Mit művel az "Isten" "Brüsszelben"? - Filmismertető és -kritika A legújabb testamentum c. filmről

 

Mit művel az Isten Brüsszelben?

 

A Legújabb testamentum; Le Tout Nouveau Testament; francia-belga-luxemburgi film, 2015; Jaco van Dormael; 113 perc

*

Ha nem tudnánk, Isten létezik. És Isten Brüsszelben él.

Nem is az az érdekes, hogy a Genezis paradicsomaként megteremtett hely a modernkori Brüsszel városa; nem is az, hogy először programok szerint „megteremtett” különféle állatfajok, majd később az első emberpár és annak szaporulata lakják, amint az eredetileg is írva van a Teremtés könyve szerint, nem is az, hogy a teremtés után közvetlenül a modernkorhoz képest anakronisztikusan visszaugrik a film a történelemben, és dokumentáció-filmszerűen játssza be azokat a vallásháborúkat és vallási deformációkat, amikért állítólag Isten a felelős, nem is az, hogy „Isten” (Dieu; Benoît Poelvoorde) egy kutyaközönséges, de inkább egy lepukkant hajléktalanra emlékeztető, borostás, állandóan háziköntösben és papucsban járkáló kopaszodó középkorú férfi, aki rettegésben és elnyomásban tartja a családját, hanem hogy az „alvilágba” (azazhogy ki, a városba) eltávozott fia („Jézus Krisztus”) mellett egy tíz éves lánya is van, akit a görög mitológiából ismert „Hajnal” után Eának (Pili Groyne) neveznek (vagy akár Évára is asszociálhatunk). Az ő szájából kezdjük hallani az egész történetet.

Ez az, ami legelsőként meghökkent minket: Isten lánya, aki a tekintetével mozgatja a poharakat, tehát valami mágikus erővel bír, noha apja egészen elviselhetetlen ópatriarchális módra bánik vele s egy alkalommal, mikor valahogy beszabadul apja tiltott dolgozószobájába, s tudomást szerez arról, hogy Isten a számítógépén programokat („törvényeket”) írva szórakozik az általa teremtett emberiséggel azért, hogy kifejezetten bosszantsa őket, nadrágszíjjal meg is veri a lányát, aki a szemére veti, hogy miféle „Isten” az, aki azért van, hogy bosszúságot okozzon az embereknek, s hogy ezt a feladatot bárki jobban ellátná helyette.

Ha hagyományos vallásos szemmel nézzük ezt a beállítást, talán provokálónak is tűnhet, nevetségesnek, bugyutának, ferdének, vádaskodónak, hogy ne mondjam csúnyábban: liberálisnak. Azonban a film már a kezdetek kezdetén nem ezt célozza meg, vagyis nem vallás-, vagy egyházkritika. Egy modern, sőt posztmodern kori család életét mutatja be allegorikusan, amelyben, hogy hogy nem, még mindig patriarchális viszonyok élnek: a feleség, „Anya” (Yolande Moreau) legfeljebb porszívózhat, hímezhet, kézimunkázhat, vagy a baseballcsapatának kártyáit rendezgetheti, a lánynemű utód pedig le van kezelve, mivelhogy „kicsi” s különben se fiú.

S tegyük a szívünkre a kezünket: közülünk hányan de hányan nőttek fel ilyen családban! Hányan de hányan sínylődnek hasonló férj mellett! S mindmáig: mennyire szorgalmazzák azt a konzervatív családmodellt, amelyben a nőnek csakis alárendelt szerep juthat?! Épp ezért van Istennek Lánya, mert a modern korban az Istenkérdést csak egy lány tudja hatékonyan  újraértékelni.

*

Ezután a verés után dönti el Ea, hogy bosszút áll, s megszökik otthonról. Elébb, míg „Anya” a port törölgette a szekrényen, már láthattuk a kisebbfajta szobor nagyságú Jézust, ki a jobb kezét az égnek tartja; - ő most megelevenedik, amint a lány megszólítja „bátyját”, ahogy ő hívja: JC-t (zsíszít). Bátyja javaslata, hogy gyűjtsön még hat tanítványt a tizenkettőhöz, hogy annyian legyenek, ahányan egy baseballcsapatban vannak. Állandó vita ugyanis a családban, hogy miért van 12 tanítvány: az „Isten” szerint azért, mert a kedvenc sportjában, a hokicsapatban is 12-en játszanak, s ez jól is van így, noha fia „munkásságát” nem értékeli túl nagyra, a felesége azonban esküszik a 18-ra, ami viszont egy baseballcsapatnak a létszáma.

Első ránézésre, úgy tűnhet, hogy itt gúnyolódnak Jézuson és a tanítványain, valójában azért van ez a 18-as szám kezdettől fogva beépítve a történetbe, mert a „Legújabb testamentum”, amit Ea fog megírni, pontosabban megíratni egy csövessel, pontosan 6 tanítvány történetét használja majd fel; tehát ez célzás arra, ami az egész film alaptézise végeredményben, hogy a jézusi újtestamentum, ha nem is hibás, de nem elégséges egy modernkori élet boldog megéléséhez.

JC azt javasolja Eának, tegyen ezzel a hat emberrel valami csodát, s életük elmeséltetésével írassa meg valakivel a legújabb testamentumot, s miután véletlenszerűen választott az akták közül, szökjön ki a mosógép dobján keresztül, amit JC meghekkelt, s ezzel így kész is van a terv.

Ezek után Ea besurran apja dolgozószobájába, kiválasztja véletlenszerűen hat ember aktáját, s apja számítógépén minden embernek, - ezek között azoknak is, akiket kiválasztott – elküldi a halálozásának időpontját.

*

Ezzel el is indul a bonyodalom.

Leírhatatlan, mi történik kinn a városban. Némelyik fel se fogja, mert a következő pillanatban elüti egy kamion. De akiknek több órája, napja, hete vagy éve van hátra az életéből, azokban megáll az ütő a mobiljukra kapott üzenet nyomán, ami másodpercre pontosan visszaszámlál a halál időpontjáig.

A furcsa számomra az, hogy sokan nem hitetlenkednek, vélik ugratásnak, vagy háborodnak fel rajta, (talán ezek azok, akikben egy halovány sejtelme még él az ősi tradíciónak, amelyben az emberek még hittek egy felsőbb jó hatalom létezésében, akinek döntésébe mindenféleképpen bele kell törődni), persze, van, aki jó nagyokat kacarászik rajta (főleg, ha elég távoli időpontot kapott) és van, aki elsírja magát (mondjuk mert egy rokkant felnőtt gyermekét ápoló anya, kinek pusztán néhány hete van hátra).

