Egy fantasztikus utópikus emlékiratai - 1. rész. Drágakövek a folyóparton avagy: az utópiák esélyei

 (Az esszé a Két világ határán c. dolgozat részét képezi. Írtam: 2012-ben, átdolgozva: 2020-ban.)

Okfejtéseinknek lassacskán a végéhez közeledünk. Higgyék el, bár a látszat mást mutat, hogy sem gazdasági, sem emberi értelemben, nem vagyok egy emberevő.  Pusztán a józan belátás, a mindennapi tapasztalat és az idealizmusba folyton beszüremkedő nyers realitás kólintja az embert fejbe annyira, hogy kénytelen legyen beismerni, hogy az elméletei nagyon szépek és jók, csakhogy a helyzet jelenlegi és mindenkori állása szerint megvalósíthatatlanok – figyelembe véve azokat az évezredes történelmi tapasztalatokat, amelyek az ember igazi énjét leleplezik előttünk.

Sőt, mondhatnók, természetem szerint egy reménytelen álmodozó és vérbeli romantikus vagyok, aki hisz az altruista értékekben, a segítőkészségben, az együttérzésben és az együttműködésben, és mindennapi gyakorlat a számára ezt a valóságra váltani, lefordítani a szimpátia önös érdekektől csorbult idegennyelvét egy közös nyelvre, amelynek során mindannyian egyetértünk, és boldogok vagyunk ebben az egyetértésben.

Én – csakúgy, mint mások, akik ebben előttem jártak – a gyermekekben tudtam csak fellelni ennek a kimondatlan, de spontán egyetértésnek, ennek az összekacsintós és közvetlen, nagylelkű együttműködésnek a felhőtlen boldogságát; a gyermeknyelv az, ami a maga számára mindent megfigyel, amire kíváncsian rácsodálkozhat, és amit a tanítás nélkül is józan esze folytán hasznosként feldolgozhat magának.

Mi mind gyermekek vagyunk, akik gyermektársaságban jól érezzük magunkat, és annyiban maradtunk csak emberek is, amennyiben e kisember társaként elfogad minket. Hiszem, hogy egyszer majd mind ott játszunk egy réten, ahol kavicsként dobáljuk a kincseket, virágként szedjük a hasznot, és túllicitáljuk egymást az egymás iránti szeretetben. Hiszem, talán minden elfajzottságunk visszafordítható, ha ezekre a csöpp kis lényekre nézünk, akik az életbe most indulnak csak el, a jövő reményeiként, akiknek a kezébe a világ sorsát helyezzük, hogy ha majd felnőnek, nagyobbra nőjenek mint mi; hogy ha a lehetőség és az adottság kifejlesztett képességgé érik  bennük, képesebbé, alkalmasabbá, tehetségesebbé legyenek nálunk; akik, ma mint őszinte lények, egy mosolyukkal kifordítják a sarkából a világot, ezt a képességüket sose veszítsék el, - ebben a legfőbb reményünk, hogy megváltozunk, s nem tűnik el az ember a feneketlen semmiben.

Térjünk a lényegre! Csatlakozva az előbbi gondolatokhoz, idézzük itt be a sótlan „felnőttség” mintapéldányának, Immanuel Kant-nak ama nagyszabású tévedését, amelyből a modernitás és a posztmodernitás egoizmusának húsevő növénye egyenes úton és lineáris módon levezethetőn, kihajthatott, és dermesztő fejét a csillagtalan magasságokba emelhette.

Előlegben is kijelentem itt, hogy egy olyan „csillagtörvény”[1], amely Istennel konkurál, amely Isten gondoskodása nélkül gondoskodik, irányít és ügyel, kizárólag a „saját elméjére” támaszkodva, logikusan vezethet egy olyan vérszemet kapott individuumhoz, aki e csillagszemeket képes tán még ki is szúrni.

„A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.

Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata.”[2]

Mindezzel szemben, elmondhatjuk azt, hogy az ember akkor vált csak felnőtté, amikor a saját gyermeki igényeiről képes már lemondani. S mik ezek a gyermeki igények? – Hogy elfogadjanak, értsenek, támogassanak, vezessenek minket, gondoskodjanak rólunk, kiteljesedjünk önmagunkban, önmagunk értékeit, tehetségét a tökélyre fejlesszük, hogy megvalósítsuk önmagunkat, mint szuverén individuumot. Eljön az az idő az ember életében, hogy a végére ér saját magának, és le kell mondjon mindenről, különben belefullad az önmagával kapcsolatos önzésbe.

Ekkortól kezdve, logikusan nem tételezi jövőként saját magát, hanem mindazt a gondoskodást, amit a szüleitől, felnőttektől, tanáraitól, Istentől kapott és kap, megkísérli továbbadni a következő generációnak. Enélkül, az önmagamról való lemondás nélkül, nincs sem felnőttség, sem életképes jövő.

Az „önálló gondolkodás” és a „saját józan eszem”, amit nem befolyásolhat senki és semmi – ez az utópiák utópiája, egy félelmetesen nagy gyermeki igényű gondolat. Egy nagy „vízfejű” gyermek gondolkodhat csak így, akinek az énje a világ tetejére nőtt, aki a feje búbjával súrolja a Napot. (Tévedését azonban Kant is, utóbb, belátta. A Ding an sichtől pedig már csak egy ugrás, hogy az éntől teljesen személytelenedjen, „én-telenedjen” a szellem, amely Hegelnél önmagát gondolja el, s ez egyben garancia is arra, hogy ne élhessen vissza tudásával.[3])

Se rövid, se hosszú távon köze nincs ennek a felnőttséghez, vagy a gondolkodás merészségéhez; inkább csak előkészíti azt a nietzschei utat, amelynek során az embernek, a maga szabadságához le kell vetnie az isteni „rabigát”, szembeszállva a du sollst Sárkányával, aki mint egy énfeletti tudatfelettes, diktálja neki a számára kellemetlen parancsokat. Nietzschének, a lélek empirikus tapasztalatainak emez elkorcsosult  stádiumában való leledzés miatt, igaza van, ámde valljuk be, ehhez a nyugati típusú betegség akuttá válása kellett. Aki jó, az öntörvényből és önkésztetésből jó, aki pedig rossz, azt semmilyen parancsolat nem győzheti meg a jóságról.

Tételezzük fel tehát, hogy így van: hogy a gondoskodás és az isteni felülről-vezetés és az ennek nyomán belsővé vált parancsolatok, erkölcsi törvények (mint azt Kant is, később, írja), egymással szimultán módon, egymást megerősítve működnek az egészséges ember lelkében. Eszerint: amint nagyban, úgy kicsiben, amint fent, úgy lent, ahogy belül, úgy kívül, és amint lefelé ereszkedik a lélek, úgy is emelkedik fel.[4] Ezen a gondolaton (az univerzum és az ember egységén) alapszik minden társadalmi-gazdasági utópia is, minden, az igazságosság és arányosság igényével fellépő elképzelés.

Platón, a javíthatatlan álmodozó, aki állameszmény-elképzeléseit megpróbálta valóra is váltani; bizonyos szövevényes intrikák kereszttüzében[5] ebben csődöt vallott, és idős korára be kellett lássa, hogy a filozófia nem „e-világi” tudomány és gyakorlat. Kérdés lehet ennek nyomán az, hogy vajon mennyire tekinthetjük a politika reális „kopernikuszi fordulatának” a Machiavelli-féle őszinteséget; - ha a bölcs a legjobb esetben jelentéktelen és megtűrt személy volt mindig is a hatalom számára.

Ebben látjuk igazoltnak azt a korábbiakban leírt Soros könyvével kapcsolatos kritikánkat is,  miszerint az ideológusok és az ideológiák közvetlenül nem, csak a manipulátorok kezében torzulva alakíthatják a valóságot. Utóbb könnyű egy gondolkodót felelősségre vonni (némely esetben bocsánatot kérünk például Nietzschétől a fasizmusért, azonban ki kér bocsánatot Nietzschétől Lukács György miatt?), azonban nem evidens, hogy senki sem használta a fejét, aki egy korszakalkotó filozófust értelmezett, sok esetben ugyanis téves és pontatlan, félreértést előidéző megfogalmazások (azok a bizonyos „dinamitként durranó” kijelentések) is előidézhetik ezt a torzulást.

