Az eretnekségek elméleti eredete és gyakorlati története a hivatalos valláshit arroganciájában, avagy: az egyházi kereszténység érzületileg nemautentikus keresztény szemlélete - 1.

 

Mottó:

Ma boszorkány, holnap szent. Messzire világlik a kereszt, és a máglya tüze. De ma már csak az érti ennek történetét, aki ma is megfeszült rajta, és akit ma is megégettek

-1-

Középkorában az embert újra megkísérti a középkor, amikor hajlamos azt képzelni, ez majd beállít mindent újra középre. Persze, aki már fiatalabb korában elhintette magában a csíráit a tudásnak az egyház viselt dolgairól, az nem megy tévútra ennek tekintetében. Ugyanakkor a kimondott ateisták (akiknek annyira elege lett már a hivatalos vallási agresszióból, megvezetésből és intoleranciából, hogy istentagadásba és krisztusgyűlöletbe menekülnek) szeretnek nagy szavakat használni: a keresztény mentalitás, mint ami megrontotta Európát, a judeo-kereszténység, mint ami ledarálta a pogányságot, Isten, mint aki, ha nem csücsül az égben, semmi szükség rá és Jézus, mint a hülye majom, aki mindennek az apropóját szolgáltatta; meg kell látnunk, számunkra, valódi középút számára, ugyanolyan szélsőséges gondolatok, mint az officiális dogmahit. 

Minden korban voltak olyanok, akik, amikor nyitott szemre volt szükség, becsukták; amikor pedig szemet kellett volna hunyni bizonyos hibák felett, mert ez lett volna a keresztényibb (azazhogy a gyengédebb és megértőbb dolog), nagyon tágra nyitották a pupillájukat, hogy kikarikírozzák mások nüansznyi hibáit, miközben a társadalom kimondott képmutatók viháncolásától szenved. És meg is érkeztünk a kulcsszóhoz: szenvedés… aki nem igazán tapasztalta, nem lehet szívből keresztény, és aki amilyen volumenben tapasztalta, annyira lehet csak szívből keresztény, a többiek csak hivalkodnak ezzel, megjátsszák magukat és színészkednek (és ennél jóval autentikusabbnak tűnik még az ateista szemlélet és érzület is) hiszen ez az egyetlen olyan vallás, amely alaptételezésként veszi az Istenhez való hasonlatosság (a tökéletességre törekvés) komolyan vételét az életben, amely körülmény, különösen manapság, amikor ennek szándékos ellenpropagandája folyik, mély megterhelést és szenvedéseket okoz a társadalmi többség által el nem ismert híveinek, úgyhogy még az is igaz, hogy ha kellően sokat szenvedtél az életben és kellően bele tudtál gyökeredzni az igazságtalanságok elleni akciókba, hogy felemeled a szavadat az igaztalanságok és embertelenségek ellen, igaz kereszténnyé válhatsz, ennek hiányában pedig csak valami műmajommá…

