Karácsonyi különkiadás: A hatodik érzék - Filmismertető és -kritika Az ötödik pecsét c. filmről

 

A hatodik érzék – Filmismertető és –kritika Az ötödik pecsét című filmről

(1976, rendezte Fábri Zoltán. Latinovits Zoltán, Őze Lajos, Dégi István, Márkus László, Nagy Gábor. Sánta Ferenc regénye nyomán.)

 

A filozófusok minden korokban a legnehezebb sorssal kellett szembesüljenek. Ha meggondoljuk: Platónt, ki megálmodta a tökéletes államot, hites urai eladták rabszolgának. Arisztotelész, a közép nagymestere a demokrácia szélsőséges bajnokainak áldozata lett a végén. Eckhart mester, ki inkább teológus volt és papi főember, az Egyház által jónéhány tételének eretnekké nyilvánítása után az egyik városból a másikba tartó útján egyszerűen eltűnt az élők sorából. Nietzschét, a görögség nagy szakértőjét klasszikus felfogású klasszika-filológusok mérgezték halálra. Még Lukács György is megkapta a maga beosztását: az önkritikát gyakorolni igyekvő és forgolódni készülő, korábban vérmarxista filozófust keményvonalas marxisták tették előbb margóra, aztán láb alól el. A filozófusok mindig az ideológusokkal kerültek szembe: a gondolkodók a sematizálókkal, az eszmék kifinomult értői a kategóriagyártókkal, az elhatárolásokra mesterien képesek, a mindent hamis módon egybemosókkal, a kogníció emberei a manipulátorokkal és pragmatikusokkal. De nemcsak azok a filozófusok, akik kiemelkedően tehetségesek voltak, mint a mellékelt ábra mutatja, hanem az egyszerű, de filozofikusan gondolkodni képes kisemberek is, ha rosszkor voltak, rossz helyen, egy rossz érában.

A film története 1944 telén játszódik, a nyilas terror kellős közepén. Béla kolléga kocsmája ebben az időszakban is otthont ad egy különös asztaltársaságnak: Gyurica úr, a filozófus, aki rendes foglalkozása szerint órás, és csak közben derül ki róla, zsidó gyerekeket bújtat a lakásában és próbál kimenteni az országból, tehát a rendszernek egy radikális és effektív ellensége, nem úgy, mint a többiek, akik tisztes, becsületes, de megalkuvó állampolgárok, akik igyekeznek szépen megbújni: Király, a kultúrsznob könyvügynök és Kovács, a mélyen vallásos, alázatos és szerény asztalos, no és persze Béla úr maga, a kocsmáros. Ezen az estén, amit a film bemutat, azonban egy máskor nem megszokott szereplő lép a körbe, Keszei Károly hadirokkant fényképész, s politizálnak, még azután is, hogy a nyilasrazzia ezt egy pár percre megszakítja. Mindenki szidja a hatalmat, kivéve a fényképészt. Közben egy bölcseleti kérdés feltételére is sor kerül, Gyurica úr részéről. Egy olyan szélsőséges társadalmi viszonylatot ábrázol nekik, amiben a jelenleg is léteznek, és felszólítja őket: válasszanak, melyik akarnának vagy tudnának szívesebben lenni: a végtelenül kegyetlen uralkodó, Tomóceusz Katatiki, vagy az általa agyongyötört és megalázott rabszolga, Gyugyu, akivel borzalmas igazságtalanságokat követ el rendszeresen az előbbi. Senki nem meri bevállalni a Gyugyut (Kovács kicsit hezitál, de aztán mégsem), viszont a jelen politikai terrort nem támadó Keszei váltig állítja, hogy ő bizony, tudna lenni Gyugyu. Gyurica a képébe vágja, hogy hazudik (ímhol a filozófus nyíltsága, amivel az egyértelmű hazugságokat képtelen szó nélkül hagyni és ezzel, mint azt a későbbiekben látni fogjuk, kihívja maguk ellen a sorsot), mire az felháborodik és elhagyja az asztaltársaságot, és a többiek is lassan elszállingóznak, de egy kicsit mindenkit gondolkodóba ejt Gyurica úr kérdése. Önmaguknak válaszolván otthon, kizárólag Kovács ismeri el, hogy szörnyű dolog, de ő csak Gyugyu tud lenni, mert képtelen volna mindazt, amit átél, másoknak okozni, de aztán alszik rá egyet és reggelre meggondolja magát; a többiek, akikben nem működik semmilyen lelkiismeret, egyáltalán nem tépelődnek ezen, hanem hangosan nevetve jelentik ki, hogy sosem tudnák vállalni a Gyugyu sorsát és sokkal könnyebben lennének Katatikik: Király, aki a szeretőjének próbál kedveskedni a szerzett marhaszeggyel, és Béla, a kocsmáros is, akiben ilyenkor is csak a kereskedő működik és azon agyal, hogy kihez igazodjon, ha változik a rendszer. Egyvalakit azonban annyira mélyen megbolygat ez a kérdés, hogy elmegy a nyilasokhoz és feljelenti az asztaltársaságot rendszerellenességgel, s ez a hadirokkant fényképész, akit nagyon érzékenyen érintett, hogy hazugságnak nevezték az önmagáról vallott hazugságát.

