Varjútemető (részlet) - 3.

 ***

-          Hát akkor meséljen a gyerekkoráról!

Kényelmesen elhelyezkedve feküdt a kanapén, keresztbe öltött karokkal, szeme csukva, de mégis: mintha éberen figyelne.

-          Meséljen, hallgatom!

A diktafon kicsit berecsegett. Itt ülök hát, és ismét lehetetlenül érzem magamat. Pedig annyira vártam ezt a napot, ezt a másfél órát, hogy újra a kisöreggel lehessek. Egy hét alatt eljutottam odáig, hogy már nem is annyira a varjú érdekelt, nem is annyira a saját bajom, a szánalmam, vagy az érzéseim, a megírandó könyv, az azzal lehetségesen járó pénz, vagy ez az egész furcsa véletlen, ahogy ide kerültem, hanem ez az idős ember, ahogy most is itt hátradőlve ül, kicsit hunyorogva, és láthatóan rám, egy idegenre kíváncsi. Mielőtt azonban elérzékenyültem volna ezen a nagylelkűségen, paranoiám ismét működésbe lépett. Hátha ez szándékos. És ez az öreg szimatol, és mindent felhasznál, valahol, ellenem. Nyeltem egy nagyot, miközben tovább agyaltam ezen a szálon. Gondolatban már valahol egy merényletnél jártam, amit ellenem és a családom ellen terveznek, amikor a diktafon recsegése mellé az öreg hangja is bereccsent:

-          Maga fél? Micsoda buta nőszemély maga.

Félelemmel vegyes csodálkozással néztem rá. Hát ez mindent tud? Megtapogattam a számat, mintha ellenőrizni akarnám, hogy nem hangosan mondtam-e ki a gondolataimat.

-      Nézzen rám. Így néz ki egy gyilkos, egy besúgó vagy egy informátor, vagy minek is képzel engem? Hová is, kihez is mennék, ha egyáltalán tudnék járni? És mit képzel, ki maga, maga olyan fontos ember, hogy az életére törjenek? És ha az életére akarnának törni, minek kellene hozzá beszélgetés, amit maga színjátéknak néz?! Menjen, kislány, bíztam magában, de úgy látszik, maga nem érett. Menjen vissza a koszos lakásába, a szüleivel veszekedni, tanítgassa csak a fiát, aki amúgy nem is a magáé, dolgozza csak magát halálra, abban a műhelynek nevezett lebujban, keresse csak a hasznot annak a dagadt szemétnek, aki magát rongynak se nézi. Maga nem is érdemli meg, hogy más élete legyen.

Sírás kerülgetett ezekre a szavakra. Az öregnek igaza van. Dupla vagy semmi: jobban teszem, ha felteszek mindent egy lapra, erre a lapra, amit jelenthet ez a regény, különben elvesztem. Ez az öreg, bár gyanúsan tud mindenről, talán a segítőm, bölcs, és minimum jó tanácsot tud adni, hogyan szabaduljak ki ebből az állóvízből, mi több, mocsárból.

-          Na most elsírja magát, vagy elkezdi? – nógatott az öreg kicsit sem gúnyosan. Inkább szánalom volt a hangjában.

Könnyes szemekkel kinéztem az ablakon. Május első hetének ragyogó napfénye úgy ömlött be az ablakon, mint a színarany.

-          Azok… - kezdtem elfúló hangon, majd felbátorítva a saját elömlő érzéseim által egyre gördülékenyebben jöttek a szavak, folytak, ömlöttek, mint a zuhatag fény az ablakon át.

-          Azok a nyári délutánok jutnak eszembe. Nekem mindig kínlódás volt aludni. Csend, amibe csak néha néhány madár csiripol bele. A májusi nyárfabolyhok. A nyár illatának zamata. És a fény, ami ömlik be a félig elfüggönyözött, nyitott ablakon, és a függöny megleng a könnyű szélben, mint egy mennyasszonyi fátyol… Minden, olyan… Tiszta…

-          Ühümmm… - hümmögött az öreg, de nem szólt.

-          A porszemcsék szállnak a levegőben, mint külön kis világok, mintha a tejút karimáján utaznának. Mindenik önálló élet, ki tudja, tán, a saját kis öntörvényű embervilágával. Míg az egyik szálló porszem „el nem hibban”…

-          József Attila… - szólt most az öreg.

-          Igen. – néztem rá, de már nem csodálkoztam. Az öreg nyilván nagyon művelt.