A legtöbben megdöbbent arckifejezéssel veszik tudomásul a haláluk időpontját, mintha mind késztényként kezelné, hogy Isten van, Isten tette ezt, és végül is: ezt Isten meg is teheti.

Ez eléggé illogikusnak tűnik mai korunkban, amikor ezt a legtöbben nem így gondolják, és ha ez valóban megtörténne, mindenki összeesküvésre gyanakodna inkább vagy valami halálos fenyegetésre, bűnügyre vagy zsarolásra, minthogy arra gondoljon, hogy ez „Isten” műve.

Azonban a leendő „tanítványok” (bár véletlenszerűen lettek kiválasztva) egyike sem kezeli félvállról az üzenetet, s kivétel nélkül mind rendkívül szomorú sorssal számolhatnak eddig, s bennük a haláltudat valamiféle rezignált kétségbeesést szül, valami ilyesféle gondolatot: „Hát ennyi volt. Nem is bánom, csak még utoljára: hadd lehessek boldog!”

Ez két újabb következtetést is indukál: először is, hogy hiába tudatosítanánk az emberekben a haláluk időpontját, ha eddig se szenvedtek túlzottan, ezután se fognak az élet értelmén elgondolkodni; a másik pedig, hogy véletlenszerűen választva 6 embert a 7 és fél milliárdból, ha mind a 6 olyan nyomorult egy élettel küszködik, hogy nem bánja már a halált se, az nagy eséllyel azt jelenti, hogy az emberek többsége nyomorult egy életet él, hiszen nagyon sokból választottunk véletlenszerűen nagyon keveset, így ha a 6 embert tekintjük 100%-nak, nagy az esélye annak, hogy bármely másik hat embert választva, ugyanez lett volna a helyzet…

Más kérdés, hogy igazi csoda csak ezekkel a „kiválasztottakkal” történik, vagyis a csodához két dolog kell: egy elszart élet és egy kiválasztottság, hiszen Ea nélkül, aki ezt a 6 embert a későbbiek során felkeresi, alapvetően nem változott volna semmi sem…

Enyhén szólva egy logikai bukfenc a filmben tehát, hogy egy modern világban Isten létét komolyan vegyék, de végül is a sajátos logikájába beleilleszkedik, azzal koherens: vagyis ebben a filmben a világban élő emberek mintha úgy tudnák, Isten van, csak kimondottan szemét módra bánik az emberekkel, vagyis itt ismét rájövünk, hogy megint egy allegóriáról van szó: a modern kor felvilágosult embere pontosan tudja, hogy az Isten nem egy szellem, hanem egy ember vagy embereknek egy csoportja, méghozzá egy eléggé gonosz ember vagy embercsoport.

S ha belegondolunk, ez így is van, - ki az, aki ma, ha gonosz dolgok történnek vele, szellemekre, démonokra vagy ördögökre mutogat ahelyett, hogy biztosra venné: ez valami emberi aknamunka volt?!

Sokan a tévéből szereznek róla tudomást, s van, aki megpróbálja rögvest elkerülni a predesztinált véget, mégis meghal, és van, aki biztosan tudván, hogy nem most fog meghalni, kiugrik az ablakon, és persze semmi baja nem lesz. Vagyis a film írója késztényként kezeli azt, hogy az, hogy mikor halunk meg, predesztinált, - és elkerülhetetlen. Erre majd még a későbbiek során visszatérünk, amikor majd egy csapat ember várja a tengerparton, hogy üssön az utolsó órája, s épp az anyai „rendszerváltás” hatására, felülíródik a predesztináció.

Ez arra (is) enged(het) következtetni, hogy a szerző szerint az élet és a halál kérdései egy „program” szerint futnak, és: ha másmilyen a program, másképp zajlik le az élet és következik be a halál is.

Sokan azon gondolkodnak, miként töltsék el a hátralevő időt, változtassanak–e valamin, vagy sem. Megáll az élet. Sokakat sokkhatás ér. De van, aki higgadtan az utolsó nagy tervébe fog. De hát épp ez az: ha „Isten” kezéből kikerül az önkény joga, hogy mikor „halaszt” úgymond meg valakit, vagy épp hogy ennek titka csakis nála legyen, akkor az emberek elkezdenek célszerűen és ésszerűen gondolkodni, mert szembesülnek a haláltudattal, - és így értelmet nyer az élet! Ez egy olyan inspiráció a filmben, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy az ötlet, ha képtelen is, de zseniális.

*

Amikor Isten rájön, mi történt, fejszével veri szét a bezárt dolgozószobaajtót, s elindul szimatolva és üvöltözve a lánya után, Ea azonban már a szabadban élvezi, első ízben, odakinn, az utcán, az esőt… Hamarosan meg is találja testamentumíróját, Viktor, a csöves (Marco Lorenzini) személyében… S ezek után következik: a hat testamentum, ami még kell a baseballcsapathoz, azazhogy: a világ megváltásához.

Ea dolga, hogy ebben a hat esetben csodát tegyen. És meg is teszi.

Aurelie –

Aurelie (Laura Verlinden) a gyönyörű, mégis egyedül élő „rohadt kis kurva”, akiről senki sem tudja, hogy szilikonból van a fél karja, mert gyermekkorában egy metrószerelvény elvitte. Miért? – ha valakinek van egy szörnyű titka, amit azért rejteget, mert nem akarja magát sajnáltatni, akkor egyedül marad.

Egy jó csomó férfi szerelmes belé, mert nem tudja, hogy a nő két karral mégcsak átölelni se tudná. Egy jó csomó nő szerint (mondjuk akinek a férje szerelmes belé) csak egy magának való rohadt ribanc, akinek fogalma sincs arról, milyen az, ha gyereket kell szülni és nevelni, vezetni egy háztartást és elviselni egy pókhas férjet, és itt illegeti magát jómódjában és csábítgatja az egyébként is könnyen csábítható házasembereket. Egy jó csomó facér férfi, pedig, épp ezért, csak megkettyintené, aztán faképnél hagyná, főleg, ha kiderül a „szörnyű” titok, hogy a nő voltaképp rokkant.

