MINDENKI - filmkritika

Filmkritika a Mindenki c. rövidfilmről
Deák Kristóf, 2016, 25 perc

1985-öt írunk. Hamarosan jön a rendszerváltás, ám ezt még csak a „beavatottak” tudják. Én nyolc éves voltam ekkor, második osztályos az általános iskolában. Egy lerobbant, monstrum, „békebeli” épületben volt az iskolánk, mára már régen elbontották, ahol még csengő se volt, s minden óra végén és elején az aznap jótanuló kiválasztott diák járta végig rézcsengővel az udvart és a folyosót. Nem sokra emlékszem, csak hogy egy nagy kibetonozott udvar volt a kapun belül, még játszótere, focipályája sem volt. A vécé mindig büdös volt, ritkán takarítottak. A tanteremben vasrúddal egymáshoz „láncolt” fapadok és falócák. Szegényes, igazi szocreál környezet.

Az igazi szocreál stílus azonban, amit még Makarenko is megirigyelt volna, az a matematika tanítónő oktatási stílusa volt. Év elején mindenkitől beszedte a radírt. Amikor az év során dolgoztunk, tetszése és megítélése szerint akkor és annak adta oda, akinek szüksége volt rá. De aki föltette a kezét, hogy radírt szeretne, ahhoz odament, és megítélte, hogy tényleg kell-e radírozni, miután az illetőt jól összeszidta, hogy hibázott. Némelyikünket hátbavágta vagy tarkón ütötte. Hamarosan megtanultuk, hogy nem szabad radírozni… vagy inkább: hibázni se…

Nekem, ha ebben a témában a rendszerváltás előtti Magyarországról filmet kellett volna készíteni vagy forgatókönyvet írni, biztosan ez a történet jutott volna eszembe. És jobbára azt a címet adtam volna: Senki. Senki nem mert ellene tenni, még ellene mondani sem ennek a tanárnőnek. Akinek a szüleje bement, hogy kérdőre vonja ezért, azt nyilvánosan megalázta: kigúnyolta és megszégyenítette a többi gyerek előtt. Mint például, engem.

Ma már más a helyzet. A tanítóknak nagyon oda kell figyelniük, hogy mit mondanak, hiszen a gyerekeknek jogaik vannak. Nem ritkán megtörténik, hogy a tanárt a gyerekek vagy a szüleik elverik, vagy az iskolából kirúgatják, mert meggörbült a gyermek hajaszála vagy „diszkriminációnak” lett kitéve, azzal, hogy a tanárnő a mosdatlan gyermeknek beírt az üzenőjébe, hogy a gyermek bizony tetves, ótvaros vagy büdös és mosdatlan, vagy pusztán annyit szólt, hogy kösse össze a haját tornaórán, amit a kislány „rasszizmusként” félreértelmezett és zokon vett.

A Mindenki című film, épp ezért, egy fikció. Sem harminc éve, sem most, ilyen nem történhetett meg, sem kirívó esetként, sem általánosságban. Mindegy, ettől még lehetne jó film, hiszen számos fikció is még elmegy ebben a témában.

Nem igazán tudom, hogy honnan lehet ennek a filmnek a mondanivalóját pozitív értelemben megfogni. A gyermekek, mint a jövő generációja induljanak egyenlő eséllyel? Úgy neveljük a gyermekeinket, hogy pozitív megerősítést adunk nekik? A gyermekek joga a tanári önkénnyel szemben? Nem. Én próbálok jóhiszemű lenni, de ez a film egyiket se képes kifejezni jó hatásfokkal.

A tanárnő a filmben is pontosan ezt szeretné. Mindenkit bevesz az énekkarba, mert azt szeretné, hogy aki szeretne énekelni, noha nincs hallása, sőt, hamis a hangja, az is részt vehessen benne. Ez talán hiba. Mint utóbb kiderül, óriási hiba. (Noha ezt sem saját magától, hanem igazgatói utasításra teszi.) Mint az is, hogy nem mondja meg a hamis hangú kislánynak, és még mindazoknak, akik hamisan énekelnek, hogy ne haragudj, kislányom, hamis a hangod, nincsen hallásod, és mi az énekkarunkkal országos és nemzetközi versenyeken indulunk, nem ronthatod az esélyeinket. Nem, mert ez durva volna. Elvenné a gyerek kedvét és megsértené őt isteni hiányosságaiban. Pedig ez lett volna a korrekt, és minden iskolai énekkar így működik ma is Magyarországon. Én magam is jártam énekkarba, a gimnáziumban, ahol az énektanár szinte kötelezővé tette ezt a jóhangúak számára, ellenben nem foglalkozott gyenge vagy hamishangúakkal illetve botfülűekkel vagy a jó hallás teljes híján levőkkel, és senki nem sértődött meg emiatt. Az énekteremben a padok körbe voltak rakva és a tanulók körben ültek a teremben, az énektanárunk, Sisak tanár úr pedig fel-alá sasszézott, mint egy bolygó hollandi avagy egy fénytől megrészegült bogár  a kör közepén, nagyívű monológokat tartva és időnként személyesen felszólítva minket és nekünk szegezve enyhén szólva zavarba hozó kérdéseket, miáltal is senki nem úszhatta meg a megszégyenülést. Akkor ezt borzalmasnak tartottuk, most, felnőtt fejjel és utólag minden megszépült már: így, utólag megítélve, Sisak tanár úr egy méltatlanul zárójelbe tett zseniegzisztencia volt (máig emlékszem rá, és őtőle értettem meg a pythagoreus számelmélet és zeneelmélet közti összefüggéseket); ha él még, Isten éltesse, ha nem, akkor nyugosztalja békében; nem egyszer látták őt a helyi kocsmában szegényt, ha el volt keseredve,  viszont az énekkart nemegy olyan darabra felkészítette, mint Händel Messiása. Emlékszem, a legelső énekórán mindenkinek szerepelnie kellett. Szólóban. Ez volt a lemeózás. Nekem is. Én Beethovennek egyik francia darabját énekeltem el. Amikor befejeztem, elégedetten sóhajtott egyet, és azt mondta: na igen! S amikor mindenki leszerepelt, közölte velünk az eredményt, hogy kinek az éneklése volt kielégítő, majd jól megfenyegetett minket, jóhangúakat, hogy csak merészeljünk ne jönni az énekkarba… Ez, ugye, egy kicsit másfajta hozzáállás, mint amit itt a filmben láthatni.