Platónnak azonban, mondhatjuk, hogy nincs ilyen „sara”. Ha elfogulatlanul vizsgáljuk, akkor sem tudjuk elkerülni, hogy beleszeressünk – a tisztaságnak, a jóhiszeműségnek és az őszinteségnek a superlativusa ő, akinek minden törekvése arra irányult, hogy olyan magaslatokra emelje az emberi szellemet, ahol csak az istenek járnak. Idézem őt:

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék két szemedet nézném, csillagom ezreivel.[6]

S e csillagokkal álmodó ég-szem teremtett nekünk egy eszmei világot, amelyet évszázadokon, és -ezredeken keresztül félreértve a filozófusok, a másvilágnak hittek. De az eszme jósága éppen abban van, hogy jelenvaló. Platón Az állam című dialógusában adja meg a választ az ő helyes értésével kapcsolatos kérdéseinkre, hogy hogyan értelmezzük az igazságosságot, az őrök uralmát, a legfőbb jóság, szépség és igazság nemesérték-hármasságát és a lélek halhatatlanságát. Ideái egy olyan világot körvonalaznak, amelyben jól érzi magát a bölcsességet és igazságot szerető ember, nem úgy, mint ebben a világban – ez az igazi visszavágás Szókratészért, bosszú ressentiment nélkül; egy önkéntelenül is őszinte és keresetlenül jóhiszemű pillantás az élet legfőbb értékeiért a legmélyebb szakadékokba, ahol a fenevad rabságában sínylődik a leláncolt emberi lélek.

Mi mind hiszünk Platónnak, hogy ez a világ létezik! A legjózanabb Morus Tamástól, a leggúnyosabb Voltaire-en, a legábrándosabb Swiften, a legcinikusabb Huxleyn keresztül, el egészen a játékos Szathmáry Sándorig és a hárborzongató Orwellig, mind megálmodtuk magunknak égszemünkkel e világ csillagokat bámuló kedves gyermeki lényét, aki a hajnalt várja fénylő szemekkel, hogy megáldoztassék az isteneknek, és porba dőljenek a bálványok. Mit mond Platón, hogyan bocsát utunkra könyve végén?

„…így majd szerencsésen átlábolunk a Léthé folyón, és lelkünket nem fertőzzük meg. Sőt ha hallgatunk arra, amit mondok, és hisszük, hogy lelkünk halhatatlan, és el tud tűrni minden rosszat és jót, akkor mindig a felfelé vezető úthoz tartjuk magunkat, és bölcs fejjel mindig az igazságosság útját járjuk, hogy így önmagunk és az istenek barátai maradjunk, nemcsak míg itt a földön múlatjuk az időt, hanem amidőn elnyerjük életünk jutalmát, begyűjtve mint győztes bajnokok, akkor boldogok leszünk, itt és az előbbiekben ábrázolt ezeréves vándorutunkon.”[7]

Öt alapvető törvény létezik, amit én felleltem az igazságosság kérdésében. (Feltettük, hogy a földön nem érvényesül az igazságosság):

1.       Mindenki egyenlőnek születik.

2.      A halál mindenkit egyenlővé tesz.

3.      Az életben nincsen két egyforma képesség, adottság és minőség, éppen ezért, nincsen egyenlőség sem.

4.      Következtetésképpen, amit az élet igazságtalanságai okoznak az ember számára, azt csak az a hit tudja kiegyenlíteni, amely a lélek halhatatlanságába helyezi a bizodalmát.

5.      A hitét mindenkinek a léte és létének módjai határozzák meg, az élete után pedig mindenkinek a hite szerint adatik.

