Ím-ígyen szólott Nietzsche (Jegyzetfüzet a nietzschei Zarathustra és az eredeti Próféta alakjának összehasonlításához) - 1. rész

 


Ez az írásom (is) „korszerűtlen”, és éppen ezért időszerű. Az ember, bolyongván ugyanis a saját zsákutcáin, önnön labirintusában, amelynek csak bejárata van, mert minden utcácska falban végződik, előbb vagy utóbb belátja, hogy a megismerés (és az önmegismerés), természete szerint kontingens eredményeket szül; minden határozott, a homálynak való ellenlépéssel a lélek csak még sűrűbb és gomolygóbb ködöt teremt maga körül. „A lélek sötét éjszakája” (Keresztes Szent János), misztikus értelemben nem más, minthogy a tudatosságra vágyó ember önerőből próbál keresztüljutni önmaga útvesztőjén; - ez a nietzschei vállalkozás lényege (érdeme és kudarca) is, mígnem rájön, hogy az a „Fény”, amire ő vágyik, teremtetlen, ezért nem származhat önnön terméketlen akaratából. A „vad szabadság” (Seuse) is ennek az emberi akaratnak az ágaskodása, makacskodása. Az ember valahogyan előbb vagy utóbb belátja: nem megy egyedül, rá van szorulva Isten segítségére, minthogy ténylegesen a sorsa, az Ő kezében van.

Ma mindenki mást harsog. Tudni vélik, hogy az ember „felnőtt”, és büszkesége az önmagába, önerejébe vetett hit. Az ilyen beállítottságú emberek, miként szembesülnek egyébként olykor meghiúsuló terveikkel, nem szánt eseményekkel, netán tragédiákkal, nem tudhatom. Valószínűleg még ateistábbá válnak, és Istent okolják minden rosszért. Az ateizmus ugyanis nem abban rejlik, hogy szimplán: nem hiszünk Istenben vagy nem hiszünk semmilyen transzcendens eredőt a világban, hanem elsősorban abban, hogy nem fogadjuk el a felettünk álló isteni hatalmat, azt, hogy nem minden mitőlünk függ. Hinni – nem elsősorban azt jelenti, hogy a dolgokat nem tudjuk, vagy nem akarjuk megismerni, hogy kritikátlanok vagyunk és képtelenek vagyunk a kételkedésre és a vizsgálódásra, hanem hogy a végső kérdésekben elengedjük az önakaratunkat, és Istennel szemben megszűnünk, mint ego, létezni. Ilyenformán, a hagyományos keresztény unio mystica (lett légyen az hasonlóságon vagy egyesülésen alapuló; tehát nászmisztika vagy unitív misztika), ezt célozza meg, szemben a hagyományos dogmákkal, amelyek pusztán formailag és fogalmilag ismerik el Isten művét az emberben; és az a hiányosság, ami jelentkezik az érzület (azazhogy a nem-fogalmi, nem-tapasztalati megismerés) területén, végeredményben azt eredményezi, hogy az ego és akarata fennmarad, a praxis pedig elégtelen lesz. Nagyon triviálisan fogalmazva: az illető nem éli meg a hitét, csak szövegel; imádkozik, de sose hall választ.

Tudvalevő továbbá, hogy az önismereti hisztéria kultuszának korát éljük. Van, aki jósoltat magának. Van, aki a horoszkópban hisz, mert az megmondja számára, mi lesz holnap. Van, aki pszichoterápiára jár, mert nincs igaz barátja, akit lelki szemetesládának (is) használhat. Van, akinek az agykontrollon beszélik teli a fejét, mert hát ahhoz, hogy öntudatos légy, kell egy szakértő, aki ebben eligazít. És van, aki meditál, azon iránymutatás szerint, amit naponta leosztanak neki a guruk. Egyetlen dologra képtelen az átlagos ember: elviselni önmagát és a magányt, azt, hogy össze van zárva önmagával, és ezt a problémát neki kell megoldania. Egyetlen hathatós segítséget csak az ad, ha hisz valamely nem teremtett, felsőbb pontban, amibe kapaszkodhat. Erre az ember még nem érett, bár jóllehet, a történelem során többször, szélesebb spektrumban és nagyobb hatékonysággal már képes volt rá: az agyongyalázott, „csökött”, „feudális” középkorban, amit eme „felvilágosultak” szerint „előjogok” határoztak meg ill. a halál utáni élet, a feltámadás téveszméje és az evilágiság leértékelése. E – többnyire marxista – beidegződéseket nagyon nehéz kiverni, különösen a magyar ember fejéből; de vegyük észre, hogy a régi kommunista elvtársakból milyen szép templomjáró hívek lettek, mivel ugyanolyan képmutatással és haszonleséssel mívelik ma ezt, mint annak idején azt, mindennemű tényleges átgondolás és fogalmi átértékelés nélkül.