Mi, akik tanultunk egy kis filozófiát, pontosan tudjuk, hogy itt milyen szembenállás adódik valójában, ami a 20. századi két eszmerendszer között is jelentősen fennáll, és a mai napig igazából feldolgozatlan, ugyanis a modern szemlélet és a posztmodern szemlélet szembeállásáról beszélek. Keszei, állítása szerint, őneki, ha ő tudja az igazságot, joga van, mi több, kötelessége erről mindenkit felvilágosítani, mintegy beleverni a fejüket az igazságba – ez egy modern felfogású megközelítés, és Gyurica jól látta kapásból, hogy emiatt a vallomása miatt, ő semmiféleképpen nem tudna lenni Gyugyu, aki mindent elvisel és soha nem emeli fel a szavát semmiért és semmi ellen. Gyurica úr viszont már akkor a posztmodern álláspontot képviseli, mielőtt a posztmodern álláspont megszületett volna (ez a 70-es évekre tehető, míg Sánta Ferenc ezt a regényét 1963-ban írta, így ez a tény az író nagy érettségét mutatja), hogy az élet – és különösen a szélsőséges társadalmi helyzetek világítanak erre rá: az élet egyáltalában vett megléte - igenis übereli az igazságot.

Ezt követően zajlik le az ominózus beszélgetés a bölcsésztanár és náci ideológus és tanítványa a verőlegény tiszt között, amit most itt nem akarok se leírni, se kirészletezni, hiszen ide becsatoltam, hogy nézzék és hallgassák meg. A Latinovits Zoltán játszotta főideológus valóban hátborzongató módon adja elő a mindenkori diktatúrák apológiáját, később azonban meg fogjuk látni, hogy mindez azonban még nem a végkifejlet, ami jelen korunkat és helyzetünket illeti a 21. században.

És az asztaltársaság most bizonyítási helyzet elé kerül, valóban tudnak-e lenni Katatikik. A náci tiszt felajánlja nekik, megmenekülnek, ha egy ő általuk megkínzott embert, velük azonosulva, pofon vágnak. Nem a pofon erőssége a lényeges, hanem hogy tudnak-e, fognak-e azonosulni ilyen módon ezekkel a módszerekkel. Mondanom se kell, egyedül Gyurica úr képes erre, hiszen neki muszáj miért hazamennie, mivel ha őt elkapják, az ő általa mentendő zsidó kisgyermekeket is elkapják. Valami olyasmit csinál rendszeresen a rendszer ellen, ami a felszínen értelmessé teszi az erőszakkal való azonosulását, pragmatikus alapokon. Hiszen aki tudja, miért és milyen célból, az bármilyen körülményt elvisel (Friedrich Nietzsche). A film azzal a képkockával ér véget, ahogy Gyurica kitámolyog a napfényre, megalázottan, agyonrugdosva, méltatlanul, de mégis: hősiesen…