Ez a tipikus eset, ahogy az emberek rendszeresen ránézésre, kívülről ítélnek a saját kis átlagos vagy átlagon aluli életük problémáit felnagyítva, és kirekesztve mindenkit, aki ettől valamilyen szempontból deviál, s ha bármi bajuk van, összeülnek egymással összeröfögve nyalogatni egymás sebeit, egyébként meg jó nagyokat röhögcsélni a társaságban, míg ez átlagon felüli lelkiséggel bírók élethossziglani magányban nyelik befelé keserű könnyeiket.

Aurelie pedig látszatra egy bombanő, mégse kacag úgy, mintha kristálygyöngyök szaladnának szét a márványpadlón.

„Az élet olyan mint egy korcsolyapálya… és sokan elesnek…” – közhelyes bölcselet, de megméri az embert, aki erre nem nevet, hanem sír, az nem tartozik a fentebb említett átlagemberek közé.

Aurelie-nek a zenéje Händel. Merthogy Ea képes meghallani az emberek lelkében szóló zenét. S miután összegyűjtötte Aurelie egy könnycseppjét, küld neki éjszaka egy víziót.

Egy kéz korcsolyázik Händel zenéjére… Egy karhoz tartozó kéz, ami már nincs. Kérdés, kérdés.. ami nincs már, sirassuk-e. S nem azért esünk-e végérvényesen el, mert azt sajnáljuk, ami nincs, ahelyett, hogy számbavennénk, mennyi mindenünk más meg van.

Ez azonban Aurelie-nek biztos nem vigasz, aki félig könnyezve, félig mosolyogva simogatja meg meglevő kezével az asztalon „korcsolyázó” fiktív kezet.

 

Jean-Claude –

Az ötvennégy éves, nőtlen, gyermektelen Jean-Claude (Didier De Neck), aki fiatalon nagy kalandornak képzelte magát. Aztán szembejött a valóság, és kikötött egy bevásárlócég monitoringos pozíciójánál, és egy kutyaközönséges átlagéletnél, amiben az ember reggel a csörgőóra ébresztőjére felkel, fogat mos, felöltözik, bemegy a munkahelyére, este elfogyasztja egyedül a kis vacsoráját, aztán lefekszik, és az egész kezdődik elölről.

Mindez egészen ismerős, nem igaz? Mind így indulunk! Szívünkben nagy világhódító vágyakkal, nagy reményekkel, álmokkal a nagyságról, a kamaszlélek fiatal erejével, hogy megharapjuk a vasat is, lábunk alatt a fél világ – aztán szembesülnünk kell vele: nem láttuk a világot, s az se minket, és egy utolsó közönséges kis sorsunk lett, amiben még a szomszédunknak se osztunk vagy szorzunk.

És amikor megjön az üzenet a haláldátummal, a mobilját a kukába dobja, szétveri az aktatáskáját, azt is begyömöszöli a szemetesbe, és úgy dönt, akkor ő most már meg se mozdul, haza se megy, leül egy padra, és a Nap felé fordítja az arcát.

Ott is alszik el. Így talál rá Ea és Victor. Jean-Claude zenéje Rameau. A Madarak párbeszéde. Szíve-lelke a szabadságé. De ebben a világban az a legkevesebb, a szabadság. És Jean-Claude követi a madarakat. Nézi, hogy csiripelnek, szállnak, s beszélget velük, s utánuk szalad. Rájön, azért nem lett családja, se felesége, se gyereke, mert ő maga is gyermek. Nem tudott felnőni. Nem tudott mássá lenni, mint a gyermek szíve-vágya. Irigyeljük – vagy mégsem?

*

Időközben „földet ér” Isten, ki elindult a lánya után, s a földi mosógépben kimossák. Miután kibújik a mosógépből, különféle atrocitások érik: egy nő védelmi spray-vel szembefújja, suhancok összerugdossák, kórházba kerül a sérüléseivel, de úgy látszik, a lekváros kenyér az ő kezéből is képes a lekváros oldalával a földre esni… Amikor a fagyi visszanyal, ugye.

*

Marc –

Marc (Serge Larivière) szexfüggő. Hogy hogy lesz az ember szexfüggő? Annak születik? Deviáns génjei vannak? Túlzásba viszi? – na ez az! Marc csak egyvalamire emlékszik a lányokból: amit nem kapott meg…

A türkiz bikinis német lány, a megvető pillantásával a legelső, aztán a fodrász lánya, a fennhéjázó, pisze orrával és a szűk nadrágjával, a pékné lánya, a szomorú őziketekintetével, a szomszédék lánya, a riadt sikításával, ami olyan, mintha kilyukadna egy autógumi.

Marc egyszerűen mindenre emlékszik, így, miközben a peep-show meztelen női testeit nézi üveges szemmel, minden jelentéktelen részletre, amik csak azért kaptak jelentőséget, s ekkora jelentőséget, utólag, mert a vágyait vissza kellett fojtsa, nehogy a szemén keresztül „kitörjenek” és „összekenjék” a szülei lakószobáját.

Nyolvanhárom napja van hátra. Rájön. Hogy meg kellene ismerkednie egy nővel. Ezért leckéket vesz, hogyan is kell egy nővel megismerkedni, köszönni neki, mosollyal bizalmat kelteni benne. Ki is próbálja. De a valóságban valahogy nem úgy működik, hogy egy idegen nőt leszólítok, hogy tetszik a frizurája… Akkor eldönti, hogy az összes megspórolt pénzét arra szánja, hogy a valóságban megélje a szexet, s felkeresi a piroslámpás negyedet…

Ezek után Marc, aki eddig minden lánynak a lelkét látta, s oly élénken éltek benne az elfojtott vágyak miatt az emlékek s az emlékek legkisebb részletei is, mostantól csak meztelen női testeket lát, amerre csak megy. Mindegyiket akarja, válogatás nélkül. És elnyeli a test, a szexualitás varázsa, mély kútja, azt képzeli, gyümölcsízű boldogságban van, miközben a tilalom és öntiltás következtében visszafojtott vágyak szexuális forradalmának véreskezű istennője végzett csupán vele, mintha ez lett volna az életének a valós értelme… Egészen addig, míg el nem fogy az összes pénze. Marc zenéje A magány, Purcelltől.