A társadalmi és gazdasági utópiák javarésze az igazságosság igényével lép fel a tapasztalattal érzékelt valóság zsarnoki önkényével szemben. Nem érdemes itt arról beszélnünk, hogy ezek életképesek-e vagy sem. Oda tartoznak mind, a jóság, a szépség és a nemesség hitvilágába, amely bölcsőként ringatott már át nemegy nagy szellemet egy olyan „másvilágra”, amelyben, ha teljesen józanok és hűvösen mérlegelők vagyunk, tudjuk, hogy csak a férgek rágják majd húsunkat.

Valahogyan minden, ami szellemileg jelentős az ember életében, az az evilághoz képest egy másik síkon, egy másik realitásban zajlik. Aki tapasztalatait onnan szerzi, annak azok a szemmel láthatók, aki abban a világban él, annak az a realitás. A sokszor szánalmasan ügyetlen, gátlásos, „csámpás” zseni őket sajnálja, akik flottul igazodnak el ennek az életnek a lapos és gáncsos embertelenségei között, hiszen az övé az egész égbolt, amit hódíthat bár műhold, űrszonda vagy repülőgép, magassága mélykékjével csakis annak tárul fel teljes valójában, akinek a tengerszeme minden cseppjében sűrűsödve visszatükröződik a mindenség.

És ha ez mindenkivel így volna, teljesesülhetne az, ami a ”láthatatlan történelem” nagyjainak vágyálma volt, amiről Morus Tamás ír Utópiájában (tőle ered egyébként ez a kifejezés is[8]):

„Ezért a fejedelem inkább a népének akarjon jót, ne pedig saját magának, mint ahogy a pásztornak is inkább a juhokat kell hizlalnia, mint saját magát, már ameddig juhászkodik.”[9]

Vagy mint Voltaire szól a Candide-jában Eldorádóról, ahol az istentisztelet kimerül az Istennek adott folyamatos hálaadásban, és mindenki egy véleményen van a hit dolgaiban, senkit sem bántanak eltérő véleménye miatt:

„Ám Candide fáradhatatlanul tovább kérdezte az öreget; kiváncsi volt rá, hogyan imádják az Istent Eldorádóban? »Sehogysem imádjuk, mondá a jóságos és tiszteletre méltó bölcs, nincs mit kérni tőle, mindennel elárasztott, amire szükségünk van; folytonosan köszönetet mondunk neki.«

Candide égett a kiváncsiságtól, hogy papokat lásson; megkérdezte, hol találhatók? A jó öreg mosolyogva felelte: »Barátaim, mi valamennyien papok vagyunk; a király és az összes családfők minden reggel ünnepi zsolozsmákat énekelnek, öt-hatezer zenész játékától kisérve. - Hogyan, nektek nincsenek barátaitok, kik tanitanak, vitatkoznak, kormányoznak, büvészkednek és akik megégetik az embereket, ha más véleményen vannak? - Azt hiszed, hogy bolondok vagyunk, mondá az aggastyán; mi valamennyien egy véleményen vagyunk és egyáltalában nem értjük, mit akartok a ti barátaitokkal.«”[10]

Ahol az a szokás, hogy megölelik a királyt és két orcáján megcsókolják, és ahol a drágaköveket, az aranyat és a gyémántot a gyermekek kavicsként dobálják az út porában, fűszerillatú ligetekben rózsavizet ontó szökőkutak, tisztavizű források és cukornádból készült édes italok csobognak – egy, az akkor még nem teljességgel ismert és feltérképezett nomád népek életmódjának és –körülményeinek elidealizált képe ez, amely szinte menekül azon civilizációból, ami az ember számára a tudomány és a technika révén már akkor kiélezte a hierarchikus viszonyokat.

Vagy mint Francis Bacon (1561-1626) új Atlantiszának Bensalemjében (a már említett legendás, elsüllyedt földrész utolsó maradványában) a király és a főemberek a platóni elképzelés alapján mind tudósok, és parlamentjük egyfajta tudományos kutatóintézet, Salamon Háza, amelynek vezetője a király, a mindenkori Salamon vezeti és irányítja az „Atyák”, azazhogy e tudományos-politikai elit tevékenységét.

