Ím-ígyen szólott Nietzsche (Jegyzetfüzet a nietzschei Zarathustra és az eredeti Próféta alakjának összehasonlításához) - 3. rész

A Napszimbolika az ősi vallások ismertetőjegye. Azok a vallások, amelyek a ma is jelenlevő, tradicionális egyházak által képviselt intézményesült vallásokat megelőzően voltak jellemzően uralkodók, többnyire a mai tudásunkkal „pogánynak” ill. „nomádnak” nevezett népek körében, fő vonásukban megegyeztek: abban, hogy istenként tisztelték a Napot. Tudni véljük, hogy a preszókratikus filozófia megjelenése előtt Hellászban Dionysos isten hívei, a thrák orphikusok részéről, valamint az őket is korban megelőző krétai kultúrkörben már jelen volt az egyistenhívő vallás, ennek az egyetlen istennek, a Napnak a szimbolikus tisztelete által. A filozófiai történetírás általában a milétoszi természetfilozófusokkal kezdi a sort, és általános beidegződés a görögökről az az utólagos keresztény interpretáció, hogy a „pogány” görögök politeisták voltak, és a mítoszokban hittek. Ezt tanulhattuk mindenhol, ezt kaptuk készen az általános és középiskolában, még a felsőoktatásban is; valamint azt az önmagával sem koherens, tudathasadásos marxista magyarázatot, hogy a görögök, e „gyermeki” filozófusok, még tudták, hogy a vallás mese, - ez feltétlenül értékelendő, ugyanakkor a mesét is meg kell haladni, mivel az embernek nincsen semmilyen, még allegorikus értelemben vett istenhitre sem szüksége. „Lelkünkre így ül ez a kor” ma is. Amit a fölnőttségből a posztmodern kultúra megörökölt az előző rendszerből, az a hitetlen, istentelen ember gőgje, amivel szárazszemű pillantások révén pásztáz végig a lankákon, és az alant szélesen elterülő tájat „legyőzött” ellenségnek, a felette még a komorszürke fellegekbe öltözött kékesen felmagasodó hegycsúcsokat pedig önnön saját esze vetületének véli. Az útonlevés távol marad már tőlünk, akik mindent eredményekben és teljesítményekben mérünk; a gyermeki szertelenség, amely élvezettel dolgozik, nem a termékért vagy a termék ellenértékéért magáért. A hegyen már nem istenek laknak, hanem kitűzött zászlók hirdetik meghódítóit, a Nap sem szentség, aminek simogatása az istenek szeretetét asszociálná bennünk, hanem a káros UV sugarakat, amelyek ellen a DM-ben kapható 60-as faktorszámú naptejjel védekezhetünk. Ki is értené a Nap szeretetét, a Nap szerelmét ma? Számunkra szúrós már e szeretet, és ártó, halálos a szerelem, mert ilyenné tettük magunkat és a környezetünket. Ámon-Ré és Ehnaton; Héliosz és „sötét” párja, Hádész, az indek és a zoroastriánusok Nap-papjai, Hermész Triszmegisztosz és Hórusz, Ízisz, Ozirisz és Hathor, a nagy napistenségek és nagy nap-mitológiák mind-mind jelentőségüket veszítették egy olyan vallási szellemtörténet során, amely demitologizálta, és ezáltal szekularizálta a természet erőit, „kiherélte” és deszakralizálta a Napot, mint Isten elsődleges képi-formai megjelenését és a Legfőbb Jó fészkét. Természetesen az „elfajzott vallásokról” beszélek, a kereszténységről, a júdaizmusról, az iszlámról, a hinduizmusról és a buddhizmusról, vagyis a ma létező öt legnagyobb világvallásról, többek között. A transzcendencia hangsúlyozása ugyanis az idők során meghozta számukra a gyümölcsét. Bármely gondolatrendszer, ami a sötét keresztény Európába egy fénycsóvát akart becsempészni, ki lett kiáltva „gonosznak”; s lám: mivé lettek a Nagy Felvilágosodás gondolkodóinak gondolatai: kommersz emberjogokká! – ellenben a keresztény egyház azóta is sikerrel kántálja a maga litániáját. Az első követ Istenre nem a szekuláris gondolkodás dobta ugyanis, hanem az, aki kitalálta, hogy Isten mégiscsak valami több és más, mint a Nap… Túl a Napon, az életadón, egy transzcendens Élet; túl a megfoghatón, valami absztrakt; túl minden láthatón, valami láthatatlan, a kézzelfoghatóság és a magától értetődőségen messze túl, valami fennkölt, megismerhetetlen, átélhetetlen, az embertől elszeparált fenség… Így lettünk mi a Nap ellensége, s nekünk – ellenségünk a Nap; és így üresedett ki minden Istenbe vetett hit, hogy kimondhatta Nietzsche: „Isten meghalt”, mert a Nap-istenséget le lehetett lőni az égről…