Aztán egy nap megtörténik a csoda. Amikor elmegy, hogy újra pénzt keressen, egy szexfilm szinkronizálásán találkozik egy nővel. A munka után beszélgetni kezdenek, s kiderül, ki a nő. A türkiz fürdőruhás, karamellszínű lábú, megvető pillantású német lány a strandról. Aki ezen az egész úton elindította. Itt van ő, a tönkrement életével, egy szexfilmhez adja nyögdécselő hangját, és éteri szerelme, akinek a képe sosem íródik ki az elméjéből itt ül egy másfél méterre tőle, s női hangon nyögdécsel a szexfilmhez; - hát van ilyen?

Lehetséges, hogy az, hogy gyerekkorában meglátta őt, és ekkora jelentőséget tulajdonított neki, már az sem volt véletlen? S igaz volt a türkiz ruha, a karamellszínű láb, az éteri test, a mennyei látvány és érzés – csak a megvető pillantás nem volt igaz, amit, meglehet, csak valamely saját kisebbrendűségi érzése, félszegsége vagy leértékelt öntudata miatt képzelt hozzá? S lehet, hogy a lány éppen így van ezzel – különben mit keresne itt, egy szexfilm szinkronhangjaként?

Persze, az élet nem ilyen. Meglehet, ez a nő – nem konkrétan az a lány, csak valaki, akinek hasonló emlékképei vannak egy fiúról, akivel – mint Marc a német lánnyal – a strandon találkozott… S ilyenformán a múlt nem újítható meg, nem írható felül, nem másítható meg, -- csak két olyan ember talált a végén egymásra, akik hasonló frusztrációktól szenvedtek…

Marc története egy igazi középkori történet, akárcsak Dantéé. És megkérdezi, feljön-e hozzá. És a nő felmegy. És csak fogják egymás kezét, és fekszenek egymás mellett, és elalszanak az ágyon. És a kisfiú ott lebeg a homokdombból kiásott tengervízzel teli öblöcske tetején. Marc hazatért.

*

Mindeközben az „Isten” lakosztályában Anya törölgeti JC szobrát, s közben a mögötte levő Utolsó vacsora festményen észreveszi, miután megszámolja, hogy a 12 tanítvány helyett már 15 van, méghozzá a három, általunk már megismert arccal…

„Isten” pedig bemegy a városban a templomba, szembesül a szentképekkel, a koldusokkal, a kufárokkal, - és beáll az ingyenkaját osztó sorba. Azazhogy nem áll be. Majdnem összeverik itt is, mert még a sorát se képes kivárni. Egyvalaki védelmére kel, Ludovic, akinek beszámol arról, hogy kicsoda ő. Ludovic csodálja a kereszten függő Krisztust, hogy milyen csodálatosan szép arca van, ami feltétlenül nemes lélekre vall, „Isten” pedig a saját fia ócsárlásába kezd, hogy mindent elrontott, mert csak „érzések” szerint ment, és hogy: a felebarátot utálni kell, ahogy Isten (ő) is utálja önmagát.

Amikor az hitetlenkedik ezen az egészen, „Isten” felsorolja, milyen és mennyi szenvedés volt Ludovic életében, s hogy ezeket mind ő találta ki a számára. Az meg a végén üvöltve ront neki, hogy összeverje, és eszelősen ordít: ez egy őrült, Istennek képzeli magát. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy utóbb könnyedén túl fogja magát tenni azon, hogy honnan tudta az „őrült” az ő életének eseményeit. A templomi JC meg alig láthatóan elmosolyodik, amikor látja a történteket.

Ebből ismételten látszik, hogy a film alapvetően nem liberális (neoliberális) szemléletű. Nem az egyházzal van „baja”. Nem a templomokkal. Nem Jézus Krisztussal, mégcsak nem is Istennel vagy egy jó értelemben vett isteni szellemiséggel. A film alaptézise: a világon rengeteg a szenvedés, és ezt az okozza, hogy az emberek Istene az önzés (helytelen önszeretet, egoizmus, agresszió, rosszindulat) és az önutálat (helytelen önkezelés, szadista és mazochista lélekinspirációk és –gyakorlatok, a psziché nem értése, az élmények fel nem dolgozása, a leszaromság és a nemtörődömség, legelsősorban mások, de önmagunk megértése és kezelése kapcsán is).

Az is szemléletes, hogy maguk az emberek, úgy tűnik, ezeket a tulajdonságokat és ezt a magatartást már tudatosan elutasítják (hiszen a legtöbb helyen „Istennek” ellátják a baját), noha jobbára csak a saját érdekük vagy jóérzésük miatt, s nem valamiféle világmegváltó szempontból,  (vagyis egoizmussal harcolnak az egoizmus ellen, és képtelenek felülemelkedni a szubjektív sérelmeiken) ami a film által egy túlzottan is elméretezett reménység, mert még az ilyen ember is kevés, s kisebbségben van jelenleg a világon.

Kérdés az is, egy önző „Isten” által elnevelt, rosszra kondicionált világ hogyan s miként volna képes túlteremteni a saját rossz indulatain, rossz beidegződésein, szenvedésén és agresszióján, ha agresszióra agresszív választ képes csak adni.

Igen, azt akarom mondani, hogy a film nemhogy nem liberális (bár az is kérdés, mit értünk „liberalizmus” alatt: itt nyilván nem az emberek szabadabb létezését, hanem azt a pénzhatalmat, ami annak idején még a felvilágosodás során rápattant erre az eszmeiségre és a maga hasznára kiforgatta azt), tehát rejtett szándéka szerint éppen azt a liberális háttérhatalmat ostorozza és figurázza ki, amely jelenleg látszólag cukorkákat osztogat a népnek és a tobzódás és a jóérzések tömkelegének illúzióját kelti, miközben egy gonosz pók, és milliónyi szenvedést okozott már az emberiségnek.

A brüsszeli „Isten”, ahogy a film bemutatja, a tényleges valóságunknak megfeleltetve, pontosan az a „ma” liberális, de „tegnap” még inkvizíciós, vallásháborús, emberiségellenes szörnyeteg, aki dehogyis „jön le” a városba, a többi ember közé, mert akkor mindenki számára kiderülne, hogy egy önző dög, aki utál mindenkit, és a legnagyobb szórakozása, ha másoknak kínokat okozhat.