Az igazság az, hogy a középkort is azok járatták le, akik a mai korunkat is: az elvtelen, mindent szó szerint értő és magyarázó, hiteltelen praxissal élő, anyagias és konform, sőt, megalkuvó hatalmi elemek. Akkor is voltak fényes meglátások, talán fényesebbek is, mint amik valaha is még egyszer megadathatnak az emberiség számára. Azonban az ún. „felvilágosodás”, annak elsősorban kivitelezői a gyereket is kiöntötték a fürdővízzel együtt, amikor az előjogok átcsoportosításával (ezután már a „pénzes ember előjoga” kezdett érvényesülni; olyan ugyanis nincs, hogy a társadalom az „egyenlőség” szerint szerveződjön, legfeljebb a méltányosságot lehet biztosítani), a valóságos nemességet „fejezték le”, mivel fokozatosan teljességgel lehetetlenné tették a magasabbrendű szellemi gondolkodást, nemcsak egyéni szinten, hanem tömegméretekben is.

A mai fiatal már büszke arra, hogy „modern” gondolkodású, nem szereti a történelmet, az irodalmat, a nyelvtant; amit az iskolában oktatnak, abból semmi nem érdekli, ellenben a kamaszlány tíz éves korától kezdve a sosem-elég-nagy melleivel és a növekvő szőrzetével foglalkozik, és alig várja, hogy valaki már végre az ágyába vigye, mivel „ciki” a szüzesség. Az, hogy harmincévesen egy agyonhasznált rongy lesz, nem látja, és ha látná is, nem érdekelné. A pénz világában minden pótolható és bárki helyettesíthető.

Ugyanakkor mégsem ez a legfőbb baj, hanem az, hogy „jó” marxista beidegződés szerint, Isten és a templom az öregeknek, a gyengélkedőknek és az aggszüzeknek való; ámde azok is nagyon öntudatosak tudnak lenni, ha nem vagy hajlandó megérteni, hogy a lelked csak akkor válik szentté, ha Isten szolgája „lekéri neked a kegyet az égből”. A nyáj, a nyáj, a nyáj… Nyálas nyájassággal puszilkodnak, miközben még egymást is szidják a másik háta mögött. Pogány mindenki, aki nem jár templomba, s így, elvetemült. A templom nem az igehirdetésért van már, hanem ötye klubnak, ami összetartja ezeket a vén nyanyákat. Így, kérem szépen, halott a tradicionalitás és minden valóságos tradíció; ugyanis az állam is nyíltan elismeri, támogatja és szorgalmazza ezt a nyájszellemet…

Semmi se álljon távolabb tőlem ugyanakkor, minthogy ateisták és vallásosak között torzsalkodást szüljek, épp Nietzschével, aki amúgy is mindig jó ürügy volt a kritikátlan rajongásra, avagy a forró gyűlöletre. Manapság Nietzschét vallásosan értelmezni nem divat. Nem arra gondolok, hogy a dogmatikusok Nietzschét és „ivadékait” milyen halálos ellenszenvvel szemlélik. Nem is az izgat, hogy a nyárspolgár-pukkasztó posztmodern micsoda ódai amoralitást szült ebből a nehezen érthető, ellentmondásos szellemből. Kevéssé érdekel, hogy mit szól a „tudomány”. A hétköznapi emberhez beszélek, akinek az elméjét talán még nem fertőzték meg a ködképek, azok a bizonyos Bacon-i idolumok, amelyek a szó legszorosabb értelmében bálványok, és megakadályozzák az elme rugalmas működését, bebetonozzák a struktúrákat, olyannyira, hogy akit megtanítottak arra, hogyan kell gondolkodni, hogy mit kell gondolni, az azok után már éppen a saját fejét és józan ítélőképességét nem használja.

Sosem felejtem el, hogy e józan ítélőképességem nekem is mennyire megzavarodott, amikor a nietzschei tűz közelébe kerültem, igaz, más szempontból. „Szilaj a nő, s tagad”; - s Nietzsche szerelem volt első látásra, még ha az először nagy megvetésnek és gyűlöletnek látszott is.

Elképesztve, sőt, mint Bulgakov regényében a konferanszié, akinek a fejét Woland levette a helyéről, majd visszarakta, a nietzschei pöröly így csapott le rám, aki a nyájas vallásos élet keretein belül még akkor, 18 évesen erőltetve kerestem a boldogulást. Persze, a női lélek olyan is, mint a szilva. Sokáig kell simogatni, amíg a hamvassága eltűnik róla. Ahogyan haladtam előre Nietzsche tanulmányozásában, folyamatosan, fokozatosan „megfordultam”, észre se vettem, hogy mikor. Talán nyitott szívem teszi, hogy beengedtem a „sátánfajzatot”, és a „kígyó” azóta ott tekereg a szívemben, ahogyan azt, rémisztően szemléletesen, tanultuk annak idején, gyerekkorunkban a hittanórán. De nem vetkőzhetem le a neveltetésemből származó apácás attitűdjeimet, mint ahogy Nietzsche sem tudott megszabadulni a papnál is paposabb stílusától. Kérdem én, inkább a vallás „fertőzte meg” lelkünket? Nem volna tagadás tézis nélkül, és én azt hiszem, mindenkinek oda kell kezdettől fogva nyújtani a hit kelyhét, hogy később eldönthesse, hogy számára ízletes-e vagy undorító ez az ital. Én máig nem tagadom, hogy szeretem az üres templomokat, a bachi zenét, a szenteltvíz és a füstölő szagát, az orgona az egyik kedvenc hangszerem, és ha az élet tépázásai közepette bemenekülhetek egy templomba, határozottan megkönnyebbülök. Ez az az a posteriori preferencia, ami a neveltetésből és a kulturális finomságból fakad. Míg a vallásokat és az egyházakat általában azok gyalázzák, akik szellemi értelemben „disznóólban” nőttek fel…

