Varjútemető (részlet) - 1.

 ***

Túlzsúfolásig tömött szobába léptem. Volt ott minden: lovasszobrok bronzból, díjak, amiket, gondolom, a ház gazdája nyert. A legdrágább porcelán csecsebecsék, készletek a grádicsokkal futtatott, aranysújtással díszített mélyburgundi szekrénysoron. Méretes Tiffany-lámpa oldalvást, ami maga egy vagyon. A lábam alatt is valódi perzsa szőnyeg. A falakon olajfestmények antik keretben. És könyv, rengeteg könyv, de esztétikusan elhelyezve, mindegyik díszborításban. Noha teli volt a szoba holmikkal, mégsem tűnt kaotikusnak, a rend, a gazdagság, a tisztaság és a pompa benyomását keltette, s bár tényleg sok minden volt ott, a belvárosi lakásokra jellemző magas mennyezet és tágas belső tér miatt nem tűnt a szoba zsúfoltnak. Ahogy beléptem, nem is láttam azonnal az előbbi hang hordozóját, csak ahogy végigpásztázott a szemem mindeme dúsgazdaságon, láttam meg az óriási, megágyazott heverőn a kis töpörödött öregembert. Félig fekve ült az ágyon, betakarózva. A takarója is tiszta selyem és bársony. A szeme csukva, mintha bóbiskolna.

-      Bánta Csilla – szólt most hunyorogva. – Nem: Bántó?

-     Nem – feleltem mosolyogva. – Bántha… H-val… - Majd csak magamban tettem hozzá: nem bántok én senkit se. Inkább engem bántanak a dolgok folyton.

-      Hát ez az… - hunyorgott tovább az öreg. – Miért nem Bántó? Nincs itt valami tévedés?

Hirtelen nem tudtam, hogy köpjek-e vagy nyeljek. Aztán kényszeredetten elnevettem magam.

-      Téé-vedés?... Nincs… Nem: Bántó. Csak tudom, mi a nevem.

Az öreg krahácsolt egyet.

-    Naa. Jól jegyezze meg: maga nem Bántha Csilla, hanem Bántó Csillag. Vagy akar még tizenöt évet pityeregni? És huszonötöt dühöngeni?

    Mély levegőt vettem. Tudtam én. Ez hibbant. Megyek is innen, mielőtt kitalálja rólam, hogy én vagyok Hitler vagy Sztálin reinkarnációja.

Az öreg mélyet sóhajtott.

-    Míííínd azt hiszi magáról, hogy okos, de szembemegy a saját természetével. Kedves Csillácskám! Fogadjunk, hogy magát mindenki bántja! Fogadjunk, hogy magával mindenki felettébb agresszív! Így van? Nomen est omen – ne hazudjon!

Már az ajtónál voltam, de visszafordultam.

-      Igen! Valóban! – feleltem szokatlanul harsányan. – Engem mindenki bánt! És engem minden bánt! – közel voltam a síráshoz. Mit szekál engem ez a hülye vénember. Kellett nekem idejönnöm.

-        No-no. Nem így van. Maga – és csontos ujját felém szegezte. – Maga bántja őket!

Mielőtt még bármit is szólhattam volna, mint a gőzhenger, ment előre a beszédjével.

-      Maga először is, gyönyörű. Bosszantóan szép. Maga nem festi magát, sem a szemét, sem a száját, nem lakkozza a körmeit, de maga úgy szép, ahogy van. Ez önmagában véve egy bántó dolog. Maga fiatal. De maga, ha jól látom, már nem mai csirke. De baromi jól tartja magát. A második rohadt bántó dolog. Maga nagyon vonzó. Magát legszívesebben az összes férfi ágyba vinné, csak maga erről mit se tud. Mit gondol, ez nem egy bántó dolog? Férfinak és nőnek egyaránt? Azonkívül magát érdeklik a könyvek, képes volt egy hirdetésre egy könyvért idejönni a bizonytalanba. Maga mániákusan tudni akar és ismerni. Negyedik bántó dolog. És ha ez még nem volna elég, maga úgy viselkedik, mint egy alázat szolgája, nem úgy, mint királynő, aminek látszik, tehát maga egy hülyeségig menően jó ember is, aki bocsánatot kér a létezéséért. Maga túl tökéletes, és ez épp elég ahhoz, hogy maga állati bántó legyen, mindenki számára! Mondja, meddig fog még bánkódni azon, hogy bántó? Mikor fogadja már el, hogy magát a legtöbben Soha Nem Fogják Szeretni és meddig kuncsorog még a szeretetükért?!