A történet, dióhéjban, ennyi. A következtetés és a mondanivaló elég világosnak tűnik. A nyílt terror ideiben, amikor az emberekből szappant főznek és haldarálékot csinálnak, a nyílt erkölcsi szembenállás nem vezet semmilyen pozitív eredményre, s a hatalommal szembeszegülő kisember könnyen a legdrágább ajándékot, az életét is elveszítheti. Úgyhogy meg is lett az mondva, mint Orwell könyvének, a hátborzongató 1984-nek az e századelő első évtizedében újrakiadott példányainak fülszövegére írva:  Milyen jó is, hogy a szélsőséges ideológiák végül is, nem tudtak tért nyerni most már! De tényleg! Nem tudtak? Úgy értem: biztosak vagyunk benne, hogy a fasizmusnak és a kommunizmusnak az ideológiái voltak szélsőségesek, s nem a gyakorlói, a megvalósítói voltak szélsőségesek? Mint ahogy, bocsánat, egy tökéletesen szélsőségmentes ideológia, mint a demokrácia és a népfelség ideológiájának nem lehetségesek talán szélsőséges hatalomgyakorlói? Biztosak vagyunk benne, hogy tudjuk, hogy mi a helyzet ezzel a sémával manapság?

Ma a tömegmanipuláció legkifinomultabb, legkipókhálósítottabb korát éljük már. A felszínen minden nagyszerűnek tűnik. A ló is előre megy, nem hátra, születnek rogyásig a fénygyermekek, megy a spirituális evolúció, a ’la Americanata, a legnagyobb bajunk a csúnya „agresszorokkal” van, akik nem hajlandóak beleilleszkedni a mi hipervirágzó optimizmusunkba, és a nácit is inkább már csak nárciként ismerjük, aki a saját férjünk és itt szuszog mellettünk az ágyban. De az eszünkbe se jut, hogy nemcsak a férjünk őrült, akinek minden baja van és folyton morog, mint a bolhás kutya, hanem a mi hiperpozitív és vadvirágos álmaink is egy jó nagy és szétkent manipuláció eredménye, és mi itt egy bizonyos százalékig mindannyian egy gigantikus agymegdolgozás áldozatai vagyunk!

És hogy ez a folyamat mennyire gyorsan felgyorsult: a 90-es években még kis ártalmatlan reklámmaketingről beszélhettünk, amit még el lehetett kerülni azzal, ha az ember nem néz tévét, aztán hallhattunk a mobiltelefon-lehallgatási botrányokról, amit kissé nevetségesnek tartottunk hírneves emberek esetében, később ránktört a buborékválság és ennek Európára terítése, majd a migrációs néptömegmozgás, amit mindenki eltérő módon próbált érzelmileg feldolgozni, de gyakorlatilag annak a volt a legkevésbé jogos igaza, aki pragmatikus módon különbséget tett menekült migráns és tejelő migráns között, az utóbbi javára, aztán elindult a bakteriológiai hadviselés és becovidoltunk, minek ellenszereként belénklőttek valami mocskot, amitől sokan vagy meghaltak vagy még betegebbek lettek,  s mindennek a koronájaként kitört egy majdnem-európai háború, minek során a nyolcvan éve háborúval nem háborgattatott földrész besokallt és képtelen volt tudomásul venni, hogy a világnak elnyomottabb keleti része ezalatt a nyolcvan év alatt non-stop háborúságban kellett éljen egy olyan nagyhatalom miatt, aki ezen nyolcvan éve minden ország lerablásából virul, és most csak annyi történt, hogy rajtunk is csattant egy kicsit az ostor! Persze, mindenért a csáp hibás, és nem a polipfej, Brüsszel és nem New York, persze! - ki a fene próbálná megtámadni a polip fejét, és főleg: minek? - ha ő is onnan nyeri a legitimitását?