Szándékom szerint a nietzschei Zarathustrát kívánnám itt összehasonlítani a valódi Zarathushtra tényleges alakjával, gondolataival, természetével, akiről az alatt az idestova 150 év alatt, amióta a költői-misztikus Próféta alakja megjelent, nagyon sokat megtudhattunk már konkrétan. Fontos kiemelnünk és hangsúlyoznunk itt Nietzsche érdemét, aki elsőként a legelsők között álmodta újra, próbálta rekonstruálni szellemét, szemben azzal az – ismétlem, vallásos intoleranciából fakadó – gyűlölettel, amivel a legújabb korban az „autentikus” keresztények, az esszénusok és a keresztény imperialisták viseltetnek ezen úgymond „fikció” irányában.

Nietzsche leírja látomás-élményét, amelyről már Zend Avesta fordításom és kommentárom előszavában szót ejtettem. Ennek a látomásnak az érvényessége, hitele önmagát igazolja, ha egyébként tudjuk, hogy ráérezni sokkal több, és sokkal nagyszerűbb eredményeket szül, mint ténylegesen tudni.

Arról már nem is szólva, hogy a Zend Avesta eddigi fordítói szántszándékkal hagytak figyelmen kívül olyan kutatási munkákat, amelyek több mint 100 éve már le vannak téve az asztalra (lásd pl. Darmesteter, West, Mills, Modi és Kanga professzorok munkáit), és abban az időben kezdődtek, amikor a homályos hírek és lábra kélő mendemondák elkezdtek szállingózni a prófétáról Európába és a „művelt” köztudatba.

Nietzschére feltehetően ezek voltak hatással, és jó költő módjára, elkezdett „képzelődni”. De mint mondom, a végeredmény több és más, mint pusztán képzelgés. Nietzsche Zarathustrája azt az eredeti Zarathushtrát festi le számunka, amilyen Zoroaszter lett volna, ha mondjuk „feltámad”, „visszatér” a 19. században. Ebben minden autentikussága. Természetszerűleg csak erőltetve lehetne a tényleges zoroastrianizmus és Nietzsche Zarathustrája, pláne a nietzschei filozófia között párhuzamokat találni.

Ámde valami Nietzschééhez hasonló beleérző képességgel könnyen átláthatjuk, hogy az ő Prófétája pontosan úgy beszél, ahogyan az igazi Zarathushtra beszélt volna, ha a 19. századba születik…

Mik, mely pontok ennek bizonyítékai, és hogyan tudom ezt jobban megvilágítani az Olvasó számára? A következőkben sorra fogom venni az ominózus pontokat, Nietzsche műve mentén haladva. Ezek után, mindenki döntse el majd maga, hogy ezekből mit fogad el. Hozzáteszem, hogy az eredeti Zend Avesta nagy részének ismerete is szükségeltetik ennek megítéléséhez, javaslom, látogassanak el a remek linkgyűjteményre: www.avesta.org, ahol kedvükre csemegézhetnek minden, a Zoroastriánus vallással kapcsolatos írások között… Itt megtalálják a Vendidad fordítását angolul is, J. Darmesteter professzor fordításában, kérem, hogy ne a Bordeaux-Székely vagy a Zajti magyar fordítást használják, mert az előbbi tiszta fikció, az utóbbi pedig csak a Yasnák költői műfordítása!

Ugorjunk neki hát! Erre is vonatkozik, mint minden írásomra, hogy kevésbé „tanulmány”, mint párbeszéd jellegű, ezért ha további javaslataik, ötletük, netán ellenvéleményük van, vagy hiányosságot találnak, a racionalitás mentén érvelve, ne habozzanak tudatni velem azt! Természetesen, minden konstruktivitásnak örvendek, mert bár egyedül és elsőként járni egy úton dicsőség, ámde társakkal csoportban menni élvezet, minek során rájön az ember, hogy tanítva okul, ha elég bölcs ahhoz, hogy elfogadja, hogy bárki képes őt tanítani…

 

 

A Nap-kultusz

 

„Amikor Zarathustra harminc éves lett, elhagyta otthonát, otthonának tavát és a hegyekbe ment. Ottan élvezte szellemét és magányát, és tíz évig nem elégelte meg ezt. De végül változás állt be a lelkében, -- és egy nap a rózsaujjú hajnallal ébredve a Nap elé járult és így szólott hozzá:

Te hatalmas csillag! Minek is volna a boldogságod, ha nem lennének azok, akiknek ragyogsz!

Tíz éven át emelkedtél fel ide a barlangom nyílásához: talán bele is fáradtál volna önnön fényed sugárzásába, ha én nem lennék; én, a sasom és a kígyóm.

De mi minden nap vártunk téged, elvettük bő adakozásod és áldottunk érte.