Ahogy hallgattam egyre ment fel bennem a pumpa. Aztán befogtam a fülem a két kezemmel és ráordítottam:

-       Hagyja abba!...

Az öreg halkan kuncogott, mint egy gonosz ördög.

-      Na jól van na. Ne haragudjon rám. Öregember vagyok, vannak rigolyáim. Vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit…

Aztán egy kicsit feljebb emelkedett az ágyon.

-     Van ott az asztalon egy pohár kristályvíz. – szólt rekedtesen. – Egyszerűen elmegy a hangom. Legyen szíves, adja már nekem ide. – a kis asztal felé mutatott, ami az ágy mellett állt, de a szemét most sem nyitotta ki.

Készségesen odamentem a vízért és odavittem neki. Ujjaival tapogató mozdulatokat tett. Akkor jöttem rá, hogy nem is lát.

-  Igen, - szólalt meg néhány korty után. – A háborúban veszítettem el a látásomat, a II. világháborúban. Fiatal voltam. Próbálták műteni. Most már mindegy.

Gondolkodóba estem. Akkor honnan a fenéből tudta, hogy nézek ki?

Kicsit krákogott, mintha félrenyelt volna.

-          Dohányzik?

Bólintottam, aztán rájöttem, hogy ez nem elég. – Igen – mondtam. Mindig szégyelltem bevallani, ha kérdezték, leszokni viszont egyszerűen képtelenségnek tűnt.

-        Ne tegye. De ha mégis, szívjon el velem egyet. Ugyanott, ahol a vizet találta, van egy dohánytartó is. Azt is hozza ide, legyen szíves.

Odavittem, és meggyújtottam a szivarját. Én cigarettát vettem magamnak ki a dobozból.

-     A legfinomabb kubai cigaretta, az. – mondta, amikor megérezte a füstjét a cigarettának, amit szívtam. – Van itt amerikai is, de az nem olyan jó. – Végigsimított kis kopaszodó fején, eligazította néhány szál haját. - Foglaljon helyet közben, nehogy ácsorogjon! – szólított föl.

Majd lassan slukkolgatott, látszott, hogy megadja a módját. Nem akartam sürgetni, de én már rég végeztem a cigarettával, és lett volna aznap még más dolgom is. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, megszólalt.

-          Szóval, érdekli a Varjútemető?

-         Igen. – válaszoltam. – Érdekel.

Az öreg most hirtelen előrenyúlt, és kitapogatta a karomat.

-           Árulja el, miért!

Zavarba jöttem. Erre a kérdésre nem számítottam.

-         Szeretem a könyveket – nyögtem végül ki.

-          Az ide nem elég, - csóválta meg az öreg a fejét. – Azontúl, nem mond igazat.

Szerencsére nem látta, de belepirultam, hogy tetten értek egy hazugságon.

-          De, komolyan, - erősködtem. – Engem megkapott ez a cím. - De úgy gondoltam, nem szólok a varjúról a szemetesben. Minek. Ez már tényleg felesleges.

-          Az már valami – mondta az öreg. – Akit ez cím megkap, az biztos nem egy átlagember. Nos, - és közben elnyomta a szivart – a könyv nincs meg.

Csodálkozva néztem. Mi az, hogy nincs meg? Hát nem árulja a könyvet? És ha nincs már, miért hirdeti? De nem kellett szólnom sem. Az öreg talányosan hozzátette:

-          Még nincs meg. Most fogjuk megírni.