Manapság Magyarországon divatos dolog szidni és mindennek elmondani Brüsszelt, pedig ott is vannak tisztességes „bürokraták” és itt is van titkosszolgálat. Tehát kérem, engem aztán a világért se keverjenek össze azokkal, akik tüzet okádnak Brüsszelre, miközben a saját hazájukat meg lerabolták.

A „brüsszeli” „Istenre” az a legkevésbé jellemző negatíve, hogy brüsszeli, - lehetne akár bécsi, lisszaboni, krakkói vagy budapesti is; - az ok azonban, hogy mégis Brüsszel lett ennek a filmnek a színhelye az az, hogy „Brüsszel” egy szimbólum: az a hely, amely a főpók európai csápja, s azok a személyek, akiket a háttérhatalom hátulról mozgat (tehát akár magyar vezetők, személyek, emberek is).

Brüsszelre prüszkölni kevés itt, ebből még nem lesz szabadságharc; - hanem olyan európai kormányfőkre volna szükség, akik tisztán átlátják, hogy Európát a továbbiakban nem tarthatja sakkban egy amerikai főhatóság, és összefognak annak érdekében, hogy egy USA-tól relatíve függetlenebb és szabadabban lélegző Európai Államok alakuljon meg.

Jelenleg azonban „vaskezűnek” és „nagyformátumúnak” tartott vezetőink is nyíltan szembemennek olyan józan ajánlásokkal, amelyeket az Európai Unióban épp ennek érdekében, s az alulról-építkezés és a humanitárius emberi jogok érdekében fogalmaznak meg, s (például a vírushelyzet kapcsán is) híven követik a legdurvább tengerentúli erőszakot.

A brüsszeli „Isten” nem a „keresztény” Istent, mégcsak nem is a „zsidó” Istent, hanem ezt a szörnyeteg háttéripart szimbolizálja a filmben (ahogy látjuk is, hogy mindenkiről „kartotékot” vezet), amitől az emberiséget szabályosan meg kellene váltani egy legújabb testamentum megvalósításával, hiszen ez a háttérhatalom gúnyt űz még Jézusból is, az Újszövetségből is, a vallásokból és a templomokból is, és semmi sem szent a számára.

A film ténylegesen nagyon rejtjeles, de ha jól értjük, ez, s csak ez lehet a következtetésünk: nem posztmodern, a vallástagadás értelmében, hanem a posztmodern utáni posztmodern, miszerint a világnak igenis vallásra, s a szeretet vallásának megújítására volna szüksége…

Egyetlen probléma van csak ezzel: úgy tűnik, nincs az a szeretet, ami megszüntetné a gonoszt, nincs az az öröm, ami végleg kiiktatná a szenvedést, és nincs az az Egység, ami végérvényesen felszámolná a dichotómiát. De hát ez: a dichotómia – embervoltunk bizonyítéka és örök előrehaladásunk záloga!...

De térjünk vissza a tanítványokhoz!

*

Francois -

Francois (François Damiens) a „gyilkos”. Számomra olyan, nehezen szerethető figura. A gyilkosokból egyszerűen hiányzik az empátia. Már gyerekkorától kezdve vonzódott a balesetekhez, a halálhoz, a temetésekhez. Áldozatainak se szeri se száma: számolatlan hangya és légy, két egér és két papagáj, az unokahúgáé, akiket sósavval mérgezett meg. De embert még sosem ölt, sőt, munkája szerint: életbiztosító ügynök.

Aznap, hogy megtudja a haláldátumát, elhatározza, hogy nincs más hátra, el kell játszania a sors kezét, hogy teljesen kielégüljön vagy megtudja önmagáról a teljes igazságot. Vesz egy puskát. Ha rálő valakire, és meghal, nem ő tehet róla; annak az volt a sorsa, ha nem vagy nem találja el, akkor ő nem gyilkos, és megkönnyebbülhet.

Kimegy a parkba. Itt, míg a fűben hasal, hogy kiszemelje áldozatát, találkozik Eával és Victorral. Ea belehallgat az ő zenéjébe is: Schubert: A Halál és a Lányka. Ea felbiztatja, hogy keressen a távcsöves puskáján egy barna hajú fiatal lányt. Ő már tudja. Hogy a következő pillanatban Aurelie fog arra sétálni. Ő az! – kiált Ea. Ő az! Lőj rá! – a lövés megtörténik. Talál is. A nő pedig csak megy tovább, mintha mi se történt volna.

Francios nem érti, mi van. Valami csoda? Megy a nő után. És beleszeret. „Isten” reá vonatkozó parancsa szerint csak egyszer lesz az életében szerelmes, de nem azzal a nővel fogja leélni az életét. Másnap sárga margarétákat vesz (sárga virágok, mint Bulgakov Mester és Margaritájában!), megvárja a nőt a házának kapujában, és beszáll vele a liftbe. A liftben vallomást tesz. Aurelie megdöbbenten hallgatja, majd elválnak. S fönn, Isten lakásában „Anya” már látja, ott a 16. apostol. Francois megszerette önmagát.

Mondom, számomra a legnehezebb talán egy gyilkost szeretni. De ha jobban belegondolok, a végtelen érzékenység és a tökéletes szenvtelenség valahol mélyen találkozik. Mindkettő végletes önszeretethiányban szenved. Aurelie nem tudta megszeretni önmagát, mert, bár rendkívül nőies, egyetlen férfi sem szerette őt nőként eddig. És egyszer csak történik valami. Egy férfi a liftben egy csokor margarétát nyom a kezébe, és szerelmi vallomást tesz: „Bocsásson meg, de szeretem magát, a legelső pillanattól fogva szeretem, nem tehetek róla. Nős vagyok, van gyerekem. Nem baj, ha nem szeret engem. Csak engedje meg, hogy elmondjam, én szeretem magát, és mindörökre szeretni fogom.” Ez nem a szokványos szerelmi vagy szexuális ugratás. Nem csak a kettyintésre felhívó udvarlás. Nem a szépségének, az arcának vagy az alakjának szól. Nem annak, hogy van karja, vagy nincs karja, ami – jelen esetben – épphogy megvédte a haláltól.

S amilyen rémisztő volt látni, hogy olyan ember is van a világon, aki ártatlan állatok életét képes szenvtelenül kioltani, sírni kell azon, hogy ezen legtörékenyebb lány érzelmi életét pont egy ilyen ember menti meg, miáltal ő is megváltódik érzelemhiányos életétől! Van csoda, s ha ez lehetséges, mindannyian megváltódunk!...