Ím! Megelégeltem bölcsességemet, mint a méh, aki túl sok mézet gyűjtött és arra vágyik, hogy a kincsét emberi kezek, érte nyúlván, elvegyék.

Szívesebben adnék, osztogatnék, mígnem a bölcseket ismét megörvendezteti a bolondságuk, és a szegények újra betelnek a bőségben.

Ezért alá kell szállnom a mélységbe: mint te, amikor eljön az este és lemerülsz a tenger mögé, és még a másvilágot is elárasztod fényeddel, te gazdag csillagzat!

Nekem is le kell ereszkednem, ahogyan mondják, azokhoz, akik alattam vannak.

Add rám áldásod, te nyugodt szem, ami még a legnagyobb örömöt is képes irigység nélkül szemlélni!

Add áldásod tudásom csészéjére, mi most megtelvén túlcsordul, hogy a víz arannyal folyjék belőle, és mindenhová a te gyönyöröd visszfényét tükrözze!

Ím! A csésze ismét arra készül, hogy kiürüljön, és Zarathustra most ember lesz.

Így kezdődött Zarathustra alászállása.”

(Friedrich Nietzsche: Ím-ígyen szólott Zarathustra, ford.: F. N.)

***

Így indul a nietzschei Zarathustra, és aki csak e könyvet istentelennek nevezi, az még az első oldalába se olvasott bele.

Mi mást fejez ki e nyitó rész, ha nem a végtelen hálát a teremtés iránt, valamely pogány életerőtől duzzadó Nap előtt? Ortodox keresztényi szemmel nézve persze, amely az Aveszta-kutatásban csöppet sem volna ugyan kívánatos, a Nap imádása valami pogány rítus csupán, nem az Egy Isten hatalmának elismerése.

Zarathustra a Nap fényének adakozásához hasonlítja bölcsességének túlcsordulását; ami összegyűlt benne, azt az embereknek akarja adni. Ha összehasonlítjuk ezt a legtöbb „keresztényi” gondolattal, amely a jócselekedeteket az Istennél a mennyországba vezető út pirospontjaira váltja be, látjuk az erkölcsi szintbeli különbségeket. Adni törvényszerűség, azért vagyunk bőkezűek, mert van miből adnunk. És csak az képes igazán a másiknak nyújtani valamit, aki túlcsordul az adni vágyás jóságától.

Itt ennek megfelelően meg kell jegyezzük: az ember társadalmi lény volta annyiban csorbított, amennyiben valamilyen hiánya miatt képtelen az adakozásra, és annyiban élő, amennyiben végtelen magányából táplálkozva önnönmaga szült bölcsességét képes és hajlandó a világgal megosztani. Ez azonban nem a mindenki filozófiája. Erre – a magányban szült bölcsességre – csak kivételes nagyságok képesek.

Az Aveszta szimbolikájában a legelső szimbólum a Nap, ami Istent, az Urat, Ahura Mazdát jelöli. Nietzsche Zarathustrájában a próféta szavaival őt szólítja meg. Hogyan is lehet úgy istenesen beszélni, hogy egyszer sem ejtjük ki az Isten szót? Miként lehet az ember vallásos, anélkül, hogy a vallásokra apellálna? Nietzsche műve erről ad számot.

Lehetetlenség a műnek már a kezdeti szakaszaiból nem kihallani a csendes meditáció, a vallásos áhítat és a nyugodt lélegzetű révület tónusait, amely egyben úgy hömpölyög, úgy árad, mint a megduzzadt folyó, és mint az, magával sodor mindenkit, mint a jelzőkarókat, kisebb-nagyobb farönköket, akárcsak Babits műve, a Jónás imája, amely egy utolsó kétségbeesett kiáltás a bennünk élő Isten felé… Nietzsche stílusa szép, nagyszabású, őrá egyébként is jellemzően. Kicsinyes, nem halló fülű ember, aki már a nyitó passzusokból nem érzi, hogy itt valami vihar készül, ellenállhatatlanul erős, velőkig ható; a nyári ég még tiszta, de a messzeségben tornyosulnak már a fellegek, még süt a nap, de hevenyészett esőcseppjeit szórja már a menny. A nyugodt hangvételű indítás mögött rejlő gondolatok sejttetik már Zarathustra első vállalkozásának kudarcát.

Az alászállás és a felemelkedés gondolata Hermész Triszmegisztosz óta ismert, és jelentésvilágában is leginkább ezzel rokon. E kettős folyamat két, egymást kiegészítő mozzanat a szellem fejlődésében, oda-vissza cirkuláró szférát alkot, épp mint a nap járása. Nem véletlenül szól így a 13 mondat tizenharmadika: „Ezzel elmondtam mindent a Nap működéséről”, amely rejtetten tulajdonképpen a Naphoz hasonló szellem munkájára utal. Nietzsche, akár ismerte az óegyiptomi bölcset, akár nem, szépen veszi a kanyart, és alkalmazza ezt a hasonlatot. Amikor az ember felszáll, gyűjt, és amikor alámerül, adakozik. A felszállás és gyűjtés egyet jelent az emberi lélek magányba vonulásával, az adakozás pedig a társadalomba való visszatérésével. A későbbiekben azonban meg fogjuk látni, hogyan is érdemes, ill. nem érdemes Nietzsche szerint, visszatérni a társadalomba…

