Ím-ígyen szólott Nietzsche (Jegyzetfüzet a nietzschei Zarathustra és az eredeti Próféta alakjának összehasonlításához) - 2. rész

 

A szentről és a profánról szólván, még tovább elmélkedvén, M. Eliade összehasonlító vallástörténész a következőket írja:

„A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. "Ne jöjj ide közel - mondja az Isten Mózesnak -, vedd le a te sarudat lábaidról, mert a föld, melyen állasz, szent föld." (2, Mózes, 3, 5) Létezik tehát egyfajta szent, vagyis "erővel feltöltött", jelentőségteli tér, és léteznek más, nem szent terek, következésképpen nincs struktúra és szilárdság nélküli, egyszóval "formátlan" tértartomány. A térnek ezt az inhomogenitását a vallásos ember úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedül valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet, ami azt mint formátlan tágasság veszi körül. Ama vallásos tapasztalás, hogy a tér nem homogén, olyan ősélmény, amelyet egyfajta "világalapítással" azonosíthatunk. Nem elméleti okoskodásról van itt szó, hanem olyan elsődlegesen vallásos élményről, amely megelőz minden a világra vonatkozó reflexiót, mert ez teremti meg azt a "szilárd pontot", középtengelyt, amelyből minden jövőbeli tájékozódás kiindul. Mivel a szent hierophánia révén ad jelt magáról, nemcsak a tér homogenitásában következik be törés, hanem ezen túlmenően egy abszolút valóság is megnyilatkozik, amely ellentétben áll a körülötte lévő végtelen tágasság nem-valóságával. A szent megnyilatkozásával alapozódik meg ontológiailag a világ. Az ismertetőjegyek és tájékozódási lehetőség nélküli, határtalan, homogén térben a hierophánia egyfajta abszolút "szilárd pontot", "központot" tár fel.”

Mircea Eliade: A szent és a profán, Európa, 2009, ford.: Berényi Gábor.

Ez az a „központ”, amit egyébként én előszeretettel nevezek „fix pontnak”, a vallásos, vagyis az archaikus hitű ember viszonyítási pontja az abszolúthoz. Ebben a fix pontban valósul meg az imagináció (Hamvas), aminek lényege az, hogy a személyiség valamely archetípussal való identifikáció nyomán a létének középpontját ehhez a fix ponthoz rögzítve életének minden relatív eseményét az ehhez a szimbólumhoz való hasonulásban szintetizálja. Az archaikus emberre (archaikus alatt értsd: akár a modernkori, de archaikus szempontok szerint gondolkodó embert is!) a leginkább jellemzők az abszolút viszonyítási relációk. Minekutána az emberiség értelmesebb része belátta már, hogy minden relatív értéknek csak egy abszolút viszonyítási ponthoz kötve van relatíve is értelme, vagyishogy a relativitás is csak egy abszolút közegben értelmes, elképzelhetővé válik akár egy tudományos visszakanyarodás is ehhez, az archaikus látásmódnak az abszolút tudatához.

„A profán ember számára ezzel szemben a tér homogén és semleges, nem hasad minőségileg különböző részekre. A geometriai tér minden irányban osztható és körülhatárolható, de struktúrájából nem következik semmiféle minőségi differenciálódás, következésképpen tájékozódás sem- gondoljunk csak a geometria bármely klasszikusának térdefiníciójára. Két dolgot persze szigorúan külön kell választanunk. Mégpedig a homogén és semleges geometriai tér fogalmát és a tapasztalt "profán" teret, amely a szintúgy tapasztalt szent tér ellentéte, és itt egyedül ez érdekel bennünket. A homogén tér fogalmával, amely már az ókor óta a filozófiai és a tudományos gondolkodás egyik alkotórésze, valamint a fogalom történetével itt nem kell foglalkoznunk. Bennünket az érdekel, hogy miként tapasztalja a teret egy nem vallásos ember, tehát olyasvalaki, aki elutasítja a világ szakralitását, és csak a "profán", minden vallásos előfeltevéstől megtisztított egzisztenciát fogadja el.”

– írja a „profán” gondolatvilág jellemzéseként idézett művében folytatólagosan, Mircea Eliade. Ehhez az alapvetően korrekt meghatározáshoz csak a következőket lehet még modern szemmel hozzáfűzni: a „profán” gondolkodású ember (mellesleg a tipikusan posztmodern ember) számára ezen homogén téren belül is egyenlő értékű, prioritásban is egyenrangú heterogenitás létezik, például a vélemények minősége vagy a tudás szintjének megítélése kapcsán.