-          Szerettem őt. – folytatta most révedezve az öreg. – Igazán őszinte fiatalember volt. Mondtam neki, hogy ne játsszon a vonattal. De gyerek volt, annyira gyerek volt…

Most megint megütköztem. Amikor József Attila meghalt, ez az öreg még csak tizenöt, legfeljebb tizennyolc éves lehetett. Hogyhogy mondta neki?

-          Ön ismerte személyesen József Attilát?

-          Áhhhh, - sóhajtott az öreg. – Hát persze, hogy ismertem! A szeme nézése igazán és különösen mély istenhitre enged következtetni, ha szabad így mondanom. Nagyon „lelkes” volt, érti. És most is mondom neki, ne vegye annyira a szívére a dolgot, ő túl jó volt embernek.

-          Aha. – szögeztem le. Az öreg nyilván szenilis. Nem ismerhette József Attilát, pláne nem mondhat most már neki semmit, hiszen meghalt. Vagy valaki másra gondol. Ez az öregség. Tiszta szenilitás.

-          Maga szerint mit jelent ez? – kérdezte akkor váratlanul az öreg.

-          Micsoda?

-          Hát ez a fél verssor az Eszméletben. „Míg egy szálló porszem el nem hibbant.”

Most beleestem a csapdába. Ez tényleg arról a József Attiláról beszél, az egyik legnagyobb magyar költőről. Nem értettem semmit, megzavarodtam. De a kérdés olyan csábító volt, hogy úgy gondoltam, belemegyek a játékba. Hadd higgye az öreg, hogy nem gyanakszom, vagy hogy nem hallottam vagy nem értettem az előbbi beszélgetés ellentmondásait.

-          Hát – próbálkoztam. – Talán azt, hogy… Talán azt, hogy az ember maga körül a világot teljesen egésznek, egységesnek és „normálisnak” érzékeli, egészen addig, amíg ennek a világnak egy eleme ki nem esik valahogy a képből. Akkor minden összezavarodik, az ember elveszíti az arányérzékét, és fellibben a fátyol a mögöttes történet elől.

-          Ühümm… - hümmögött ismét az öreg. – Nem fogja meg rosszul a kérdést, minthogy az imént tapasztalta is.

Utalt most iménti zavaromra, és véglegesen kelepcébe kerültem, a szópárbaj véget ért. Átható szemekkel, mintha az öreg látna, néztem egyenesen lecsukott szemhéjára, és szokatlanul bátran szegeztem neki a kérdést, halkan, szinte súgva:

-          Kicsoda maga?

Az öregnek tetszett ez. Mókásnak találta a dolgot, szórakozott rajta. Kicsit kacarászott, majd visszadobta a labdát:

-          Találja ki!

-          Maga… Maga az Úristen… - s befogtam a szemem, mint a hívő, miután az úrfelmutatáskor titkon az ostyára nézett.

-          Az Isten? – az öreg most nagy hahotában tört ki.

-          Maga szerint süket vagyok?

Nem válaszoltam.

-          És utálom az embert?

Ismét hallgattam.

-          És valahol ambróziát szopogatok, és teszek egy nagyot a világ bajára?

-          Nem tudom. Miért? – feleltem halkan.

-          Mert Isten, az Atyaúristen, nos, Ő ilyen. Hatvan évesen megsüketült. Amikor az a szerencsétlen hülye a kereszten kérincsélte őt, már süket volt. Most kétezer-hatszázötven éves, és már régen beletörődött a siketségébe, az embert látva az embertől megundorodott, elvonult a Boldogok Szigetére, ambróziát iszogat meg kókusztejet, és tesz egy nagyot a maga megerőszakolt kolléganőjére, aki minden éjszaka lefekvés előtt sírva Őhozzá imádkozik.

-          Engem – mutatott kisvártatva önmagára – Engem bízott meg, hogy felügyeljem a világ dolgait. Ha nem működnek a dolgok tökéletesen, az azért van, mert vele szemben, én tökéletlen vagyok.

Most igazán megrökönyödtem. Erre nem számítottam.

-          És akkor kicsoda maga, Szent Péter, vagy netán Gábriel arkangyal?

-          Hahhhhahahha… - az öreg most fuldoklásos kacajban tört ki. – Méghogy Szent Péter. Gábriel arkangyal… - még a térdét is csapkodta nagy nevettében.

