Könyvismertető és –kritika: Bulgakov: Mester és a Margarita című regényéről. Bosszú? Feketemágia? Vagy jogos elszámoltatás – avagy: a metafizikus hatalom, amitől a totalitáriusoknak is lehet félnivalója

-1-

A 20. századról nem mondhatunk egyebet: - a nagy ellentmondások és lázadások – és Európa számára a nagyszámú áldozatok - vérzivatara volt, konzekvensen rákövetkezőn a 19-ikre, amelyben megfogalmazódott a gyanú: a polgári társadalom tán nem minden kultúrák csúcsa.

Magyarországon a millennium dicsfényében sütkérezve indult, a boldog békeidőknek szentelődve. Akkor már javában folyt itt az az iparosodás, amely közel kétszáz évet késett, köszönhetően a Habsburgoknak, és továbbra is velük karöltve – a magyar ember ominózus jelleme, hogy néha nagyon viszket neki az akarás, de aztán csak belenyugszik gazdura akaratába. 1906-ban viszont már olyan költők mint Ady Endre vészjósló sűrű viharfellegekkel árnyalják be a pacsirtás kék eget; mintha valami mégsem volna rendben. S gyűlöltje s kigúnyoltja, a reálpolitikus Tisza István ugyan mindent megtesz, hogy mentse a menthetetlent, amit már 1868-ban a sunyi kiegyezés megpecsételt, de az ő meggyilkolásával elszabadul a pokol, amit a Horthy-rendszer is csak kétszínűséggel és nagyon részlegesen tud csak enyhíteni. Valahogyan kezd világossá válni: a szélsőségek – a politikai jobbra- vagy balratolódás, szélsőséges mértékben és anarchikus jelleget is kiváltva – nem elfogadható, de érthető, ha egy szélsőséges önkény az, ami lefojtás alatt tartja a társadalmat.

De lássuk, mi történik a világ többi részében ekkor. Csak körülbelül mondom, pillanatképszerűen.

Alapvetően eltér egymástól Európán belül a nyugati és keleti, északi és déli részek között az annak érzékelésére vonatkozó érzékenység, hogy mi van kialakulóban. Míg Franciaország és Nagy-Britannia az Entente cordiale kapcsán egymáshoz közeledik, hogy megszorítsák a megerősödő Németországot, akinek nemzetállami egysége a 19. század végére lezárult. Oroszországban ezidőtájt kitör az első  forradalom, az első jeleként a marxizmus előrenyomulásának. A balkáni népek viszont még ezidőtájt próbálják kivívni a függetlenségüket az Oszmán Birodalommal szemben, de a törökök addigra már annyira meggyengültek, hogy ez nem volt nehéz, így a balkáni népek forradalmi figyelme elsősorban a Habsburgok ellen irányult. Olaszországban az olasz egység kialakulása óta az ország elindult a nemzetállamok útján, a tősgyökeres Osztrák-Magyar Monarchia viszont ezidőtájt annektálja Boszniát és Hercegovinát. Amerikában ugyanakkor sosemlátott bevándorlási csúcs tetőz, méghozzá Európából (ez is jelez valamit), ezért megszigorítják a bevándorlási kritériumokat. De a század elején még javarészt az autóval, a repülőgéppel és a filmgyártással vannak elfoglalva. A két földrész egymástól való direkt függősége kevéssé jellemző még, legalábbis a felszínen, és az USA fejlődése egészen a 20. század végéig biztosított, hiszen a két világháború elsősorban az ókontinenst érintette. Ugyanakkor a szabad Amerika képe erősen sérül már 1911-ben, amikor is a FED magánkézbe kerül és ettől kezdve pénzügyileg Amerikát magánkörök irányítják, ami nagyon valószínűsíthetően azt is jelenti, hogy a két világháború lezáródásával egyedül abszolút nyertesnek tekinthető Egyesült Államok teljeskörű irányításával és az Európára gyakorolt nyomással is ezek a körök kezdenek rendelkezni.

Tolsztoj regényének története, a Feltámadás az új évszázad napján fejeződik be, pontosabban: 1900. január 1-jét írnak a regényben, amikor a nagy megpróbáltatásokon keresztülment főhősnő beláttatja nagy szerelmével, az orosz főnemessel, hogy nincsen megbocsátás, mert nem lehet ilyen mértékű lelki sérülések mellett a történetet visszapörgetni, újraélni vagy ott folytatni, ahol elromlott, mintha jóvá lehetne tenni őket, hiába bánta meg őket. A főhősnőt Szibériába egy másik férfival viszik, a gróf pedig magára marad a szenvedésében. Ez kettős értelmű: egyfelől, hogy a gróf számára nincs feltámadás, másfelől, mivel a regény az ő szemszögéből fejeződik be, hogy Tolsztoj nagyon sötéten látja az elkövetkezendő századot, megérezve a forradalom előszelét és az oroszok számára ténylegesen a következő században bekövetkező gigantikus genocídium vízióját. Ez a mélységesen szomorú szerelmi történet vissza-visszatérő motívum az orosz regényekben. Puskin Anyeginjében hasonló visszavonhatatlansággal találkozunk Tatjana ítélete által, és Anyegin is magára marad. Zsivágó doktor és Lara szerelme sem hepiend, no és a későbbi Bulgakov-regényben, noha a szerelmespár viszonyában  sértések és sérülések egyáltalán nem történnek, a kapcsolatuk kívülről lesz megmérgezve és ellehetetlenítve, nem lehetnek boldogok: a fizikai realitás síkján a nő valahol a városban, a férfi főszereplő Mester pedig az elmegyógyintézetben hal meg. De míg a Mester és a Margarita között egy valóságos és értő szerelem bontakozott ki, addig a Feltámadásban aránytalanul nem megbecsült a női főszereplő, aki e szerelem folyományaként szabályosan lezüllik és a végén kénytelen elvinni ennek következményeit. Egy közös: az orosz szerelmek tragédiával végződnek. Valamit mutat talán ez annak a tradicionálstruktúrának az elégtelenségéből, amely a nőt, noha egyre fokozódó jelleggel, becsüli, tiszteli és isteníti, de végül is: aláveti a férfinak. A Mester és a Margarita regénye ebből a szempontból is egy kiugró alkotás, amelyben nem a férfi, a nő a kiválasztott, hogy az ő szenvedései által „váltódjék”, úgymond, „meg”, a nagyobb, társadalmi eredetű baj, és ebben a regény felettébb megelőzi a korát, de talán nem mondható utópisztikusnak.