Ne felejtsük soha Nietzsche Zarathustrájának olvasásakor: nem elég csak a szavakat, vagy az általuk jelölt gondolatokat látni. A stílust és a mondanivalót nem helyettesítheti semmilyen szavakkal való bűvészkedés. Nietzsche pedig nem ez utóbbiról ad tanúbizonyságot művével. Minél többször olvasom, annál inkább látom, hogy semmi sem véletlenül íródott benne úgy, ahogy. A kenetteljes egyházi szövegekkel szemben Nietzsche őszinte, és noha nem magyaráz, mindennek elrejti a lehetséges magyarázatát. Aki csak annyit érez ebből az előszóból: Nietzsche megveti az embert, annak akár hiába is magyarázok, és nem is érdemes tovább olvasnia sem Nietzsche, sem az én soraimat. Aki alattunk van, ahhoz alá kell szállnunk – mondja szellemesen Zarathustra – s igazság szerint, Nietzschéhez képest majdnem mindenki alant volt. Azonosulva a Nappal, aki hatalmas, de hatalmassága ellenére képes minden örömöt irigység nélkül szemlélni – ez éppen hogy nem a megvetésről, hanem biztos öntudatról és önmaga szeretetteljes megosztásáról árulkodik.

Egy hagyományos, keresztényi szemmel nézve persze, aki minden simogatáshoz csahol, és minden őt érő feddés nyomán csak acsarog, aki csak akkor ad, ha az jól felfogott érdeke, és kap is cserébe valamit, akiben minden felsőbbrendűség-tudat csak a csúszásmászást erősíti, ez a szöveg borzalmasan öntelt. A „szakértők” alig rejtették véka alá nemtetszésüket, amikor „lírai stílusgyakorlatnak” aposztrofálták e könyvet. Én azt gondolom, hogy az Ím-ígyen szólott Zarathustra Nietzsche filozófiájának a gerincét képezi, enélkül nem él és nem érvényes benne semmi; mindent csak ezen keresztül lehet megérteni; és legfőként azt, amit ma előszeretettel felejtenek el: a felsőbbrendű embert, a nemes ember erkölcsét mint a morálmegújítás alapkövét és egy mélyebb, sokkal autentikusabb istenhitet, mint ami a képmutatás templomaiban volt adott; ez utóbbi úgy viszonyul az előbbihez, mint a görögség álderűje a valóságos, vérző Apollónhoz, akinek mindazon szükségképp keresztül kellett mennie, amit jelent: a mítoszban hinni, a mítoszt megteremteni, mítosszá válni…

***

A Nap szimbóluma nagyon mélyen és ősi jelleggel, a pogány természetvallásokban kitüntetett szerepet kap. A Napot, mielőtt a korong sematikus ábrája megjelent volna, korábban nyolcágú csillagként ábrázolták (M) (vö.: az egyiptomi Hathor istennő-ábrázolásokkal, Buddha nyolcszirmú lótuszával, amiből gyermekként kikelt és azonnal talpra állt), azt demonstrálandó, ahogyan mind az égitest, mind annak szellemi vetülete, az isteni szellem összefogja a két világot: a föld négy sarkát és a négy isteni erényt. A 8-as mindig is az isteni származású földi uralkodóra (a „szent királyra”, a „prófétára”, a „vallási vezetőre”) utalt, szemben a 9-sel, az utolsó számjeggyel, ami kimondottan a „megváltó” szimbóluma.

Abból, hogy a legősibb mítoszokban és vallásokban a páros számoknak nagyobb jelentőség tulajdonított, mint a páratlanoknak, egyrészt azt állapíthatjuk meg, hogy dualisztikus szemlélet működött bennünk, másrészt azt, hogy ezen dualizmus mentén meghatározott értékekre a legtöbb esetben nem alá-, hanem mellérendeltség volt jellemző (éppúgy mint pl. a tao-ban). A mazdaizmus megtartja még ezt a mellérendelt struktúrát, amikor Ahriman (azazhogy Angra Mainyu) működését hasonló fontosságúnak és erejűnek véli, mint Ahura Mazdáét, azonban megjelenik már benne a morális különbségtétel, amely minden intézményesíthető vallás ismertetőjegye, hogy normatíve kiáll a Jó értékei mellett, és azokat szorgalmazza. A mazdaizmus, különösen a Próféta nevével fémjelzett zoroasztrianianizmus, a vallások között legelsőként absztrahálja, transzcendálja a Jó fogalmát, így az azt szimbolizáló Napot is, azonban még átmenetet képez az immanens animizmus és a teljességgel transzcendens vallások (mint pl. a kereszténység vagy a buddhizmus) között.

Talán, mondhatjuk, hogy ez az „átmenet”, ez az egyre elvontabbá tétel a történelem során szükségszerű volt. A tudomány és a technika fejlődésével ugyanis az ember hajlamosabbá vált a racionálisabb kérdésfeltevések és magyarázatok elfogadására. Az tehát, ami az emberi sorsba van írva, hogy az emberi faj „uralkodik” az állatokon, feltündöklése és bukása is egyben. Hiszen azt nem állíthatjuk biztonsággal, hogy a természetvallások „primitívek” voltak, és hogy a mitológiák „gyermeteg” válaszokat adtak a lét kérdésére, mint ahogyan abban sem lehetünk biztosak, hogy a mai pragmatikus szemlélet alapvetően fejlettebb volna, mint a tudományos szempontból és technikailag még gyermekcipőben járó ókor.

