Egy fantasztikus utópikus emlékiratai - 2. rész: Vissza a Tradíciókhoz!

 

A Magyar Filozófiai Társaság[1] majdhogynem 10-15 éve dolgozik azon, hogy a posztmodern kultúrából a tradicionális értékekhez való visszatérés nyomán újrastatuálja a hagyományos nyugati filozófiát. Ennek érdekében számos kutatás és tanulmány keletkezett, amelyek főként Platón- és Nietzsche-rekonstrukcióval foglalkoznak, témákra bontva behatóan vizsgálva a filozófiák egyes elemeit.

 A dolog azonban nem olyan egyszerű, minthogy azokat a tradicionális filozófiai értékeket, amelyeket az elmúlt negyven-ötven évben mindennek elmondtunk, most a „kiforgatom-beforgatom bundához” hasonlatosan helyreállítjuk, vissza a jogos helyére, és ismételten az elmúlt ötven év marxista emlőin nevelkedett, szellemi változásra sem nem képes, sem nem hajlamos, rugalmatlan gondolkodói állnak ezen folyamatok élére, s ilyen módon a posztmodern kor image-ét követő poszt-posztsiker zálogai ismét ők lesznek, -  s nemcsak azért, mert ez így elég hiteltelennek tűnik, hanem azért is, mert a rekonstrukció alapjaiban véve téves, mind Platón, mind Nietzsche kapcsán.

Utalok itt saját dolgozatomra, amit a témában írtam[2], ahol Platón kapcsán megjegyzem: Platón filozófiája sem közvetlenül sem közvetetten nem jutott át (azazhogy: vissza) torzulásmentesen a nyugati kultúrába. Ennek okait, körülményeit hosszadalmassága miatt itt tovább nem tárgyalom, mivel talán külön könyvre való téma volna. Ami pedig Nietzschét illeti, őt nemcsak a nemzetiszocializmustól kellene megmenteni, hanem azoktól a posztmarxistáktól is, akik kizárólag a maguk javára értelmezik egy hasonlóan ideológiai (dogmatikus) alapú elitelmélet nyomán az elméleteit.

A legújabb rekonstruőrök a „morális megújítás” jelszavai, lobogója alatt gyülekeznek, s többnyire ugyanazok a személyek ezek, akik ötven éve még elmentek volna Isten temetésére, húsz évvel ezelőtt pedig a relativitást harsogták. Eme váltottlovas menet során jó volna már, ha a lovast is kicserélnék néha, nemcsak a lovat, mert így feltételezhető, hogy nemcsak a négylábú állat botlásai, hanem a gyeplőt fogók rossz irányítása miatt is fogunk kikötni majd a szakadékban.

Nem mintha a vallásosak kezében jobb helyen volna az „idea”. Fájdalom, de a 21. században még mindig ott tartunk, hogy ha metafizikáról van szó, mindenki a mennyországra vagy transzcendens fogalmakra gondol, noha Kant óta ismeretes, hogy a metafizika annak tudománya, hogy mit tudhatok és mit nem.[3] Ergo: a szakadás e két tábor között látványos, mégsem mondható, hogy az értelmes embernek érdemes bármelyikbe is besorolni.

A posztmodern kritikája többek részéről már jórészt ismert. Azonban hadd szóljak néhány szót én is arról a „paradigmáról”, ami a „tagadás tagadása” volt csupán, és pozitív igenlést, mint alternatívát, abszolútértékben, nem volt képes nyújtani a kulturális nihilizmus gyógyszereként.

Az a (közismerten posztmodern) tézis miszerint csak igazságok, csak vélemények és nézetek vannak az objektív tények kapcsán, s ennek megfelelően nincsen olyan normatív viszonyítási alap, amelyhez az őszerintük tényszerű állítások kapcsán alkotott vélemény abszolút módon hasonlítható volna, voltaképpen jelen tudományoskodó szofista szavakon lovagolás képlékeny és hiperrelatív talaján csúsztatja el az embert, amiben most, a jelen tudományoknak is része lehet.

Gondoljunk csak bele abba, mit tesz az, ha egy esszenciát szubsztanciátlanítunk, és egy kategória meghatározásaképpen az abszolút és objektív jellemzők helyére a magának mindent megengedő szabadság relativista értékeit helyezzük!