A filmbéli tanárnő szintén lemeózza a tagokat, noha nem nyilvánosan, és amikor egy gyengébb képességgel vagy kimondott hamis hanggal találkozik,  annyit mond csak: „Még nem vagy elég jó és tátogjál inkább”, elegánsan elhallgatva azt (mert nem tehet egyebet), hogy „sose leszel jó, mert nincs hallásod” és erről nem ő döntött így személy szerint, hanem az Úristen. A hallás ugyanis isteni adomány. Van akinek van, van, akinek nincs. Senki sem vonja kétségbe, hogy szeretheti a zenét a hamisan éneklő, azonban bizonyított dolog, hogy a hamis hangja sosem fog ettől megváltozni. Ez egy tény. De ettől még lehet belőle jó kőműves vagy akár jogász. És mehet sakk-körbe, színjátszókörbe, festőkörbe... ahol nagyobb tehetséget mutat...

A tanárnő épp hogy egyenlő esélyekkel akarta indítani a gyerekeket. Nem alázott meg senkit azzal, hogy a szemébe mondta volna, hogy nincs hallása. A többiek előtt meg pláne nem szégyenítette meg ezzel. Mi az a rettenetes bűn, amiért egy csapat gyerektől éppen őneki kellett a végén a megaláztatást elszenvednie? Nem értjük. Ha a hamishangú telitorokból énekel, hamis lesz az egész kórusmű hangzása, nem oly gyönyörű csengő-bongó, aminőt az énekkar a végén karvezető nélkül is (!) képes kizengeni, ami egyébként is képtelenség és irreális; semmilyen kórus nem működik karvezető nélkül.

Ha azonban társadalmi korrajzként értékeljük a filmet, akkor értetlenségünk szinte felháborodássá nő. Egy, a csoportbeli kisebbség (mindegy, hogy kik ezek), tehetségtelenségét el kell ismerni tudásként és tehetségként, és ráadásul ezt egy szupertehetséges szólista harcolja ki. Nos, ebben sok dolog sántít. A szupertehetséges ember nyilván együttérez a kirekesztettekkel, ez igaz. Sokszor épp azért, mert ő a leginkább kirekesztett, másfajta értelemben és ok miatt. Abban a "rendszerváltó" társadalomban viszont nem az történt, hogy egy nagyon tehetséges ember meggyőzte a többséget, hogy a nem tehetségeseket is fel kell emelni, hanem éppen a fordítottja, az, hogy egy maroknyi tehetségtelen ember meggyőzte a kőhülyéket, hogy a tehetséges embereket kell kirekeszteni.

Nyilván azért nyerhetett Oscart ez a film, mert az amerikaiak elfogadták a fikciót valóságosnak: Magyarországon az iskolákban manapság az a legfőbb szempontja a gyerekeknek, hogy mindenki együttesen ápolja a hagyományokat (a filmben csakis magyar kórusművek szerepelnek), és nem az, hogy például lövöldözzenek a tanárokra vagy drogot fogyasszanak. Bár ki tudja, lehet, hogy a film nyomán erre is sor kerül majd, ha a sok kis öntudatos összedugja a fejét. Mert hát aki olyan tehetséges, mint a filmben szereplő jóhangú kislány, annak csakis Kodály lehet az apukája; - ezt el lehet adni az araboknak meg az amerikaiaknak, akik nem ismerik a magyar kultúrát, de nekünk?...

Nekünk az is megfelel, ha nem mindenki ért ezzel egyet, de van legalább néhány ember, aki nem érti félre, nekünk igen! - csak az fáj, hogy a "mindenkibe" a mai korban minden ember belefér, aki nem veszi tudomásul a szomorú igazságot, hogy nem vagyunk egyenlők, különböző mértékű és formájú adottságokkal születtünk, és különböző dolgokra vagyunk jók, különböző mértékben. Aki egyenrangúnak tekinti az embereket azonos szempontok alapján, az leértékeli a különleges tehetséget a legkülönfélébb dolgokban és az eredmény az általános züllés lesz. Erre majd a szolidáris szólista is rájön, de csak majd ha felnő! Ha felnő…