Általánosságban, nagy vonalakban tehát elmondható, hogy az emberiség pályája a „mítosztól a logosz felé” halad, ámde vegyük figyelembe azt is, hogy az egységlátás (már a tudományok kevésbé diverzifikált jellege miatt is) régen természetesebb és elérhetőbb volt, mint manapság, így a Logosz-elv régen ténylegesen jobban tudott érvényesülni. Ugyanakkor a civilizáció „csúcsán” a mitológia „alpáribb” formái jelennek meg, úgy mint manapság a napi horoszkóp vagy a különböző alacsonyabb rendű ezoterikus interpretációk.  Inkább azt mondhatjuk tehát, hogy az emberiség gondolkodásának hajnalán a szakralitás uralkodott mindenben, a mitológiában éppúgy, mint a tudományban; a gyakorlati élet terén éppúgy, mint a legelvontabb logosz-szinten. A szakralitás pedig nem ismer „perspektívákat”, csak a „gyújtópont vonzását”, a szakrális felsőbb középnek való megfelelés igényét. Míg az ember „elfajzásával” előrelép a szekularizáció, a profán, amely minden tragikust viccessé, sőt, nevetségessé tesz, és minden szentséget kigúnyol. Az ősi tradicionális felfogás a szememben egyet jelent a jó ízléssel magával, lett légyen az „nyugati” vagy „keleti” eredetű (ámde, ha jobban belegondolunk, mindenki Keletről jött, szó szerinti és átvitt értelemben is), míg a profán nem más, mint a nemes érzületnek a megcsúfolása. Mindezekről később is szó lesz majd, a nietzschei „utolsó ember” kapcsán.

Jelen kultúraperiódusunk, amelyet én V. G. Childe etológus nyomán kb. 12 ezer évesként határoznék meg, folyamatosan és fokozatosan elveszítette szakrális jellegét, és ez a folyamat kiugró jelleggel a huszadik század közepe felé akcelerálódott. Az időszámításunkat, amelyet Krisztustól számítunk, mint aki előtt létezett a „pogány világ”, amit felszámolt a „keresztény kultúra”, az emberiség jövője szempontjából ide kellene „átcsúsztatni”, meg is mondom, miért. Bár elegendő beleolvasni némely klasszikussá vált munkába. Stílus, grandiózusság, nyelvezet és éleslátás tekintetében nincs szakadék pl. Arisztotelész és M. Heidegger között, vagy Móricz Zsigmond és P. Abélard között; ellenben az 1945-50-től felgyorsult profanizációnak szinte minden irodalmi, filozófiai és művészeti eleme kiugróan silány az egész kultúrtörténethez viszonyítva. Tehát az igazi ellentét nem a pogány és a keresztény kultúra között van; mégcsak nem is a „nemzeti” kultúra és a „kozmopolita” kultúra között, amely utóbbi szembeállítást annak ellenére erőltetettnek tartom, hogy a multikulti valóban jelentősen hozzátett az elsilányításhoz, hanem a posztmodern kultúra szintje és az egész nyugati szellemtörténet színvonala között. Hogy ennek mi az oka, azt nem lehet tudni, hacsaknem sejtjük. Pontosan ez történik, amikor a világ történeti, nemzeti és kulturális értelemben legfiatalabb országa rángat minden ősibb, nagyobb hagyományokkal és messzibbnyúló történelemmel rendelkező országot és régiót az orránál fogva, mint amikor egy családban az apa szava semmi, az anya szava semmi, de a legújszülöttebb kisgyerek nyomja a gázt. Tehát a szakralitástudat feltétlenül összefügg az hagyomány ismeretével és tiszteletével, és ma már szinte minden Hagyomány, ami nem a 21. század terméke, ezért nem azon kellene vitatkoznunk, hogy ki a pogány és ki a keresztény, mert ez a szembeállítás már nagyon régen az aktualitását vesztette, hanem, hogy ki a modern és ki a klasszikus; vagyishogy kinek vannak gyökerei és ki az, aki a világba csak belenőtt, mint a vadgomba.

A Nap tehát, tradicionális értelemben, nem pusztán egy égitest, amelynek örülünk nyáron, mert sugaraitól lebarnulhatunk (és ez esztétikailag szép, ill. a mai kor szerint divat is), télen pedig a napsugárzás hiánya depressziót okoz. A Nap, először is, egy csillag, így szólítja meg a nietzschei Zarathustra. A legkorábbi szimbolikai ábrázolásra (a nyolcágú csillag) már utaltunk. Itt vegyük észre, hogy az írások legősibbikében, a rovásírásban a nyolcágú csillag az 1000-et, a legnagyobb számjegyet jelöli. A legnagyobb csillag és a legnagyobb érték és „jóság” a Nap az ősi tradíciók szerint.