 

„Aki önmagán uralkodik, az hatalmas...” - mondja a Tao-te-Kinggel is egybecsengőn Feuerbach  A kereszténység lényege című (állítólag ateista) művében, de hol van ehhez már Friedrich Nietzsche - és hol tartanak már az ő nyomán feltámadott hiperrelativizmus képviselői? -

 

A baj csak annyi, hogy az isteni, és ennek megfelelően a „felsőbbrendű ember”, azazhogy a nemesember értelmezhetősége nagyon is képlékennyé válik azoknak a kezében, akik a maguk szemében a gerendát se veszik észre, míg ujjal mutogatnak más szálkányi hibáira.

 

A baj csak annyi, hogy ha nincs Isten, vagy ha meghalt Isten, és nem határoztuk még meg, hogy mi az, amit mi isteninek vélünk, - az isteniség pusztán olyan „hivalkodásra jogosító alap” lesz egyesek számára, akik nemcsak hogy Istennek, de bármely magasabbrendű eszmét hirdető „különcséggel” szemben az átlag vagy egyenesen az aljasság nevében mennek el maguknak a nemes eszméknek a temetésére!

 

A baj csak ennyi: Isten nem relativizálható fogalom, máskülönben, utóbb be kell lássuk: az égig érő fa csúcsára mászva saját magunk alatt fűrészeltük el a minket a zuhanástól visszatartó ágakat.

 

„Nincs abszolút igazság – nincsenek kézzelfogható bizonyítékok – túl vagyunk már igazságon és igazságosságon” – ezek a lózungok lengik be a hangzatos közéletet, egy saját magát a posztszocializmusban átmentett liberális szürkeállományú „elit” jóvoltából.

 

Pontosan mi – ennek a gondolkodásmódnak a gyökere? – Én megmondhatom, ha kíváncsiak rá: ugyanis az univerzális természeti és szellemi törvények ismeretének a hiánya, amely üres, szófacsaró, fogalmakat kiforgató, tudományosan dilettáns kultúrsznobok szellemtelensége eluralkodásának köszönhető.

 

Pontosan mi – ennek a gondolkodásnak a célja? – Ezt is elárulhatom, ha eddig még nem nyilvánvaló mindenki számára: ugyanis az, hogy a szellemi törpéktől kezdve a valóságos bűnözőkig és a böfögéstől kiindulóan a kéjgyilkosságig bezárólag mindenkinek „egyforma” jogokat nyújtson, ill. kiforgassa önmagukból és a fejük tetejére állítsa az értékeket azáltal, hogy a teljesen érdemtelent pozitív diszkriminációval az igazságtalanul kiebrudalt fölé helyezi és vitustáncot jár a szellem embereinek hulláin, ünnepelve az igazság temetését.

 

Kell, hogy legyen abszolút igazság, értsék meg végre! – Ez pedig nem az én igazságom, a te igazságod vagy az övé, hanem azé, aki mindannyiunkat megmér. Az olyanfajta ateizmus, amely Isten helyére pályázik, sőt, magát Isten fölé helyezi, szellemi anarchiát okoz. De ez hagyján. Ha „Isten meghalt”, nemcsak az anarchia réme fenyeget, hanem az is, hogy az emberből kivész az isteni, kedves Friedrich Nietzsche. S ilyenformán a „hatalom akarása” nem lesz mássá, minthogy egy nagyranőtt „here” terpeszkedik bigbrother-ös módra az egész világ fölött.

 

Kell, hogy legyen határ! - fogják már föl!

Mert a magát a mindenséggel mérő lélek, nem a csillagos égnek döntött szamárlétra fokain méri le mindentudását! Mindaz, ami ma kérdőjel csupán a dolgok végső oka helyén, az egykor pont volt, vessző, vagy kettőspont; s ha valaki meglátná az ősi bölcsességet a mai tudás birtokában, isteni felkiáltó-, óhajtó- és felszólító-jellé tehetné azt! Az ember sohasem volt törpébb, mint manapság. Ám éppen ezért oly nagy a reménységünk, hogy eljön egyszer az a látásmód, ami újra nemesemberré teszi…

 

Kell, hogy legyen mérték! – lássák meg végre! – mert ha nincsenek örök értékeink, csak az, ami ma van, a mai nap gyönyöre, mert nincs múlt (legfeljebb ha a sérelmes) és mert nincs jövő (leginkább csak lezárt az idő a cél felé), akkor nincs mihez viszonyítani: hogy honnan jöttünk és hová megyünk, s az ember puszta állattá süllyed, aki tengeti csak magát napról napra, elvegetálja az egész életét és oktalan módra, s céltalanul hal meg.