-          Az a sleppje nekije. Szent Péter a vécéje kulcsát őrzi, nehogy az angyalok is használni tudják, Gábriel meg, akit még a többi angyal is utál, mert seggnyalónak vélik, állandóan ott legyezi pálmaággal, nehogy a légy megérintse urunk orcáját.

-          Ne mondja.

Most már csak arra vágytam, hogy valahogy kikerüljek innen. Akkora feszültség volt rajtam, hogy szinte szétrobbant a homlokom mögött az agyam. Ismét elfeledkezve arról, hogy az öreg látványosan mindent tud, felfedeztem magamban, hogy schizofrén.

-          Ez hagyján. A többi kis Murilló is az ő kegyeit lesi, hogy a követője lehessen e poszton, mert ez a legkönnyebb angyalélet, a legyezés.  Egymást túllicitálva nyalogatják az öreget, az egyik a szakállát nyírja rendszeresen, a másik a lábán a körmöt, a harmadik fésüli, a negyedik mosdatja és a többi. Engem meg ide küldött, ebbe a nyomorult, kutyaszaros verembe, hogy többek között magával foglalkozzak. Mert nagy a szíve ám, de esze az nem sok van hozzá, hiába állt sorba az istenek tanácsa előtt, amikor az ötleteket osztogatták. Hétoba, ő sikeres isten lett, Aquilé szintúgy, - mind a hét isten többé-kevésbé jól működik, kivéve őt, akiből egy naplopó here lett.

-           Aha – reméltem, hogy nem hallatszik ki hangomból az irónia. – Ezek szerint több isten is van.

-          Már hogyne volna! – szakított szinte azonnal félbe az öreg. – Miért? Maga szerint egy ég van?

-          Nem tudom… - hezitáltam. – De én mindig azt hittem, hogy az égben nincs semmilyen isten, csak a szívben…

-          Áhhhhh, naná, - paskolta meg az enyém helyett a saját kézfejét az öreg – mert maga kedves Csilla, egy javíthatatlan Jézusimitátor. Aki képtelen mást is látni és másképp is látni, mint ahogy a dolgok önben vannak. De nézzen a társadalomra és annak szerkezetére! Ön dolgozik valahol. Van főnöke. És a főnökének is van főnöke, vagy legalábbis valaki, akitől függ. És annak is van főnöke és így tovább. Ha ez nem volna, ön szerint bárki is rászorítható volna a kötelező munkára? A munka termeli ki a társadalom reálvagyonát. Maguk hiába hiszik azt, hogy a vagyon a pénzben van, valójában az önök munkája ennek a pénznek a fedezete, amitől annak belső értéke van. Próbálja ki! Meddig tartana ki a pénze, ha mától fogva nem dolgozna? Ön szerint a világ milliárdosait a vagyonuk tartja fenn? Lehet, hogy tovább tartana nekik, míg az ő pénzük elfogy, de egyszer elfogyna, ha senki nem dolgozna. Amit ők a nullákkal bűvészkednek, az egy fiktív gazdaság, amit valójában az tart fenn, hogy maga, meg a másik meg a harmadik dolgozik. Ugyanígy van ez a metafizikus világgal is. Az ön azzal való foglalkozása tartja fenn a létezését. De amióta az Isten süket, és a világ nem foglalkozik Istennel, nincs mi fenntartsa Istent, mert nincs visszacsatolás. Isten halott a világ számára, és a világ számára csak az van, amit ő magamagának elgondol, az igazság nem áll meg objektíven ha senki se kereste és senki se látta meg.

Kezdtem érteni.

-          Ezek szerint, ön nem elmebajos, hanem pusztán hasonlatban beszélt – találgattam.

-          Cccca. Haladás, Csilla, remek – csettintett elismerően. – Azt hiszem, kezdjük megismerni egymást.

Majd az öreg hosszasan beszámolt az istenek életéről és tetteiről. Én meg próbáltam „lefordítani” magamnak, de nem mindig sikerült.

-          Na de, hol is tartottunk? – kérdezte visszazökkenve az öreg.

-          A maga gyermekkoránál! Meséljen tovább.

Az órámra néztem.

-          Ja igaz is. Letelt az időnk.

Leállította a diktafont.

-          Keveset beszélt, de hasznosakat mondott. Vigye magával a diktafont, és írjon le otthon szórul szóra mindent!

Azzal utamra eresztett, engem, ki, akárcsak múltkor, vagy ha lehet, még inkább, mint egy szélütött, tértem haza.

***