Ehhez két megjegyzést kell hozzáfűzzek még. Az avesztai nép, azazhogy a Mazda-hitűek nem voltak fejlett csillagászok (ellentétben pl. a későbbi egyiptomiakkal és babiloniaiakkal). Ezért számukra a mi Napunk a legfőbb és egyetlen csillagzat volt, ami a Föld egén nappal ragyog. Ebből következik, hogy a többi csillagot (amik éjszaka „feljönnek” úgymond az égre) sem „kicsi ill. távoli Napokként” fogták fel, hanem a fény útjának, világos „foltjainak” a sötétségben, mintha szentjánosbogarak volnának a nyári éjszakában vagy pislákoló mécsesek a temetőben. Más vallásoknál is, ebben az időben hasonló hiedelmeik voltak a népeknek (a csillagok nem mások, mint „harkály lyuggatta lyukak az égen”). A mítosz átszövi a vallás egészét, azok a hiedelmek, amiket ma „gyermetegségnek” mondanánk és „babonaként” elítélünk, akkor a teljesen magától értetődő és természetes hitvilág részét képezték.

Mindezekről nem tudunk konkrétan, csak a szimbolikából lehet értelemszerűen kikövetkeztetni, amely a Napot a világ kezdetén levő Tűzzel, görögül mint „archéval” azonosítja, a Tüzet pedig Ahura Mazda legfőbb Törvényének, a Kozmikus Rend Törvényének (ASA; helyes írásmód szerint: asha) megnyilvánulásának tartja. Az asha egyébként egy nehezen fordítható, nagyon széles jelentés-spektrumú szó. Jelent törvényt, jót, a Jót, a Legjobbat (Asha Vahishta) békét, földet és ajándékot, adományt is. Mindebből az is látszik, hogy az ASHA legfőbb törvénye szerint a legfőbb Jó a világon az adni vágyás, a föld és a béke. Az ashát mint kozmikus törvényt ugyanakkor ne úgy értsük, ahogyan az a ma heliocentrikus embere számára evidens volna, aki már ismeri a relativitás törvényét (és annak tévedését is), a határozatlansági relációt, sötét lyukakról beszél, sötét energiáról és anyagról, sőt, multiverzumokról, és tudományos módon kutatja a teremtést, avagy a világ kezdetét. A Kozmikus Rend, az Aveszta szerint, nem azt jelenti, hogy kozmoszban élünk, tehát egy végtelen univerzum vesz minket körül, és így a bizonytalansági érzésünk nő, és az ember egy semmibe vetett apró és lényegtelen dolognak tűnik a Mindenség Óceánjához viszonyítva. A CC (Cosmic Consciousness) fogalom-rendszerével nem értjük meg ezt az ősi ASHA-tradíciót, mivel az pont ellentétes, mondanivalójában, ezzel. Az Asha, mint kozmikus rend, azt jelenti, hogy egyetlen út van, és ez az egyetlen Út az igazi (vö.: Tao-te-King; Rig-Véda).

A Tao-te-King így mondja ezt:

„A hatalmas erény változatai
az út-at követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Őskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhető mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele.”

(Lao-ce: Tao Te King; Az Út és Erény könyve, ford.: Weöres Sándor)

 

A Rig-Véda pedig, az Avesztával összhangban:

„Abade pantha he ashae, visha anyaesham apantham” (szakszkrit),  „aevo pantao yo ashahe, vispe anyaesham apantam (Yasna 72.11) (aveszta). Magyarul ez ennyit tesz: Egy út van, az asha útja, és más út nem létezik ezen kívül.

Az avesztai szövegek más helyen is hivatkoznak az egyetlen Útra. A Vendidad 5. könyvében pl. ezt olvashatjuk:

22. Ó, Teremtője az anyag világának, te Egyetlen Szent! Ez a Törvény,
Zarathustrának emez ördög-romboló Törvénye, míly nagyság, míly
jóság, míly szépség folytán nagy, jó és szép, minden elképzelésen felül
nagy, jó és szép?

23.
S Ahura Mazda így szólott válaszképp:
"Amennyire sokkal felettébb áll minden vizeknek a Vouru-kasha
tenger, olyannyira felette áll minden más elképzelésnek nagyságban,
jóságban és szépségben ez a Törvény, ez az ördög-romboló Törvénye Zarathustrának."


24.
"Amennyire sokkal gyorsabban folyik egy nagy folyam, mint egy kis csermely,
olyannyira felettébb áll minden más elképzeléseknek nagyságban, jóságban és szépségben
ez a Törvény, ez az ördög-romboló Törvénye Zarathustrának."

"Amennyire egy óriás fa magasodik az aljnövényzet fölé, amelynek árnyékot ad,
olyannyira felettébb áll minden más elképzeléseknek nagyságban, jóságban és szépségben
ez a Törvény, ez az ördög-romboló Törvénye Zarathustrának."

25.
"És amennyire a menny fölötte áll a földnek, amelyet körbefoly,
olyannyira felettébb áll minden más elképzeléseknek nagyságban, jóságban és szépségben
ez a Törvény, ez az ördög-romboló Törvénye a Mazdának."