 

Ezt akarják? Így akarják, hogy vége legyen? – De nekem, ha végem is lesz, végemmel nem kívánom más pusztulását. De nekem, ha nem adatik meg soha a boldogság, nem irigylem el azt mástól. Aki elmúl, mert nyomot nem hagy, nem vési fákba jelét, hogy a nevét évszázadok mutassák, boldog a bölcs szárnyaló! S az, aki, mindent számon tart, az Élet, és az, aki mindent megítél, a Természet, nyugalommal feloldja majd mindennek az emlékezetét.

 

S végül, e rész zárszavait írva, a szintetikus gondolkodás lehetőségeit villantom fel az Olvasó számára, a mai „információs szövegelés” életképesebb alternatívájaként. A szintézis gondolata nem új és nem eredeti, de ezt megelőzően semmilyen filozófiai irányzat vagy elszigetelt gondolkodó nem hangsúlyozta ki kellően a gondolkodás eme formájának fontosságát a filozófiában. Fontos megjegyezni, hogy a szintetikus gondolkodás nem feltétlenül csak az analitikus gondolkodás kiegészítő ellenpárja, hanem bármilyen kognitív funkcióhoz viszonyítva egy magasabb rendű látás igénye, amely az emberi természethez képest transzcendens szellemi struktúrákat hoz létre.

 

Pontosan ezekben a transzcendens (értsd: túllépő) struktúrákban rejlik a metafizikai jelleg. A mai tudomány és a laikus elmék számára a metafizika halott, és mindent meg is kísérelnek ennek bizonyítására, nem gondolván bele annak az alapvető ténynek a trivialitásába, hogy aki csak gondolkodik, az szoros értelemben ideálisan gondolkodik, a saját vagy mások ideáira alapozva, márpedig az ideák világa a természet tényszerűségének, fizikai-tapasztalati jelenvalóságához viszonyítva mindig a transzcendens meghaladása. Ugyanakkor nem részletkérdés az sem, hogy az ideák eme „másvilága” hol, miben manifesztálódik, és hogy mennyire van világ-teremtő létjogosultsága.

 

S a metafizika valóban halott, ha ennek a világ-teremtő mozzanatnak és annak az eszmékre visszahatásában e kétirányú, egymásra ható folyamatnak a circulus vitiosusát tekintjük. „Aki a világra ésszerűen néz, arra a világ is ésszerűen néz vissza”, de hozzáteszem itt azt, hogy kell egy alapvetően „ésszerű” gondolkodás, ahhoz, hogy egy ésszerű világot, amely majd ránk ésszerűen tekint vissza, létrehozhassunk. Ha az egyik szellemtelen kikiáltja, hogy a metafizikus történések nem léteznek, a többi pedig csak megy utána, mint a főkolompos után a kergebirka, az eszméknek igenis meglesz az, a világot teremtő, kultúra-keletkeztető hatása, amely – ez esetben - egyáltalán nem életképes társadalmat hoz létre.

 

Már a 19. század közepe-vége táján Friedrich Nietzsche is figyelmeztetett minket egy világméretű és évezredes múltú elfajzás veszélyeire. A „Nyugat alkonya” azóta sem lerágott csont. A nyugat-európai dekadencia, amely elkapott most már minden nyugatinak számító kultúrát (beleértve és főleg az Egyesült Államokat), legfőbb okaként Nietzsche a kereszténységet jelölte meg, tévesen. Ebben a dolgozatban talán részben választ tudtam adni arra, hogy miért sokkal veszélyesebb halmozni, mint elfojtani a vágyakat, bár az utóbbi természetszerűleg az előbbihez vezet. Úgy is lehetne fogalmazni, nietzscheien, hogy a felvilágosult Európa a lehető legrosszabb keresztény végkifejlet.