Ez a „túloniság”, ez az absztrakció az, amely a legkorábbi gondolkodástól a legtávolabb állt. „A cselekvő mögött nincsen cselekvés” (Nietzsche), és ennek megfelelően a lét mögött nem volt Isten, mivel Isten maga volt a Lét, az önműködő élet (autozoé), aki mindenki számára evilágilag elérhető. A transzcendens vallások megokolásai tették, hogy olyan különféle magyarázatok és ürügyek keletkeztek az evilági élet és a világi boldogság közvetlensége ellen, amelyek az embert igyekeznek már most átcsempészni a túlvilágra. Ne csak a halálra és a halál utáni életre tessék itt gondolni. Ne csak azon vitára, hogy vajon létezik-e a mennyország. Amikor már maga Platón is állítja, hogy a képi-formai világ alsóbbrendű, még a nyelv szavai is csak „leképeződései” a helyettesített dolognak, amikor a Nap csak közvetítője, csak formai megjelenése a legfőbb Jónak, már észrevétlenül átsurrantunk a transzcendencia és a metafizika területére, és megadtuk magunkat annak a később teljesen elharapódzó folyamatnak, miáltal is semmi isteni, azazhogy semmi szakrális nem lesz evilági értelemben, közvetlenül, állandóan és egyénileg megélhető.

Tessék most odafigyelni, kérem, a definíciószerűen használt szóelemekre! Evilági értelemben: azazhogy a szellemi extázis lehetővé teszi azt, hogy ne az utolsó pillanatban, a halál előtti néhány órában, napban vagy hétben kezdjünk el azon gondolkodni, hogy mi van az életünk után, hanem ezt a „folyton-meghalást” (mint ahogyan az ágostoni mondás is így tartja: „moriar ne moriar”) gyakorítsuk folyamatosan jelen életünk különböző pillanataiban is. Közvetlenül: tehát nincsen szükség semmilyen személyi közvetítőre az Istent kereső lélek számára, még Jézusnak ama fantomképére sem, amit az Egyház tanít, sem semmilyen imitatio Christi gyakorlatra, ami egy felületes és formai praxis. Állandóan, azazhogy praxis (életgyakorlat, létforma) formájában éljük meg Istent, mert életünk minden pillanatában maga Isten ad útmutatást, ő figyelmeztet és ő igazít el minket cselekvéseinkben. Egyénileg, azazhogy nincsen szükségünk emberi iránymutatásra és közösségre e téren.

A történelemben időről időre akadtak szellemek, akik felmutatták ezt, vagyis hogy a transzcendencia teljessége az immanenciában foglaltatott, mert ha az ember az egót megnyitja, tehát lemond arról, hogy individuumának egységesen szervezett, teleologikus (tehát valamely határozott cél irányában mozgó), és kauzális (okokat kutató) akarata legyen, akkor a jelen pillanatok sorozatának egészét az isteni akaratba helyezi, s így állandóan a jelenben él, miközben múltja nem háborgatja, a jövője pedig nem fenyegeti. Ehhez pedig nem hirtelen átlátás, mintegy „megtérési élmény” juttatja el, hanem a számtalan hirtelen meglátás (feltündöklő szikra) nyomán egy folyamatos tapasztalati-bölcsülési folyamat. Aki talál, az nem keres már – szívében az ima, és ha éjszaka álomra hajtja a fejét, a kérdés reggelre megválaszolja saját magát, amennyiben az ember eggyé válik az isteni áramlattal…

Képzeljük el, hogy az ember ősei így éltek! Metafizika nem létezett a számukra, de nem azért, mert nem voltak képesek a dolgok mögé látni, hanem azért, mert minden „mögöttiség” nyílttá volt téve, akárcsak az ember őszinte gyermek korában. Míg minden civilizáció, minden híreszteléssel ellentétben, végletesen metafizikus: a hazudozás álorcája, és minél kifinomultabb és romlottabb egy civilizáció, annál metafizikusabb…

Mindazonáltal, a metafizikának van egy sokkal kevésbé elítélendő formája, amihez mi, magyarok, az összes többi nép közül, a leginkább értünk: azon „mennyei” ország, amit (bot)fül nem hall, és a (szemtelen) szem nem lát; amiről Jézus is szólt, a szív (azazhogy az intuíció) országa…

 (folytatom...)