-          Mi az, hogy fogjuk? – kérdeztem értetlenül.

-          Hát maga meg én. Mi ketten. Megírjuk a Varjútemetőt.

Hát ez az… Az öreg hibbant. Most már kétség nem fér hozzá. Nincs ki a négy kereke. Felpattantam.

-         Szó sem lehet róla. Mit képzel. Én nem vagyok író. És mi közöm magához. Már itt sem vagyok – háborogtam számomra is szokatlan szókimondással, és az ajtó felé igyekeztem. De az öreg utánam szólt.

-        Várjon!

Visszanéztem rá, és elhűltem. Nyitott szemmel bámult most rám a kis vak öreg, és mintha két üreges, halálba meredt semmi tekintett volna rám, akárcsak a döglött varjú szeme, akit a szemetesben láttam.

-         Tíz éve hirdetem ezt a könyvet. Egyedül maga jött, és most elmegy? – szinte könyörgött. – Nézze meg, teli vagyok ezekkel a méregdrága holmikkal. Körbevesz a fény, a gazdagság. Undorítóan, mérhetetlenül gazdag vagyok, de öreg vagyok, beteg és vak. És unatkozom. Itt fekszem egész nap az ágyban. Nincs kivel még beszéljek se. Jön néha az orvos, és itt van Eliza meg a szakácsnő. Azon kívül senki. Maradjon, kérem, maradjon!

Erőt vett rajtam a szánalom. Visszaültem a helyemre.

-        Na jó. – Végül is, egy pár órát, esetleg egy délutánt, vagy egy hetet eltölthetünk, gondoltam. Addig tán kibeszéli magát.

-         Mikor kezdjük?

Az öreg arca földerült. –Akár most azonnal. Tíz éve erre várok.

-          Jól van. Akkor ráérek még egy órát, vagy másfelet. Szeretné, ha írnám, amit mond?

Ekkor az öreg megcsóválta a mutatóujját. Kis hatásszünetet tartott, majd mutatóujját felém irányozva kijelentette:

-         Maga fog beszélni!

Megdöbbentem. Mégiscsak lehetetlen ez az öreg. Mégis, miről beszéljek neki? Hogy milyen elkeserítő, unalmas, egyhangú életem van? Hogy milyen sok munkám van? Hogy milyen rossz a hangulat rendszeresen otthon, a családban? Én megértem, hogy ő unatkozik, de én meg nem szívesen teregetem ki az életemet egy idegen embernek. Azontúl, nincs is benne semmi érdekes, hacsaknem a múlt, ami mázsás súlyokkal húz le. Ha társalkodónőt keres, akkor pedig miért nem arról adta föl a hirdetést?

Mindezt egy szuszra soroltam el. Ismét úgy döntöttem, hogy elmegyek.

Az öreg elkeseredett.

-        Bármiről beszélhet, - győzködött. – És nem muszáj sokáig beszélnie. Csak egyszer-kétszer eljön. Bekapcsoljuk a diktafont, és rámondja, amit gondol, ami éppen foglalkoztatja, vagy ami a múltból szép, vagy éppen: fájdalmas. A kiadásról majd gondoskodom. Kasszasiker lesz. Biztosíthatom. Van egy pár jól bejáratott kapcsolatom. Nagy pénzeket kereshet vele!

Az utóbbi mondatára felkaptam a fejem. Az öreg megállt a beszédben, mert érezte, hogy hatásos volt, amit az imént mondott. Hát igen, a pénz jól jönne. Nekem és az egész családnak is. Anyám végre abbahagyhatná a munkát. És a gyereknek is többre jutna.

Ismét visszacsücsültem. Az öreg elővette a diktafont és bekapcsolta.

-        Kezdhetjük?

Mélyet sóhajtottam:

-        Kezdhetjük.

-      Varjútemető. Bántha Csilla regénye. Első rész, első fejezet. Most! Kezdje el!

***