Minden kornak megvan a maga felszíni giccstörténete és mélyszíni szántása, haladjunk csak időben visszafelé, a teljesség igénye nélkül! Szegény-szegény Horthy Miklós Estorilban, - de volt akinek ugyanezért, vagy éppenséggel keményebb erkölcsi kiállásáért kötél, kivégzés vagy öngyilkosságnak álcázott golyó jutott; a rohadék ruszkik már a második világháborúban is nyírtak minket, de Serédi Jusztícián serénykedése abban, hogy megáldja a Don-kanyarba keresztes lovagként kiküldött szerencsétlen magyar katonákat, az nagyon is korrekt volt; Hitler őrültként követelte vissza Elzász-Lotharingiát, és schizofrénként hangsúlyozgatta, hogy a németeket hátbatámadták, de senki nem szól Vilmos király vejéről, ki az utolsó lehetséges pillanatban a központi hatalmak javára eldőlni látszó és győztes első világháborút eladta az antanthatalmaknak; a borzalmas 1919-es vörösterror, ami összesen 133 napig tartott és összevissza 590 áldozatot követelt, de senki nem beszél arról, hogy ezt egy 50 éves „boldog békeidő” előzte meg, ami „békés” azért volt, mert az indulatokat kegyetlenül elfojtották már a kiegyezés óta, „boldog” pedig kizárólag az urizáló elfojtók számára volt, akik a Duna-korzón illegették magukat, miközben az Arany Jánosok legfeljebb omnibuszon jártak, a köpést törölgették a felöltőjükről és olyan balladákat írogattak, amiből akkoriban nemcsak a beavatottak értették, mitől is ugrálnak a Margit-hídról a Dunába a Hídavatás állítólag danse macabre-os öngyilkos delikvensei. Vagy lavírozzunk át a világtörténetre. Már a 19. században nem stimmel valami a polgári társadalommal, mondja Nietzsche, aki a felszíni „görög derűvel” szembe Dionysos vad mámorát és vidám tudományát állítja, valamit megsejdítve annak a német rendességnek az ódiumaiból, ami egy kiváló európai szellemi népet alázat szolgájává tett. Még korábban ugyanezért az alázatszolgaiságért, noha ő is antihegeliánus, a dán filozófus és teológus Sören Kierkegaard-t még hullára gúnyolják, és mondanom se kell, a zseni Schopenhauer minden hallgatója átpártol a nagypofájú Hegel előadásaira, aki rendkívül dallamos hangon el tudja csivitelni, miért a polgári társadalom minden kultúrák csúcsa, de az össz látás, amit kihozott a filozófiatörténetből az egyszerűbben szólva mindössze annyi, hogy az emberiség mindig megtagadta önmagát és ezzel jutott előre, mint valami korábban pufajkás, ma meg őskeresztény. Még korábban és ezelőtt létezett a kor, amit „sötét felvilágosodásnak” neveznek a sötétség fiai, összekutyulva Adam Smith-t Soros Györggyel és a neoliberalizmust a klasszikus liberalizmussal; állítva, hogy mindent a francia forradalom tett tönkre, nem annak pusztán radikálisan szélsőséges szárnya, a jakobinusok, akik pontosan azért tudták fellázítani a mérsékeltek ellen a népet, mert felszámolhatatlan volt azon gazdasági-pénzügyi válság okozta mélyszegénység, amit még a korábbi lajosok napkirálykodása idézett elő a társadalomban. A csodálatos barokk kor és annak csodálatos kontrapunkciói sem tudják lemodellezni azokat a kontradikciókat, amik fennálltak egyes kegyes katolikus udvari hazudozók és az autodafált dafke-protestánsok között, tehát ebben a csodálatos, szökőkutas, fényűző, stílusirányzatát tekintve is gazdag és túlburjánzó korban a gyönyörű bachi fúgai föléfestés alatt reformátusok, protestánsok és kálvinisták halálos hörgése hallszik. Ezt megelőzően nagyot akart szarka, de nem bírta a farka, mert nem tudott teljesen szakítani rossz vallási-dogmatikus beidegződéseivel, és mert még Boccaccio-nak is, aki imádta ezeket a kis frivol történeteket írogatni, nagyon negatív véleménye volt Cesare Borgiáról, ki nem való, úgymond pápának, de még cardinalis neposnak se, mert túl „világi”. Azelőtt pedig jónéhány szerzetesrendalapító megpedzette, hogy nem úgy kéne annak lennie, hogy egy vallási szervezet mint az egyház világi módon dőzsöl, de ezek legfeljebb harmincegynehány évig napfivérkedhettek, aztán kipusztultak valami leprában, ugyanis ellentétben a bíborosokkal, ők nem féltek a rendkívül sok európai áldozatot követelő keresztesháborúk nyomán támadt leprával felvenni a harcot és az áldozatul esetteket gyógyítani. Szerintem, ne soroljuk tovább. Úgy érzem, ezzel bizonyítást nyert, hogy minden kornak megvan a valóságos története – és az ideológiai, - a történelemkönyvek általában az utóbbiról regélnek, tehát ha nem ismered a tényeket és nem is akarod őket ismerni, teljesen jó úton vagy afelé, hogy történész légy a mai Magyarországon.

