Varjútemető (részlet) - 2.

 ***

-          De mivel csúfoltak, édes egyetlenem? – csitítón öleltem át a zokogó kisfiú vállát. – Anyának igazán elmondhatod…

-          Nem! – bömbölt Tomi. – Te nem érted!

Szívszaggatóan sírt. Szinte fájdalom volt látni, hogy szenved. És Tomiban volt valami – a saját sérelmeire vonatkozó – önérzet, ezt többször tapasztaltam, mert szerette elfojtani az érzelmi dolgokat.

-          A hajadat csúfolták?

A kisfiú csak ingatta a fejét hüppögve.

-          A ruhádat? – való igaz, arra nem volt elég pénz, hogy minőségi cuccokban járassa a kisfiát.

-          Nem!... Azt mondták… azt mondták… - mint egy féltve őrzött titkot bökte ki. – Azt mondták, hogy büdös vagyok, mert cigány vagyok, de én szagoltam magamat, és nem éreztem, hogy büdi lennék, és azt se tudom, hogy mi az, hogy cigány!

Elképedtem. A liberalizmus csúcsán. A demokrácia élharcosainak hazájában. Még mindig itt tartanak?

-          És azt is mondták… - itt suttogóra vált és elakadt a szava. – De ezt tényleg nem akarom elmondani, mert… - és mint a villám, mely jelzi már a dörgés jöttét, vadul villant a szeme és ismét nagy zokogásban tört ki. – Mert téged bántottak, anya!... Azt mondták, hogy te fehér vagy, én meg cigány, ezért nem lehetsz az anyukám!...

Átöleltem. Túl korán. Még csak öt éves.

Simogattam a kis zokogó feje búbját.

-          Ne törődj velük. Buták… – de saját magamnak se voltam túl meggyőző.

-          Mi az, hogy cigány, anya?

Összeszorult a torkom. Most mit mondjak. Én, nyilván én követtem el a hibát. Én tudtam szeretni egy cigány gyereket is, míg sokan a cigányok közül esküsznek ellenünk, és emiatt az emberek gyűlölködnek.

-          A cigány… a cigány azt jelenti: szabad. – kerteltem. – Mesélek neked erről egy mesét.

Tomika kissé megengesztelődve most odavetette rám két parázs szemevilágát és könnyben ázó arcán szendergett a kíváncsiság.

-          Volt egyszer egy nagy-nagy ország. Ebben az országban minden csillogott-villogott. Fényűző paloták, óriási csarnokok, napsütötte ligetek, csillámló folyók – mindenhol a tökéletes világosság ragyogta be. Minden a lehető legnagyobb rendben volt, nem igaz? Mindenki szereti a fényt, a tiszta ragyogást és a derűt. Csakhogy! Ebben az országban nem volt Nap. Nem a Nap miatt volt világos az ég, és tiszta ragyogás a táj. Kérdeznéd, hát akkor mitől?

Tomi csodálkozva nézett rám és megismételte az utóbbi kérdést.

-          Hát az emberek fejétől! Minden ember feje úgy ragyogott, mint egy kis külön napocska! Úgyhogy amint jártak-keltek az országban, sétálgattak és dolgoztak, a fejük egyenként világított, és amikor beszélgettek egymással, és összedugták a fejüket, olyanok voltak, mint a csillagok együttállása a nyári égbolton.

-          Ez mind rendjén is volt. Nem igaz? Nem volt Nap, csak napocskák, és ettől is egészen ragyogó világos volt. Ámde, mi történt egyszer? Akarod tudni?...  Az egyik ember, az emberek közül egyetlen egy, egy olyanforma kisfiú, mint te, egyszercsak borzasztó fejfájást kapott. Elkezdett pislákolni a fejéből áradó fény. És erre nagyon kétségbe esett.

-          Egyre többen látták, hogy valami nincsen rendben vele. A nagyfejűek, akik jó sok fényt árasztottak maguk körül, elkezdték gúnyolni. És a kisfiú sírt. A szeméből áradó könnyek pedig könnypatakban folytak le az arcán, le a pofacsontján, az állán, a vállán, a váll gödrén, a mellkasán, és elértek egészen a szívéig.

-          És akkor csoda történt. A kisfiú feje helyett a szíve kezdett világítani, méghozzá oly nagyon ragyogó fénnyel, hogy azt egyetlen ember szeme se tudta elviselni. A kisfiú nagyon megörült, de később ismét elszomorodott. Senki sem akart már a közelébe se menni.

-          A kisfiú nagyon sokáig élt a földön. Kamaszfiú lett, aztán felnőtt ember, végül öregember, majd matuzsálem. És akinek csak a szívére tette a kezét, annak menten fejfájása lett. Kialudt a fény a fejében, és átvándorolt a szívére. És egy idő után így barátokat is szerzett.

-          Azt mondják, amikor meghalt, az ő szívéből született meg a Nap. A mi Napunk. Aki a legszabadabb és legszebb teremtmény a földön.

Tomi csendben maradt egy darabig. Láthatólag lekötötte a mese.

Nem is firtatta tovább a cigány-dolgot, és szerencsére, a szülő kérdését sem.

Ágyba tettem. Holnap nehéz napom lesz. „Torna”. Avagy: az öreg megint megtornáztatja az idegeimet. Most már nincs visszaút. Végig kell csinálni…

***