A másik kérdés, amire még válaszolnunk kell, az a geocentrikus és heliocentrikus világkép közötti különbség, a tulajdonképpeni „kopernikuszi fordulat”. A nietzschei Zarathustra-idézetből kitűnik, ahogyan a képzeletbeli Próféta megszólítja a Napot, mintha az egy személy volna, akit ismer, mintha ismerősök volnának, vagy barátok: a hangvétele barátságos, elismerő, bensőséges. Ugyanakkor az is szembeszökő, hogy a 19. században, noha költői képként ez elfogadható; a nietzschei Próféta ezt is mondja:

„…alá kell szállnom a mélységbe: mint te, amikor eljön az este és lemerülsz a tenger mögé, és még a másvilágot is elárasztod fényeddel, te gazdag csillagzat!”

Nem is az a furcsa, hogy a filozófus a Föld szempontjából értékeli a Nap mozgását, hiszen mai napig így szoktuk mondani: „lemegy a Nap”, nem pedig így: „a Föld most elfordult a Naptól és a másik féltekéjét mutatja neki”, hiszen ez pontosan így van, de ez egyszerűen nevetséges volna a hétköznapi szövegben. (Ennyit még a ma is, még a nyelvünkben is élő mitológiáról!) Nem is az hökkent meg, hogy Nietzschétől nem szoktunk ilyen rébuszos, vallásos szöveghez, aki már könyveiben több helyen kifejtette, hogy a „másvilág” csak keresztény találmány, és nem is létezik. És talán még azt is el lehet költői szempontból fogadni, ahogyan a tenger „mögötti” horizontot e másvilág kapujaként írja le, ahova a Nap belép, hogy a „sötétség” országát is elárassza jóságával; mert mindezeket, természetesen, allegorikusan kell érteni. Számomra csak az a furcsa, ahogyan jóval a „váltás” után, egy olyan korba született ember, amikor már kezd kiröpülni az ember a középpontból, érzékeli saját jelentéktelen és parányi voltát, és épp ezért kötelességszerűen, gépként tevékenykedik, s erkölcse is olyan, aminőt önmagából messzire kilökött, az uralkodik felette, és nem ő uralja-irányítja azt (hiszen erről szól a 19. század, vagy nem?), szóval születik egy ilyen papos lelkű, prófétai attitűdökkel megáldott ember, aki erőnek erejével rángat minket vissza a középpontba, valahogyan úgy, ahogy egy másnapost pofánvágnak, hogy térjen már magához.

Ez a prológus, azért is szenzációs, mert megadja az alaphangját a geocentrikus látásmódhoz való visszatéréshez, természetesen nem tudományos, hanem a vallási-ideológiai szemlélet szempontjából. Mit mond a keresztény Egyház? Hogy gyarlók vagyunk és jelentéktelenek? Jön egy ember, aki állítja, hogy körülöttünk forog a világ. Mit mond a tudomány? Hogy az ember kihullott a középpontból, és aszimptotikusan tart a végtelen felé? Nietzsche meg rátromfol, hogy ez a végtelen az emberbe zárt valóság! Hogyan hajlong a szolga, áldozatkészen, mint egy örökös imitatio Christi? Nietzsche: önmagadat kell, hogy kövesd! Hogyan ugrál a bolha, büszkén saját magára? Én vagyok, én vagyok, én vagyok: mint az egoizmus testetöltött szobra? Erre Nietzsche: Túl kell teremteni az emberen… Minden szava egy lázadó kiáltás a modernitás ellen, a tradicionalitás nevében. És bárki bármit gondolhat, minden más műve, szava, könyve, gondolata mögött tulajdonképpen ez húzódik…

Körbejártuk hát, mit jelent az, nietzscheien és az eredeti Zarathustra szerint, hogy a Nap mint gazdag csillag, a legfőbb Törvény, az Út és a legfőbb Jó az ember számára. Menjünk visszább egy kicsit, és nézzük meg, hogy a görögök miként áldoztak a Nap istenének, jóval azelőtt, hogy bármilyen filozófia megjelent volna Hellászban, és vezessük végig ezt a fejlődésvonalat Platónon keresztül, egészen a neoplatonikus filozófiáig, és annak kora-középkori haláláig!

(folytatom...)