A hosszú kitérő után akkor tegyük fel a kérdést, látván, hogy a mai korunk is a felszínen egy ilyen dicső giccstörténet, hogy valóban átütő megoldás-e, ha egy álerkölccsel szemben meghunyászkodunk, magunkat egy erkölcsi salátabárrá züllesztve (mondván, így békén hagynak minket és hatékonyabban tudjuk csinálni a saját dolgainkat), vagy szánunk végre rá időt, energiát és bátorságot, hogy a társadalmi Katatikikkel szemben a saját életünk kifogástalan erkölcsi uralkodóiként lépünk fel és nem megyünk bele az ő kis ideológiai feltételeikbe, amikkel összetörik a mi igaz arcunkat, nekik viszont tovább ragyog a hazug maszkjuk? Költői kérdés volt, nem kell rá válaszolni. Csak halkan tegyék fel magukban, hátha megéri. De legalábbis, ne legyenek keszegek, azazhogy Keszei Károlyok, ne legyenek magukat Gyugyunak vélő Katatikik, akik feljelentik és elárulják a Gyurica urakat; az áldozatok mentése ma is folyik, még hogyha az Önök számára nem is olyan láthatóan és fogalmuk sincs, mi módon! Maguk mind „bagatell ügyek”, akik a Facebookon osztogatják az amerikai faszságokat a tarka pillangókkal, akiket épp ezért, sosem fognak megtámadni, hiszen maguk nem látják, hol az igazi ideológiai ellenség; ellenben egyáltalán nem volna „bagatell”, ha maguk az efajta szemlélet ellen, mint én, idestova harminc éve harcolnának és közben fejlődnének is, úgyhogy volna maguktól félnivaló!...

S a filmben feltett filozófiai kérdésre, ami egyébként egy platóni kérdés (Jobb-e az igazságtalanságot elkövetni, mint elszenvedni?), a válasz, hogy talán meg tudjuk lépni, hogy ne kelljen elszenvedni, ha kinyitjuk a szánkat, egyként és mindannyian, magunkért, másokért és egyszerűen leleplezzük azokat, akik ilyen kínokat másokkal szemrebbenés nélkül, a demokrácia rendszerében is, a giccsfedősztori örve alatt, alattomban, és nem a Terror Házába hurcolva az embereket, hanem a saját házukban terrorizálva őket, igenis ma is változatlanul elkövetnek!

Tegyék a kezüket a szívükre és hallgassanak rá! Aki feltöri az ötödik pecsétet, az az, akinek van hatodik érzéke, a tökélyre fejlesztette, hallgat rá, csak arra hallgat és kimondja és hirdeti, Önökért teszi, akiknek ez szintén megvolna, mert a csírája mindenkiben benne van! --- S hogy ne legyen többé sötétség - ímhol a világosság!...