 

Martine -

Az öregedő Barbie-baba. Mindene megvan. Tip-top lakás, méregdrága cuccokkal. A cipői garmadával állnak, szép rendben, a szekrényben. Egész napját elüti valahogy. Magazinolvasás, kozmetika, kocsikázás. Gyerek nincs, csak egy öreg üzletember férj, aki sosincs otthon. Halálosan unatkozik.

Martine (Catherine Deneuve) szép. Na nem egyszerűen „szép”, mint ahogyan szép egy kedves mosoly, egy kacagás vagy egy figyelmesség. Martine tökéletesen szép. Szép a haja, a bőre, a szeme. Az alakja. A kifogástalan öltözéke. A szíve-lelke is szép. Csak üres.

Martine lánykorában olyan lehetett, mint egy testetöltött Barbiebaba. Olyan illatok lengték körül, amivel nagyon sok fiú és férfi számára a legvonzóbb lehetett. Mégis: - hogy történhetett ez? Hogy egy öregedő, szenvtelen, csak a munkájára koncentráló, hideg férfi mellett öregszik meg, akinek csak eggyel több bútordarab lett az ő személye is a lakásában? Nem tudni. De idősebb korára Martine tényleg Barbiebaba lett, egy darab műanyag.

Öt éve és két hónapja van hátra. Amikor ezt megtudja, abszolút kétségbeesik. A férjének még harmincvalahány évet adtak, s mikor megtudta, neki mennyi van hátra, mintha megkönnyebbült volna… Elkeseredésében beránt egy dzsigolót az ágyába. De neki nem a szex hiányzik… a törődés… az intimitás… arra vágyik, hogy nő-, hogy lélek-, hogy emberszámba vegyék… Időről időre a mobiltelefonját nézegeti, amin az üzenetben csak pereg-pereg a visszaszámlálás.

Ekkor találkozik Eával. Ea szerint Martine zenéje a cirkuszi zene. Ezért elmennek egy cirkuszba. Ott látja meg. És kifizeti érte az árát, és hazaviszi magával. A gorilla először csak döntögeti a lakásdíszeket. De Martine nem feddi meg érte. Elege volt már a csicsából, a drága, de élettelen holmikból, amik körülvették. Most van valakije, akit igazán és őszintén szerethet.

És „Anya” látja, ott a falon a 17. Már csak egyetlen tanítvány kell az üdvösséghez.

*

Aztán itt a „vízenjárás”. Felgyorsulnak az események. Isten „haza” akar menni, de a mosógépen keresztül már nem jut vissza. Kisvártatva Eába és Victorba botlik. Azok menekülnek előle. „Isten” sunyi módon kérincséli Eát, hogy jöjjön haza és indítsa újra a számítógépét, mert addig „nem működik” a világ, majd ismét ordítozásba és fenyegetődzésbe kezd. Ea pedig kézenfogja Victort, és mind a ketten elsétálnak a vízen járva a túlpartra.

„Mon Dieu” avagy „Mein Gott” úgy gondolja, ha nekik ez megy, neki is fog. De ő elsüllyed, mint a balta. Mert nem a fajsúlyos gondolatok és a nemes érzelmek teszik, hanem a rosszindulat, a cinizmus, a rombolás, a másik ember lebecsmérlése, a gúnyolódás, a neheztelés, az agresszió és az erőszakoskodás miatt süllyed el az emberi lélek az élet vizén, míg aki képes tiszta szívvel szeretni és tiszta szemmel nézni a másik emberre, az tud a „vízen járni”, sőt, suhanni, siklani, lebegni – akárcsak az igaz Isten lelke a vizek fölött…

Willy -

A „legsúlyosabb” eset az összes evangélium közül. A fiú, aki lánynak képzeli magát.

Talán ez az a pont, ahol egy vonalas, felszínesen néző és látó szem végérvényesen rányomja a bélyeget a filmre: liberális, sőt, libernyák, hiszen összemossa a nemi szerepeket és identitást.

Talán nehéz elfogadni ezt arról az oldalról, de már jóval a neoliberalizmus előtt léteztek filozófusok és pszichológusok (pl. C. G. Jung), akik felhívták a figyelmet a lélekben szereplő animus és anima létezésére, amelyek jelentős szerepet játszanak a nemi identitás alakulásában.

Ami többek között azt is jelenti, hogy a lélek maga hímnemű és nőnemű attribútumokkal egyaránt rendelkezik (amit egyébként legerőteljesebben az apa- és anyakép befolyásol és irányít), attól függetlenül, hogy az illető biológiailag hím vagy nőnemű.

A posztmodern kor egyik jelentős problémája a gender-probléma, ami ebben a felismerésben és ennek különféle értelmezési lehetőségeiben összpontosul; s ezzel szembe kell nézni, nem pedig a szőnyeg alá söpörni, mint „devianciát”, „negatív mutációt”, „eldeformálódást” vagy „betegséget”; kérdés, ki a „beteg”, aki férfi vagy női voltát kizárólag a biológiából, a családi állapotából és a testi felépítésből vezeti le, vagy abból, hogy hány vagy milyen sikeres nemi kapcsolatot sikerült létesítenie, vagy talán az (?), aki elgondolkodik olyan kérdéseken, hogy mi lehet a mélyebb és magasabb (lelki) oka annak például, hogy rendszeresen beleválaszt, hogy esetleg nem tudja megélni nő létére egy férfival az igazi érzelmeit, vagy hogy férfi létére (noha meglehet, ezzel fizikailag teljesen ki tud egyezni és fizikai felépítése nyomán egyáltalán nem érzi magát nőnek) ha akkora nagy tradicionalista és házasságpárti, akkor mégis miért nem elég és jó neki az a nő, akit húsz éve feleségül vett!