 

Mint azt már megállapítottam, a dekadencia legfőbb oka valóban a platóni „a vágy vágyik” redundánsnak ható kumulatív kijelentésében összpontosul. Azonban, ha jól értjük ezt a félmondatot, arra is rájövünk, hogy a nyugati civilizáció „betegsége” nem vágybetegség, hanem hiánybetegség, vagyishogy nem extenzív, hanem intenzív eszközökkel kellene orvosolni. Ennek ellenére a vágyak - és egyre újabb és újabb és egyre mértéktelenebb és mértéktelenebb vágyak – betöltésére, kielégítésére rendezkedik be a társadalom, ahelyett, hogy megpróbálna szűkösebben azokból a szellemi értékekből táplálkozni, amelyek bensőleg erősítik őt és tartalmasabbá teszik a szellemi életét.

 

Az elmélyülés, az elmerülés a szellemi dolgokban kívánatosabb lenne, mint valaha. (A meditáció nem bizonyul hathatós megoldásnak, mivelhogy a nyugati ember számára nem életforma, csak egy manapság divatos módszer arra, hogy levezesse a feszültséget, ha összecsapnak a feje fölött a hullámok.) Nem tüneti kezelésre van szükség tehát, hanem a legfőbb ok kitapintására és a betegséget okozó gócpont felszámolására.

 

A posztmodern azonban elejét vette a gyógyulásnak azzal, hogy kivágta az okok okának méregfogát, s a strucchoz hasonlóan, aki a homokba dugja a fejét, úgy véli, hogyha nem vizsgálja az okot, az nem is létezik. Elsősorban, legelső lépésként ez utóbbi hozzáállásról kell megfeledkeznünk, mert az okok nem-tudása lehetetlenné teszi, hogy az életünket célszerűen éljük le.

 

Vagyis minden az elgondolásból származik, amely ideák által világot teremt, a látásmód kulturálisan externné válik, vagyis a realitásban megvalósul, s ez igazolja vissza a gondolatot, amiből kiindultunk, mintegy megerősítéseképpen annak, hogy: igen, ez van, ilyen a világ és nincs mit tenni. Amikor viszont az „Isten halott” a tézis, akkor a világ valóban egy istentelen formációvá válik, majd az istentelen formáció igazolja nekünk, hogy lám, jó volt az elgondolás; - ez a fajta „vaslogika” nem logikus, hanem egy leszűkített, szemellenzős és síklapályszerű konfirmációja egy eredetileg nagy általánosságban nem feltétlenül tévesen, de biztos, hogy nem nagy előmenetelt sejttető normatív jellegű (vagy azt normatív jelleggel utóbb felruházott) diagnózisnak.

 

S Nietzschéről esett szó: egy exkluzív filozófiát általános törvényszerűséggé tenni olyan, mintha minden gyermeket zseniként kezelnénk. A felnőttek társadalmában sem mindenki azonos szintű kvalitás. „Isten meghalt” – ez a kijelentés lehet fájdalmas, vicces vagy semleges egyaránt, attól függően, hogy milyen rendű ember értékeli, - és ez utóbbi csöppet sem mellékes. Ennyit a posztmodernről, ami egy harmadik (de)generációs lázadás, amely inkább már csak a belenyugvással, a kifigurázással és cinikus nihilizmussal operál. Az első generáció ugyanis a polgári társadalom kritikusai részéről a 19. század általános elidegenedés-élménye volt, a kamaszokra jellemző heves, meggondolatlan és forrófejű, de intenzív lázadással. A második generáció a modern üvöltéseként hangzott fel, amely szertedübörgött az egész világban, reakciójaként az általános elidegenedésnek. A posztmodern azonban magáévá teszi az elidegenedés eszközeit, és az eltárgyiasulás bázisán állva, önmagát kasztrálja a nemes gondolatoktól.

 

A szintetikus gondolkodás abban segít a számunkra, hogy erre a síkra sose jussunk el. A metafizikus világ halottsága részét osztja azonban a vallási-teokratikus, ezoterikus és egyéb szektás vagy messianisztikus-utopisztikus rekreáció, amely mintegy kiprivatizálja magának a megmentő szerepkörében, a metafizika hangsúlyosságát. Engem ugyan a világért se tévesszenek össze azokkal, akiknek a kezében az emberi hatalomvágy a másik ember tudatos sötétségben tartásával magát isteni eredetűnek vélve betonozza be évszázadokra, mint egyedül életképes ideológia. A Tradíciókhoz való visszakanyarodást mi akkor is folytatjuk, ha vannak olyan (főként klerikális elemek) akik ezt ma rosszul értik és lejáratták! A kereszténységben minden időkben csak annyi baj volt, amennyi minden eszmében létezik, amely az igazság arcát eltorzítja és képmutató módon elferdíti az eredeti tartalmat, hogy ne annak autentikus értése, hanem szándékosan lapos vagy félrevezető parafrazeálása kapjon érvényt a világban. Éppen ezért, bárki, aki az eszmét pragmatikus szempontokból forgatja ki magának, mert hatalmat akar vele szerezni, az egy farizeus és bármilyen eszmével meg lehet ezt csinálni, nemcsak a kereszténységgel. A metafizika egyébként sem lehet hatalomszerzés alapja; hanem mindenki számára bázis, hogy elinduljon olyan ösvényeken, amelyeket mindezidáig még senki sem fedezett fel.

