangsorolni, megtanulta az értékrendeket összeegyeztetni a mintákkal, kellően sokat analizálta a mintákat, hogy aztán szintetizálja a mintákat, hogy aztán képes legyen felrúgni a mintákat és jobb mintákat teremteni, mint amiket kapott.

A mi dolgunk nem az viszont, hogy az emberek között rangsort képezzünk, hanem hogy már a legfiatalabb kortól kezdve az embert a kérdezés képességére vezessük vissza és élesszük fel a kíváncsiságot és a külvilágra vonatkozó szomjas tudásvágyat, egy olyan társadalomban, amely már meglehetősen tompává vált, és nem akar semmiről se tudni, csak elfogadni a dolgokat, úgy, ahogy azok vannak, és nem akar semmi újat sem teremteni, csak szajkózni, másolni és követni, egy végtelenül kifáradt és lebetegedett civilizáció mélypontján…