Az természetesen egy társadalmi-szociális alapvetés, - ezt meg se kérdőjelezzük - hogy „jogok” ehhez nem járulhatnak, és nemcsak azon célszerűség miatt, hogy per pillanat (és úgy néz ki, ez hosszútávon nem fog megváltozni, mivel a klónozás és egyéb embergyártó kísérletek mind kudarcba fulladtak) gyermek nemzésére a két különböző nem két egyede képes csak; - hiszen közhellyé vált, hogy „túlszaporodtunk”, teli vagyunk büdös „felesleges” emberekkel, tehát minek ide gyerek; az embert simán helyettesíti majd az A.I. és a robotok, (az, hogy hová tűnik majd a humánum szellemisége és lelki tudása, ami nem programozott és nem menthető le egy adattárolóra, nem érdekes, ugyebár), hanem azért is, mert ez egy lelki kérdés, s nem jogi; azazhogy nincsen szükség a biológiai nemi identitás fizikai megváltoztatására ahhoz, hogy egy férfi respektálja a nő lelkében a férfit, s hogy a nő ki tudjon egyezni biológiai-fiziológiai értelemben befogadó, passzív és megtartó szerepével, ha létezik férfi, aki ebben őt becsüli és nem rendeli mindenben maga alá!

Így aztán, egy nem vagy rosszul megoldott lelki kérdéshez jogilag cirkuszolni (tüntetni, hőbörögni és tiltakozni a „másság” nevében) parasztvakítás; s nem igazán értem, hogy családos emberek, - férfiak és nők egyaránt -, milyen alapon éreznek szolidaritást ezekkel a szivárványosokkal, mint akiknek állítólag járna, hogy összeházasodjanak és gyermekeket neveljenek; talán ő szívesen venné, hogy esetleg a saját fia is homoszexuális, és ezért őneki sosem lesz vér szerinti unokája, vagy már eleve ilyen ferdére neveli, és szabályosan azért lobbizik, hogy egy idő után kihaljon a családja, mert lehet úgymond lelencgyereket is nevelni?

Én a magam szempontjából – tehetnék-e másként? – nagyon is aláírom az utóbbit, ám nem-vér szerinti gyerekemet is próbálnám a helyes nemi identitásra nevelni, mert a szerelem nem Isten vagy Szellem, nem az alkotmány vagy emberi törvények, hanem a természet helyes (felül nem írható) törvénye szerint férfi és nő között létesül (olyan egyszerű ez, mint a lakat meg a kulcsa, két lakattal vagy két kulccsal se nyitni, se zárni nem lehet), és házasságnak pedig az neveztetik, amit konzekvensen szerelemből kötnek, a többi csak valami érdek, amibe sajnos esetenként belefér az esetleges deviáns kéjelgés is.

Azontúl mindenki „más”. Vannak nők, (nem apácák) kik sajnálatos módon férfi nélkül élik le az életüket, noha nem homoszexuálisok, nem biszexuálisak, nem aszexuálisak és nem is frigidek. Vannak férfiak is, kik kénytelenek nő nélkül élni, és – bár nem egészséges dolog – de ebbe még senki se halt bele.

Azon „másság”, akinek csak nincs módja a megfelelő emberrel megélni a szexualitást és a szerelmet, talán vonuljon ki az utcára, és ordítozzon jogokért, s hogy mindenki „ismerje el” az ő különb másságát, sőt, egy idő után mindenki legyen olyan, mint ő, és éljen úgy, mint ő? Ugye, nem. Bár ez – kimondott erőfeszítés, az pedig: szimpla lazaság, kényelmes önszeretet és léhaság…

Pontosan azért gondolom mindezt így, mert hiszek egy isteni fennhatóságban és abban, hogy Isten nem téved; az egyszerűen nem egy érv a fizikai homoszexualitásra (bár ebben a filmben igazából nem erről van szó), hogy „Isten téged ilyennek szeret, úgyhogy buziskodjál csak tovább”, mert egyrészről a szellemi-lelki bonyolultságnak egy magasabb foka hívja elő ezt a problémát, amit meg kell oldani (s ilyenformán ez egy pozitív erőfeszítés), másfelől a felborult társadalmi-nemi szerepek, a felgyorsult iparosodás és virtuális technológia, a feminizmus, a férfisovinizmus (teljesen ódivatú patriarchális nézetek) és a kaotikus világ is oka e jelenségnek, aminek viszont ellene kell menni, ha nem az a vágyunk, hogy a jövőben csak gépek, mesterséges intelligencia, robotok és gumibabák népesítsék be a földet, a szex pusztán virtuális program szerint menjen, a szerelem pedig egy olyasmivé váljék, mint ami nevetséges egy érzés, főleg, ha valaki kitartó benne…

*

De térjünk rá Willyre konkrétan! A hátramaradó időről való tudomásszerzés eleddig minden tanítványban valamiféle forradalmat generált. Willy (Romain Gelin) eldöntötte, hogy ő lány lesz. Vajon mik voltak életének azok a pontjai, mik megszülték ezt az elhatározást?

Willy, a beteges Willy. Akit minden napozás előtt agyon kell kenni naptejjel, mert bőrrákot kap. Ha kicsit izgágább vagy nyugtalanabb, vagy „rosszul néz ki”, akkor minden bizonnyal „erősítő” injekció kell neki. Aztán, ha az injekció „nem használ”, emelni kell az adagot. Szegény anya, ki „mindent megtesz” „beteges” fiáért, mondja az orvos is. A tízéves fiú agyában már kezd valami körvonalazódni, hogy tán valami az injekciókkal s az anyjával nincs rendben. De fellázadni, azt nem mer. Ő beteg, gyenge, - és punktum. Hetedik születésnapjára ajándékképpen egy hasnyálmirigyműtétet kap, miután rendszeresen zöld epét hány a gyógyszerektől. „Szegény anya” egy testi-lelki élőhullát csinált a saját fiából.

54 nap. Várható volt, hogy a „beteges” Willynek csak ennyi van hátra. Aztán apja s anyja „nagy kegyesen” közlik vele, hogy meg fog halni. Már csak hetei, napjai vannak hátra, s hogy bármi kívánsága van, azt teljesítik. Willy csak egyet kér. Lány akar lenni, ezért lányruhába öltözik… Teljesen konzekvens, nem igaz? Egész életében úgy volt kezelve, mint egy lány, s egyetlen bűne az volt, hogy nem lázadt fel ez ellen, a szülei iránt érzett tisztelet és lojalitás miatt! De hogy is tudhat egy gyermek fellázadni, aki még a kamaszkort se érte el? S hogyan s mint kellett volna fellázadjon, ha az elmebeteg anyja mellett ott állt az apjától kezdve az orvosig az egész társadalom, őrá pedig egyszerűen csak kimondták a szentenciát, hogy, miután egy roncsot csináltak belőle, meg fog halni, és kész!? Minő cinizmus és felelőtlenség azon az oldalon, és micsoda érzékeny lelkiség és belátóképesség – a kisfiú részéről!