És persze, pap és pap között is van különbség, és nemcsak a pedofília szempontjából, ami azt hiszem, minimális egy követelmény: attól, hogy valaki szexuálisan nem zaklat gyerekeket, még nem biztos, hogy jól tudja és ismeri a vallási dolgokat és meg tudja védeni a kereszténység szellemét. Szerencsétlen Szent atyám (a katolikus pap K. István atya, ki gyerekkori nevelőm volt és később a család jó ismerőse és barátja), az Istennek is nyomta Mária országát és Regnum Marianum templom autentikus újjáépítését a 90-es években egészen a 2000-ben bekövetkezett haláláig, amit persze az olyan magasabb poszton levő papok csúsztattak el, akik ma túllépve az országuk hatáskörén is, keresztény Európát akarnak építeni. Őt jezsuiták nevelték, pápista volt világéletében, meggyőződése volt, hogyha a pápa tudná (megboldogult és azóta boldoggá avatott II. János Pál), hogy mit művelnek ezek, biztosan közbelépne; - tudta! Ő nevezte ki őket, és esze ágában nem volt regionálisan semmin se változtatni. Egy olyan országban, ahol nem az volt a legjellemzőbb a szocializmus éveiben, hogy üldözték a keresztény egyházakat, hanem hogy üldözték a keresztény Mentalitást és állampapok (a szocialista államrendszerrel összefonódott egyházi papok, azazhogy minimálisan megalkuvók, maximálisan pedig korábbi rákosisták) tartották a kezükben a keresztény nevelést. Az atya 5 évet ült Rákosi alatt, aztán 10 évet Kádár alatt, és nehogy azt higgyük már, hogy amikor bejött a csodálatos rendszerváltás, bármi kárpótlást kapott ezért, vagy bármivé kinevezték! Akkoriban az a becses szöveg járta, hogy az „élő” kereszténységre van szükségünk, nem a múlt felhánytorgatására, már az olyanoknak a szájából, akik később azzal jöttek, hogy: „elfelejtettük volna?” Ma meg már mindenkire, az összes európai országra megpróbálnák ráerőszakolni az ő általuk értett és gyakorolt „kereszténységet” és annak officiális formáját és átpolitizált vadhajtásait, ez is biztos azért van, mert védik a szuverenitásunkat! – a legjobb védekezés a támadás, ugye. Magyarországon tehát nincsenek hagyományai a valódi keresztény Mentalitásnak, tehát itt kereszténység nem Volt vagy ezeréve Van, hanem vagy Lesz, vagy Nem Lesz, abban az esetben, ha tovább folyik az állam és az egyház (tehát a politikai és vallási szféra) összefonódása, ami azt jelenti, hogyha fixálódik az egyház politikai meghatározottsága és rángatottsága, az mindenféle keresztény szellemiség rovására fog menni, mert alapeszméje szerint a legkevésbé se működik, ha felülről van meghatározva. Pontosan emiatt nem lett Néri Fülöpből bíboros; a bíborosok nem járkálnak a legújabb egyházi divat szerinti talárban, éjszaka, a római utcákon alamizsnát kunyerálva kicsapott, árva és éhező gyerekeknek. Vagyis, a mentális keresztényeknek marad a szegénység, a lelki méltóság és az orrán több helyen kilyukadt foltos zokni; és ehhez nem kell szentnek lenni, csak érteni kell, hogy mi milyen feltételekkel működik és működtethető…

És pontosan ez a keresztény mentalitás és gyakorlat az, amelynek a számára irrelevánsak a hivatalos egyházi keretek; kivéve, ha az officialitás kimondottan rátámad erre a gyakorlati autentikus mentalitásra. Az angyalok a mennybe mennek, a boszorkányok és az eretnekek pedig a máglyára, a szent mivolt pedig csak a boszorkányok és az eretnekek posztumusz pápai pecsétje, már akié, mert tisztelet a nagyívű keresztény szellemiségnek, akiket az egyháziak a mai napig úgy utálnak, hogy még a nevüket is csak köpködve tudják kiejteni, ők megmaradnak „eretneknek” és a mai napig nincsenek erkölcsileg rehabilitálva, miután pokollá tették az életüket, és ebbe a körbe tartozhatnak akár egyházi személyek is, mint pl. Eckhart mester, aki tudvalevő, annyira szerény ember volt, hogy még egy arckép se maradt utána, ellenben azt megnézném, hogy melyik mai egyházi főember volna képes az írásait helyesen értelmezni, kivált Magyarországon, amely a saját marxista szemetét még nem söpörte el, de azt jól tudja, hogy Nyugat-Európának milyen kereszténységet kéne követnie.

