Arckarcok 1.: A kis MÚK és a Nagy Imre

 

A forradalmak nem szoktak sikerülni Magyarországon.

Persze, akinek a történelmi ténylátását elhomályosítják az ideológiai fehérfoltok, aszerint, mi, a Himnuszunk üzenetét is meghazudtoló módon Mindig Győztünk; ezért is vagyunk már ezer éve faszarimagyarok, őszerintük „győztünk” negyvenkilencben, hatvanhétben, ezerkilencszázhúszban, ötvenhatban és azóta is egyfolytában győzünk, mert fehérlovon, csak győzni lehet; mert Görgey csak mentette a menthetőt és Haynau szeretett minket! – csak néha fájt neki a feje szegénynek; Deák is, a hazabölcseként állati konstruktívan és megfontoltan járt el, amikor a korábbi Bach-huszárokkal vérengző elnyomást húsz éven át foganatosító császár alá ismételten besunnyasztotta a magyarságot és tehetett mást, minthogy szépen elhallgattatták a kossuthi Dunamenti Konföderáció tervével hazatérő Teleki Lászlót? És tehetett mást Horthy Miklós, minthogy őmaga fehérlovon bevonult, a korábbi liberáltőkével szemben befehértőkésítette az országot, de jó alaposan visszafogta és megdádázta azokat, akik a 19-es mészárlásért tényleges kárpótlást és jóvátételt akartak, és mit képzelünk, hogy történhetett az, hogy visszajött a vörösmészárszék? Csak mert elvesztettük a világháborút? Nem lehet, hogy volt ott némi jogfolytonosság is a tőke tekintetében, és vörösök és fehérek karöltve ruháztak be a hárommillió koldus országában? Önök biztosak abban, hogy ha egy forradalom kitör, azt a „nép” akarja, a nép vezényli és a nép javára történik? És milyen más út lehetséges, vérszemet kapott cezaromán alakokkal szemben? Szerintem, megtanulni gondolkodni; de attól tartok, ezzel az egyfecskeségemmel nem csinálok nyarat.

Mint ahogyan Nagy Imre se csinált, aki olyan kevéssé volt agresszív és nyomulós, hogy még azt se ismerte fel, hogy helyzet van, és a becses népet már „elvtárs” helyett „polgártársnak”, neadjisten „úrnak”, vagy „Úrnak” kell szólítani; és lehet, hogy akkor is kivégzik a végén, ha önkritikát gyakorol és nem köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig őt a „nép akarta”! Melyik nép? Amelyik 57-ben már Kádárt is ugyanúgy akarta, amikor még javában folytak 56-ért a kivégzések? MÚK, hukk, és márciusban újrakezdjük? Mit kezdünk újra? És kik? A röpiratgyártó lázítgatást, míg a kórházvezetésre azidőre kijelölt szerencsétlen, kiváló eredménnyel végzős orvostanhallgató Tóth Ilonák fogják helyettünk elvinni a balhét? És persze, a rohadt ruszkik azt is vérbefojtották, de Amerika szurkolt értünk? Vagy inkább felosztotta a hátunk mögött az érdekszférákat, és Kádár, mint a honfitársait eláruló gennyláda kapóra jött a ruszkiknak, akik inkább akarták őt, mint egy csekista és sztálinista múlttal gyanús Nagy Imrét, mivel Sztálin 53-ban már halott volt! És mi akkor is a szovjet érdekszférába tartoztunk volna egy jó darabig, ha a forradalmunk „sikerül”, mivel ezt nem a magyar nép, nem is a magyar miniszterek, hanem a nagyhatalmi politika döntötte el!

A személyes magánéletemben nekem is leesett és megtanultam, hogy a lázongás nem visz jóra és a forradalmak mindig fiaskóval majd teljes visszarendeződéssel és restaurációval zárulnak. Ezt megSZÍVtam. És nem hiszem, hogy az a jó megoldás, az etikus vagy az intelligens reakció, hogy szimpatizánsokat gyűjtök a velem kapcsolatos empátiához és megpróbálom meggyőzni a szívatókat, hogy helytelenül értelmezik a szívbéli dolgokat, mivel ők azért is értelmezték így, hogy ismét én szívjam meg, nem fogják meggondolni magukat, elszégyellni magukat vagy revidiálni a nézeteiket, esetleg csak majd előállnak egy még megtévesztőbb disznósággal.

És márciusban én nem fogom újrakezdeni. Mit nekem a Március! Nem vagyok már kamasz, lánglélek, akinek a szíve lobogásától elfüstöl az agya! Elegem van az újrakezdésekből, az újraépítkezésekből, hogy mindig én vagyok a bukottdiák, és mindig nekem kell újra ismételnem. Akiben hittem, magamra hagyott. Akkor most már hadd menjek magamban tovább. Van nekem másik szívem is, a szeptemberi szív, a szentemberi szív, a hetesember kilences szíve. A bölcsek szíve. Elég volt a harcból, küzdelemből, kiállásból azokért, akik erre nem szorulnak és nem is szolgáltak rá. Megyek előre, és a továbbiakban, azt akarom, ami lesz. Nincs célom; ami adódik, azt okosan próbálom kihasználni. Nincsenek „terveim”, a nagy Terv akart engem kezdettől fogva, de beláttam, ilyen közegben ennek semmi valószínűsége, esélye a sikerre. Nem akarom, hogy felemeljen bárki is, fel akarok kapaszkodni a magam erejéből, és büszkének lenni arra, amit magamtól értem el. Nem akarok mások lázongásának és hülyeségeinek nagyimréje lenni, ezek után a magamnak így vagy úgy értett dolgoknak akarok lenni a magányos vadásza, és az ebből adódó élet kishőse. És az élet kis hősei mind teszik a dolgukat, anélkül, hogy mutiból készültek volna; és a magányos vadászoknak be kell érniük a Tenger morajával, ami mellett mindig ültek, hogy hallgassák szavait, nincs mit másoknak elmondani belőle, mert akit érdekel, szintén odaül és hallgatja.

Mi, távoli csillagok, szigetek maradunk, hiába próbáltunk szociális igazságokat csinálni minőségi gondolatokból, erre már a többségnek nincsen fogékonysága. Ők nagyon jól tudják. Mi is a magunkét. Nem kell elmondani mindent. Sokaknak Nem Szabad elmondani semmit. A szeptember, a csend hónapja is. A némán tűrt fájdalmaké, a szó nélkül végzett cselekedeteké és a rinyálás nélküli munkáé. Az én krisztusom szenved is ám a kereszten, és nem hallelújázik, hogy: „Szent a Bárány!” mert tudja, hogy három nap múlva úgyis feltámad, és semmissé tehető minden gyalázat, és Meg Lehet Nyerni ezt a háborút, nem lehet… Aki még ilyen, mert ilyenné tette az élet; azzal SZOFA, azaz: Szeptemberben Ott Folytatjuk, ahol Abbahagytuk!... Ha… Lesz még szeptember, amikor mint a nyárfabolyhok, tündérporként szállnak a pihék a gyengéd, az ablakon gyéren bezuhogó napsugárban. A miénk, az már egy ilyen „beteges”, „öreges”, „keresztény” boldogság… Hagyjuk, hadd robogjanak a fiatalok, nekik ezek a dolgok még hátravannak!...