Mindezen elképzelések ma sem volnának kevésbé kívánatosak, mint akkor, s ugyanakkor mégsem kevésbé megvalósíthatatlanok, mint az ő idejében. Ha az a morális megújulás, amiről a következő alpontban szólok, mutatna bármi lehetőséget és hajlandóságot a megvalósulásra, nyilván mindezek az elképzelések nem volnának olyan elérhetetlenek, hihetetlenek vagy elképesztők. Be kell látnunk, hogy semmi a történelemben nem szükségszerű (hacsaknem az embernek az önnön természete folytán kialakult társadalmi-gazdasági deformációk), épp ezért nem feltétlenül megmásíthatatlan e mai hatalmi struktúra személyi és intézményes korruptsága, romlottsága sem.

Haladjunk tehát tovább, és a záró rész záró fejezetében lássuk, hogy pontosan milyen morális követelmények szerinti változtatásra volna szükség ahhoz, hogy – ha nem is konkrétan így, de határozottan és legalább ilyen volumenben – a hatalmi elit a saját érdekében átgondolja az eddigieket, és új irányt szabjon meg, új hozzáállást a magatartásában,  - ennek függvényében élhetünk, s mehetünk tovább a nyugati ösvényen, ami – ez szinte evidencia – azoké, akik mindenkor a legdinamikusabb, legszívósabb, legállhatatosabb és legnyomatékosabb választ adták a történelem során, még a legelkeserítőbb, legsarokbaszorítottabb helyzetekben is.

---

[1] Vö.: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” (Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája, 1788, magyar kiadás: Osiris Kiadó, ford.: Berényi Gábor, 2004)

[2]  I. Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? (In: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, Gondolat Kiadó, 1980; ford.: Vidrányi Katalin)

[3] S Hegelnek igaza volt ebben: valóban a polgári társadalom a csúcs, s amennyiben a szellem önmagát tudja, nincsen szó az öntudat én-hatalmáról. Sajnos, Hegel volt a filozófiában az utolsó tisztességes ember, aki a tudománynak és a tudásnak még a valós, a szubjektumtól független érvényét kereste, ugyanakkor rádöbbenhetett arra is, hogy mindaz, amiben a Szellem szellem, abban az én is én, és ez a kettő az emberi lélek alapjában egy kis ponton találkozik, ahol az énbe átömlik a valóság. A gazdasági folyamatok negatív tendenciái viszont sajnálatos módon rányomták a bélyegüket a filozófia bomlására is. A 19. század már nyíltan tagad, a 20. pedig kétségbeesetten kapálódzik, hogy valami újat teremtsen; de Hegel volt az utolsó, aki az újnak nemcsak a látszatát nyújtotta, nemcsak új-szerűt mondott, hanem valóban újat teremtett. Elsősorban őhozzá kell tehát visszanyúlnunk, ha a polgári társadalmat meg akarjuk menteni. A szintézis minden korban aktuális kérdés marad. Vajon mit mondana a polgári társadalom nagy klasszikusa a válságról ma; hogyan támasztaná föl azt a világot, amelynek a Napja lassan végleg lenyugszik? S amire várunk, a hajnal, a mi virradatunk lesz-e, vagy mások fogják megcsinálni nekünk?

[4] Avagy:Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina; pontosan idézve: Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius — ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd. (idézi:Hamvas Béla: Tabula Smaragdina, 1947-50)

[5] Mindezekről a platóni levelekből értesülünk: Platón: Levelek

[6] Platón: Csillagok (ford.: Szabó Lőrinc)

[7] Platón: Az állam (X. könyv; Végső tanulság)

[8] Az utópia szót Thomas More (Morus Tamás) használta először 1516-ban megjelent De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia (közismert rövidebb nevén „Utópia”) című könyve címében.

[9] Morus Tamás: Utópia, lásd fentebb

[10] François-Marie Arouet (Voltaire): Candide, avagy az opitimizmus, Candide, ou l'Optimisme (1759)