Eával nagyon egymásra találnak abban, hogy a szülők „seggfejek” és „szánalmas egy világban élünk”. Nemhiába lesz Willy Ea „csodája”, s Éa Willyé. A fiús lány, ki fellázadt egy szadista apa ellen, és egy lányos fiú, aki sosem tudott kitörni „szerető” anyja karmaiból. Willy zenéje a „Tenger” Charles Trenet-től. Ea sosem látta még a tengert, s Willy elhatározta, hogy a tengernél akar meghalni. Akkor eldöntik, hogy elmennek a tengerhez, a többi tanítvány pedig segít nekik ebben, s velük tartanak…

*

A befejezés – nos, az csúcs. De ha megfordítjuk a „görbét”, akkor inkább mélypont.

Nem volt egyedi az ötlet. A tengerparton már sokan várják a halálukat. Van, aki aznapra, van, aki későbbre. Az aznapiak fekete karszalagot kapnak, mint Willy is, a többiek fehéret. Istent közben kihúzták a vízből, amin képtelen volt járni, és személyi igazolvány hiányában kitoloncolták Üzbegisztánba. Ott ült fönt azon a gépen, ami most épp azon tengerpartszakasz felé tartott, ahol az emberek nagy csoportja várta a halálát. És a gép, egyik pillanatról a másikra meghibásodik, és elkezd zuhanni…

Időközben Anya, mintha magára találna, mert hangosan énekelget és dúdolgat, bár hiába nincs otthon a ház ura, továbbra is csak port töröl, takarít és porszívóz. Bemegy a dolgozószobába is, ahol a porszívó bedugása végett kihúzza a számítógépet, majd, miután elvégezte a porszívózást, visszadugja. Legnagyobb meglepetésére a gép bekapcsol, és felhasználóként őt köszönti, Isten helyett az „Istennőt”. Odaül a géphez. S elkezd programokat gyártani…

A repülőgép pedig nem zuhan le. Az aznapi fekete karszalagosak nem halnak meg, és mindenkinek törlődik a haláldátum visszaszámlálása. Senki nem érti, mi történt. De amikor virágok jelennek meg az égen és boldog dallamok hallhatók ugyanonnan, Ea már tudja, hogy anyja „átvette a hatalmat”…

Mindez jól hangzik. Egy olyan világ, amiben a gravitáció értéke szabályozható, így akár egy felhőkarcoló merőleges oldalán is tudunk vízszintesen napozni. Ahol a tűző nap elől kisbabánkat a szemünkkel a napkorong elé mozgatott falomb árnyával tudjuk megvédeni. Ahol egy férfi is megtudja, micsoda áldás és nehézség egyszerre a szíve alatt hordani egy magzatot. Ahol a csövesből a saját maga által írt Legújabb Testamentum című könyv büszke dedikálója lesz. Ahol a régi „Isten” dolgozhat egy kommunista gyárban látástól mikulásig. Ahol az emberek egyszerűen boldogan és stresszmentesen élhetnek, és a Természetanya még a Természet törvényeit is felülírja!... Csakhogy!

Alighanem ez egy utópia. Illuzórikus, csábító jövőálom, de csak egy álom. És ezért mondtam, hogy a dolog ilyetén kifejlése még mélypontot is jelenthet.

Mert van annál rosszabb is, mint a munka frontja, s a kommunisztikus sztahanovista mozgalom (azt már nem is említem, hogy Üzbegisztán nem kommunista ország, s egyike a világnak legősibb városaival, településeivel jelenleg nem teljességgel feltártan, helyileg rendelkező államoknak), például az, hogy az emberek feje virágos álmokba lóg, csordul a csend, a méz az ajkon, és csókolódzva rohanunk a pusztulásba; mert csak azt ne képzeljék az emberek, hogy ha volna teljesértékű szabadság, azt ők mind egyénenként, a maguk szintjén, korlátlanul, valaha is szabadon megélhetnék; s nemcsak azért, mert nem egy „Anya” uralkodik a világon (aki mellesleg túl nagy képzettséget – tudást és tapasztalatot – soha nem szerzett az ilyeténfajta „világuralomhoz”), hanem azért, mert ma a virágokat, a dallamokat, a derűt, a kacagást, a jó érzéseket is egy változatlanul gonosz világhatalom varázsolta az emberek szívébe, vagy legalábbis, álmodhatunk bármit, a világvalósággal szembesülni kell és betölthet minket csordultig a szeretet, az nem változtat azon, hogy az embert a természeténél fogva a hatalomakarás irányítja, hiszen a felnőtt ember már többnyire el van romolva: teli van bűnnel (irigységgel, ressentiment-nal, gőggel és egoizmussal), vagyis, még az álmainkat is elálmodták előlünk, úgyhogy az igazi döntéskérdés ma már nem az, itt, a világ nyugati fertályán, hogy hogyan élünk: boldogok leszünk-e, vagy terrorizáltak és boldogtalanok, hanem hogy hogyan halunk meg, józanul, vagy a fejünket a tejszínhabba lógatva…

Ha volna ténylegesen egy ilyen „Anya”, aki – a filmbélitől eltérően ráadásul - nemcsak érzelmileg, de értelmileg is jól tudna dönteni; és csak annyi volna, hogy a háttérhatalmat deportáljuk valamely -isztánba kényszermunkára… de attól tartok, hogy pont fordítva, s pont rajtunk fog csattanni az ostor, akik ezt tisztán látjuk… és a világ, és kifejezetten a nők érzelmi elvarázsoltságban tengenek-panganak, és soha nem fognak hatalomra jutni, még a saját férjük önkénye felett se...

Írom mindezt a COVID-járvány idején, az oltáshisztéria kellős közepében; - abban a periódusban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki elárult minket; - a kormányok mind behasalnak egy elmebeteg világhatalmi klikk ámokfutásának; és sokan még mindig hitegetik magukat, hogy egyszer minden újra visszatér a régi kerékvágásba…

A "harmadik világháborúval" és robotipari forradalommal pedig megint a régi Isten új napja virradt ránk; s ha józanul nézzük: Ea ma nem találna a városban még 6 embert se, akinek megmagyarázhatná, hogy milyen is az „Isten” és mit művel „Brüsszelben”…

(2021)