Zarathushtra: Az eredeti Zend Avesta; Vendidad (Vallási Törvénykönyv); 5. Fargard, 22-25. (ford.: Fiatal Nóra)

 

A mai ember számára ez nehezen érthető. Számunkra, akik vallási-, ideológiai, politikai stb. pluralizmusban élünk, véleményeket ütköztetünk, és általában toleráljuk az ellenkező szempontokat, ez valamiféle intoleranciának, vallási imperializmusnak tűnik (és ezért nem vagyunk képesek máig megérteni, felfogni a keleti népeket, akik ma is az ősi tradicionális Egy mentén gondolkodnak). Az egy Út, azoknak, akik rajta járnak, teljesen evidens. Aki ezen az Úton van, azonnal látja, ha a másik nem azon jár; zavarosnak, gyökértelennek és következetlennek érzékeli ezt. Ez az Út kizárólagos, és magasabbrendű, mint azok a szempontok, amely szerint a posztmodern pluralizmus gondolkodik. Kevés azt mondani, hogy ez nem más, mint a lélek ismerete. Nem hiszem, hogy azonos volna pusztán az istenhittel vagy hívő volttal. Úgy érzem, hogy még a helyes erkölcs menti tökéletes praxisnál is több. Ezen az Úton lenni azt jelenti, hogy ismerjük a Legfőbb Törvényt, tiszteljük és alkalmazkodunk hozzá. Mind a három elem fontos. Ismerjük a Törvényt, azazhogy szellemileg beláttuk, hogy Isten Egy; tiszteljük azt, tehát „gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással” nem megyünk ellene, nem hágjuk azt át, és alkalmazkodunk hozzá, azazhogy az élet hétköznapi élésében ez irányít minket. Az alkalmazkodás alkalmasint nem-megfelelőséget, ellenkezőséget is jelent, a jelen korral ill. társadalommal szemben; azt, hogy őrizzük az Út integritását és sértetlenségét. Ez, mellesleg, egybevág azzal a credóval, amit a Zend Avesta fordításom mottójául választottam, az igaz gondolat, szó és cselekedet hármasságáról.

Azért, hogy jobban megvilágítsam e kérdést a hallgatóságnak, mondok egy példabeszédet. Volt egyszer egy gazdálkodó. Négy fia volt neki. A föld, amin gazdálkodtak, kezdetben nagyon termékeny volt. Azonban ahogy telt-múlt az idő, kezdtek szaporodni a problémák. Megfogyatkozott a termés, így az újravethető magok száma. Kevés volt az öntözővíz. A vetést ellepték a károkozók. De a gazda nem akarta feladni a termelést. A földje ősi föld volt, már a dédapja is ezen gazdálkodott. Elküldte hát a fiait, hogy járják be az országot, és keressenek megoldást a problémákra. Az első fiú elment, és amikor visszajött, hozott magával egy szekérderéknyi vethető magot. A gazda megörült. Megdicsérte a fiát és ezt mondta neki: „Bizony, jó fiam vagy te, ellátsz engem munkával, a földemet terméssel, és gyarapodással.” A második fiú is elment és amikor visszajött, hozott magával egy kútfúró berendezést, hogy új kutat tudjanak vele fúrni. A gazda ennek is örült, és így szólt ehhez a fiához: „Bizony, jó fiam vagy te, ellátsz engem munkával, a földemet tápanyaggal és gyarapodással.” Elment a harmadik fiú is, s ez egy csomó vegyszert hozott, hogy kiirtsák a károkozókat. A gazda őt is megdicsérte: „Bizony, hogy jó fiam vagy te is nekem, ellátsz engem munkával, és a földemet megszabadítod a káros bogaraktól.” A negyedik fiú, az utolsó, ő is elment. De mivel az első három fiú mindent megoldott, úgy gondolta, hogy neki már nincs dolga. Jól kiszórakozta magát, majd sok idő múlva megjelent egy feleséggel. Így szólt az apjához: „Ez, tudom, nem megoldás a mostani problémára, hogy feleséget szereztem magamnak. De a nejem városi lány. Ha végleg befuccsol a gazdálkodás, majd lesz helyünk a városban, az ő családjánál.” Erre a gazda éktelen dühbe gurult és elkergette ezt a negyedik fiát. A család folytatta a gazdálkodást, emez pedig elment lakni a városba, a feleségével.

Azt hiszem, hogy nem kell tovább magyaráznom ezt. Az egyetlen és kizárólagos Út nem azt jelenti, hogy ne gondoljunk el új dolgokat, és ne gyarapítsuk az ismereteinket. Azt sem, hogy ne kutassunk források után, más mit mondott abban a témában, ami minket érdekel, és hogy ne vegyük figyelembe más véleményét. És azt sem, hogy ne védekezzünk, hanem csak mulyán nézzük el, ha megtámadnak minket. Ellenben egyet nem enged meg ez az Út, azt, hogy letérjünk róla, hogy opcionális megoldásokat keressünk és találjunk, kifogásokat arra, hogy miért tértünk le, vagy mentünk ellene. A Gazda elcsapta a negyedik fiát, azért, mert fittyet hányt az ősi törvényre, és félvállról vette az azzal kapcsolatos feladatot, gondokat és munkát…

(folytatom)

Megjegyzések