Ezek, akiknek egy-két évtizede még ott csüngött a fenekén a liberális tojáshéj, most Arisztotelésszel próbálják megtámogatni kereszténységtákolmányukat, akit, köztudomású, Aquinói Tamás használt utoljára radikálisan erre, aki pedig szeretett abszolút elfeledkezni Arisztetolész szellemi atyjáról, Platónról, mondván, hogy az egy arabkommentálta (tehát a sötét középkorból származó) averroista hagyomány Európában és igazán zárójelbe teendő, szemben a nagy-nagy szellemi tanítvánnyal, Arisztotelésszel és az őrá épített hagyománnyal (Arisztotelészt elsősorban zsidó kommentátorok közvetítették, pl. Maimonidész; tehát ezt a közvetítést erőteljesen átszőtte a tórikus és talmudista hagyomány), elegánsan elfeledkezve arról a tényről, hogy az egyházatyákhoz képest, akik szerint nem kell ide filozófia és nem kell gondolkodni, hanem elég hinni, Arisztotelész sokkal inkább ógörögnek számít, mint kereszténynek, tehát a Platón és az Arisztotolész közti különbség lényegileg (az intellektualitás szempontjából) nem olyan nagy, mint Platón és a korai kereszténység között. Más kérdés, hogy Platón és az egyházi (formális) kereszténység közötti lényeges és ordító különbséget a mai napig nem hangsúlyozták ki eléggé, de mi, laikusok, elegendőnek tartjuk, ha belegondolunk Iulianus Apostata harcába, a Platóni Akadémia sorsára az ókereszténység növekvő hatalmi térhódítása idején ill. abba a ténybe, hogy a pápai állam megalakulásáig (i. sz. 756) és az arab hódításig (7-8. század) vajon mi a tarka fene történik Európában, erről ugyanis nem sokat tudunk, hacsaknem azt, hogy hitviták eredményeképpen ekkor likvidáltak nemegy sokkal inkább épkézláb, Krisztus személyével és Istennel kapcsolatos elképzelést az „eretnekségek” személyében, és ezt már az kereszténységet felvevő (Constantinus) és államvallássá tevő (Theodosius) uralkodását megelőzően elkezdik a keresztény hitet az eretnekségektől védelmező egyházatyák és apologéták (2-3. század), kettészakad a Római Birodalom és a bizánci székhelyű (akkor Constantinus után Konstantinápoly) Kelet-Római Birodalom császárainak cesaropápáskodását nem tűrve és az első hét zsinat utáni zsinati eredményeket (tehát az i.sz. 4. századtól) visszautasító pátriárkák folyamatosan kiválnak a katolikus fennhatóság alól és megalapítják az ortodox (pravoszláv) egyházat. Ezt a kort és ennek zűrzavarosságát próbáljuk majd feldolgozni, számbavéve, hogy tényleg? - mennyi igazság lehetett, ha egyáltalán volt, a római egyházatyák kardoskodásában, ami, mint tudjuk, a római egyházat az i. sz. 9-10. századra teljesen stabilizálta, és Magyarország is, az államalapításkor, mint minden más nyugati állam is már csak ezt, a nyugati egyházatyák által kiherélt kereszténységet vette fel és ezzel támogatta meg világi hatalmát. Tehát Aquinói Tamást (13. sz.) venni kizárólag figyelembe és az ő arisztoteliánus rendszerét, vallási értelemben elég szűklátókörűség, hiszen a kereszténység történetében több, mint egy évezred eltelt addig, és addig is történtek jelentős dolgok az európai szellemiség alakulását tekintve! Noha Aquinói beemeli már a filozófiát a kor szellemének megfelelően a teológia mellé, de még mindig alárendelt szerepkörrel, és, ha úgy vesszük, ez már csak annyi, mint halottnak a csók, hiszen a kereszténység szellemét korábban már filozófiailag-bölcseletileg kimiskárolták, tehát Aquinói Tamás arisztoteliánus rendszere csak úgy értékelhető, mint az akkori teológia alátámasztása a görög filozófiával, s nem annak feltalálása, ógörög értelemben mekkora filozófus volt Arisztotelész!

Mint ahogy valljuk be magunknak őszintén, még azóta már annyi minden történt, a kereszténységgel is, és a világgal is, hogy úgy vesszük észre, hogy keresztény mentalitást sokkal többet és inkább találunk antiklerikális bokorban! A formai hagyomány fenntartása és konzerválása szabályosan ellene megy egy tartalmi kereszténység kívánalmainak ma, és vallási leváltása nem olyan egyszerű, hogy akkor ugráljunk pogány módra a tűz körül, és hajrá! Az emberek tudatát kellene azzal kapcsolatosan átírni, hogy mit jelent kereszténynek lenni: nem a talárt, nem az egyházi ceremóniákat, nem a felsőbbséges papi leszólást, erkölcsi fröccsöket és gőgös dogmatikai okítást (lett légyen ez akár nem is a teológiával kapcsolatos, hanem bármely más tudománnyal, féltudománnyal vagy áltudománnyal), hanem a szívbéli jóérzések, az empátia, a segítőkészség, a másik emberre való ránézés nyíltsága, őszintesége, egyenessége, kategorizálásmentessége, vagyis az Elfogadás, ami, nézzük már meg, a legkevésbé sem jellemző a kereszténység régi formai híveire! Ezeknek a gondolatoknak is létezik hagyománya, noha ezeket nem avatták szentté, sőt, a mai napig sátánnak tartják őket, csak mert már száz, kétszáz, háromszáz éve próbálnak rávilágítani egy abszolút elferdült keresztény szellemiségre és gyakorlatra. Assisi Szent Ferenc még azt hitte, hogy a baj, csak annyi, hogy dőzsölnek; Luther Márton még azt hitte, hogy ha a bibliai Jézust egy az egyben elfogadjuk, minden oké lesz; ma már biztosan tudjuk, hogy a gyakorlati torzulások szellemi torzulások eredményei, amihez jelentősen hozzájárultak a korai eretneküldözések, az ennek alapján történő hamis kanonizáció és az ezen az alapon többszörösen, emberek által átírt és meghamisított Szentírás, aminek ma már minden szava szent, megmásíthatatlan és – Kinyilatkoztatás! Ha ezeket így egymás mellé tesszük, az eléggé nemkívánatos képet fest a mai hivatalos keresztény vallásgyakorlókról.