 

Ezt a kedvüket, e kíváncsi-felfedező hajlamot ne veszítsék, ne hanyagolják el soha! Ha valamit adhatok útjelzőként, az csak ez: legyenek hűek ahhoz az önmagukhoz, amely mindenkor a mindenséggel kapcsolatos tapasztalatokból merít. Valahogyan tudnunk, értenünk kell, hogy a metafizikus tudás nem e-világi ismeret, annak társadalmi-szociális intelligencia vagy a jelenvalólét tudományos eredményei alapján álló értelmében.

 

A mindenség óceánja a forrás, amelyhez lelkünk alapján keresztül kapcsolódva még sokkal több mindenre lehetünk képesek, mint amit valaha is képzeltünk volna magunkról. S ebből az alapból, hiszem, hogy a világ megjavítható, megjobbítható, meggyógyítható. A szemléletünk módján kell elsősorban változtatni, amely nem megszerzett információról, hanem megkapott tudásról beszél.

 

A megkapott tudás pedig mindenkitől egy karnyújtásnyira van csupán, csak ki kell nyitni egy kaput, ami a mindenséghez vezet. Oly közel van, mint az ágon a gyümölcs, a világ központi szíve, amelyet kellő nyitottsággal, érdeklődéssel és megismerő kíváncsisággal önmagunk számára megragadhatunk, leszakíthatunk, és a kezünkben tarthatunk. Aki ennek birtokában volt valaha is, az tudja, hogy Isten dobogó, élő szíve az, amely a Minden-titkát kibeszéli.

Nyissák meg magukat, gyakorolják a finom hallást és látást, és sose veszítsék szem elől azt, hogy nem a mienk a tudás, hanem mi vagyunk a megismerések birtoka, azoknak mindinkább alázatos szolgája, és egyre lánglelkűbb, lelkesebb, mindig úton járó, felvillanó meglátásokkal folyton gazdagodó felfedezői.[4]

---

[1] Magyar Filozófiai Társaság, Lábjegyzetek Platónhoz című sorozat. Interneten  elérhető és letölthetők a tanulmányok: http://www.mft-hps.hu/kiadv.html

[2] Platón és Arisztotelelész, valamint a középkori filozófia kapcsolata (Platón és Arisztotelész filozófiájának a középkori filozófiába történő recepciója és annak modernkori vetületei); a Szolnoki Főiskolán benyújtott házi dolgozat. Szó szerint ezt írom itt: „Tehát a kereszténységgel ezután összefonódott arisztotelészi filozófia fogja meghatározni a platóni filozófiának is az európai szellemtörténetbe történő recepcióját. Értem ez alatt azt, hogy Platónt kizárólag Arisztotelész nyomán értjük, vagy még inkább, kizárólag az Arisztotelészt értelmezők nyomán értjük, és ez az oka annak, hogy mindmáig él az a téves ködkép, hogy Platón keresztény értelemben „két világot teremtett”, egy evilágot és egy „másvilágot”, holott, Platón tényleg két világot teremtett, egy ideálisat (intellektuális-fogalmit) és egy reálisat (tapasztalatit), de ennek az ég-egy-adta világon semmi köze a keresztény evilághoz és másvilághoz.”

[3] A filozófia alapkérdéseit Kant ugyanis 4 kérdésben foglalta össze: 1. Mit lehet tudnom? 2. Mit kell tennem? 3. Mit szabad remélnem? 4. Mi az ember? Az első kérdésre A tiszta ész kritikájában (1781) ad választ.

[4] A fenti gondolatmenet egy, 2006 és 2010 között írt, eddig kiadatlan filozófiai könyvemben (Platón és Nietzsche: A szintézis kora; Egy mítosz születése) szereplő utószó átdolgozása.