Arról nem is beszélve, hogy nem kell ahhoz űrhajóval járni az űrben, hogy tudjuk, hogy ott nem lakik semmilyen Isten; a természettudományos fejlődés mára ott tart, hogy nemcsak totálisan retrográdnak és szellemileg gyenge és proli dolog tűnik a mennyországot a világban vagy a világban kívül bárhova helyileg odatenni, mondván: „Kell ott fenn egy ország…”, hanem antijézusi is, ha emlékszünk mit mondott Jézus: „A mennynek országa bennetek (köztetek) van” – azazhogy: a szívetekben, a lelketekben és az olyan közösségekben, akik szerető módon képesek együttműködni. Ezek után, a mennyországról és Istenről úgy beszélni, mint aki egy másik világban van, gyakorlatilag ezen világ megfosztása a szeretettől és a mennyei érzésektől. Nemcsak azért, mert az emberi történelem már túlkoros így a 21.században, és nemcsak azért, mert ezeket a köröket már megfutottuk egy párszor, és ne akarjunk az elé visszacsúszni, amit a felvilágosodás már egyszer kimondott és eredményt letett az asztalra, és mert az elferdített jézusi igazságok már kétezer éve itt jajonganak a légkörben felettünk, míg mi kenjük magunkra a szenteltvizet és osztogatjuk az ostyát, és nem is csak azért, mert elég szarul állunk a harmónia, a világbéke és egy, a legtöbbek számára élhető világ szempontjából, mert lehet, hogy 20-30 év múlva már nem lesz emberiség, olyan dolgok történnek; hanem azért, mert ha most ezeket az eszméket és ezeknek az eszméknek a részleteit átlátjuk és kikutatjuk, az visszafordíthat olyan folyamatokat, amik kétezer éve szabályosan a dekadenciát írják ránk és a pusztulásunkat okozzák!

Viszont ha meghallgatjuk Friedrich Nietzsche vádját, hogy ugyanis a kereszténység „elnőiesítette” volna Európát, az sem, a legkisebb mértékig sem igaz; kérdés, mennyire volt „nőies” az autodafé, ami a rákosista módszereket időtartamban, volumenben és fantáziában is megszégyenítette; vagy például az olyan reneszánsz művészek mint Michelangelo, aki addig „nőieskedett”, míg az egy tömbből levő márványkolosszusból ki nem faragott egy Pietát, tudjuk ugyan, hogy voltak homoszexuális hajlamai, sőt, de ez könnyen előfordul egy olyan társadalomban, ahol a férfiak zártkörű részvénytársaságban uralják a kultúra egészét és a nőket szarba se veszik; ha akart volna se tudott volna találkozni se magához hasonlóval női kiadásban, hiszen akkor, a 16. században a nők sem nem voltak így kezelve, nevelve és kellően felemelve lehetőségek szempontjából; ez még a 19. század végén sem volt lehetséges, lásd pontosan Nietzsche esetét Lou Saloméval, aki egyszerűen nem volt hajlandó túllátni a feminista szemüvegén; azt meg bocsássuk meg már neki, mármint hogy Michelangelónak, hogy nem akarta leminősíteni magát egy lélekben hozzá nem illő és őt megérteni nem képes női személlyel. Nietzsche véleménye a nőkről a saját férfiasságáért folytatott küzdelem volt, nem kéne ebből általánosítani és főleg nem propagandát gyártani olyan nők számára, akik kitaposnák tisztességes, becsületes, kutyának sem ártó, szelíd férfiak belét is, vagy ezzel támasztani alá, hogy a keresztény mentalitás miért egy gyermeteg, ártó és gyengélkedő eszmeiség, ilyen-amolyan posztmarxista szemlélet szerint, aminek viszont ebben a mi országunkban óriási hagyományai vannak…

2024-12-17

(folytatom…)