Élj! – avagy Isten szép látható teremtett világa…

 

-1-

Sokan próbálták már megszüntetni a filozófiai értelemben vett metafizikát. Még senkinek se sikerült, és minél tovább megyünk előre a klasszikus mentális filozófia által előírt csapásirányon, ez annál nehezebb lesz. Az ember esendő, ami nem a bűnösségét jelöli, hanem hogy kellenek neki a mentális kapaszkodók, azok nélkül nem áll meg a fizikai két lábán. Az ember gyáva, és inkább visszasurran egy régi ideához, minthogy neki merne vágni egyedül az irdatlannak, segítség nélkül, és minél idősebb korban van, erre annál inkább hajlik. Az emberi lélek bizonytalanná vált, a kontingencia korának beálltától, egyre erősödő tendenciával; állandóan visszaigazolásokra vár és tetszeni akar. Mi félidősek, már félig elcsesztük az életünket az ilyen rossz konstrukciókban. Ezért a jövő generációjában lehet már csak reményünk. Ez viszont egy komoly verseny. Jobb, ha ezt a gyerekeink már most így tudják. Ezt a háborút mi mindig elveszítjük és ők is el fogják, ha eleve úgy állnak már a legelején hozzá: csak boldog akarok lenni. A boldogság jutalom. Annak jár, aki megdolgozott érte.

A dolog csomópontjában a domesztikáció áll mint szociális-társadalmi fogalom. Az óvoda nevel, nevelnek a szüleink, nevel és tanít az iskola, tanít az egyetem (főleg leckéztet), de itt kell tegyünk egy nagyon fontos elhatárolást. Nem minden tanítás és nevelés „domesztikáció”. Az, hogy finom vagy durva eszközökkel, de a gyermek vagy az ifjú ember fejébe verjük, hogy hogyan kell érteni a dolgokat, vagyis felvetetjük vele a mi gondolkodósapkánkat, az domesztikáció; ha már kisiskolás korától kezdve megkérdezzük tőle, neki mi a véleménye arról a dologról, amiről már életkorspecifikusan tudhat véleményt alkotni, azt finoman ki lehet igazítani, és ezt hívják úgy, hogy tanítom és nevelem a gyereket. De a gyerekkel való partnerség nem jelentheti azt, hogy ebben a gyerek irányít. Az egyetemen többnyire már kérdezik a véleményünket. De miért is? Hogy ha színvonalasat mondtunk, a többiekhez vagy talán még a tanárhoz képest is, akkor durván belénk lehessen gázolni, hogy miről nem tudunk, mert nem olvastuk, vagy ki lehet húzatni a dolgozatunk felét, mondván, hogy sok. A tutornak legalábbis „sok” volt. Azóta is kutatja a zsenit, csak nem találja, nem csoda, ha nem vette észre azt, aki ott mászkál az orra előtt, és mindezt azért, mert ő nem ismer el a saját maga húsz mérföldes környezetében egyetlen másik zsenit se. Az elsőgenerációs hadjáratok az értelem ellen (úgy húsz éve) még a lexikális bosszúállásról szóltak. A második generációs támadások (kb. 10 éve), már arról, hogy funkcionálisan felesleges annyira okosnak lenni. Szeretni kell, ennyi az egész. Csak hát ugye aki egyénileg mentálisan felkészületlen azazhogy opportunista, annak a szíve is csak pacemakerrel működik. Én maradok az egészséges szíveknél, a betegekkel csak megszívom. A bölcsességet határozottan szembeállították az okossággal, a szívet az ésszel, a simogatásokat az értelmes követelményekkel. Hogy most mi megy, azt nem tudom, de nem is akarom tudni, köszönöm. Én kiszálltam az ő „magas” pályájukról és nem szívom tovább az ő „magaslati” levegőjüket. Mostanában beképzelték maguknak, hogy szakmát fognak tanítani. Most már csak az a kérdés, miből és kikkel? Az anyagok hagyományait már a 90-es években bezúzták, de nem kétlem, hogy szép új világunkban az ő nagyszabású, magukat és másokat kompromittált elméjükkel seperc alatt újraírnak valami légbőlkapott szarságot. A szakmát tanítókat pedig már régen taccsra tették, de sebaj! – jönnek a kisficsúr ifjonti titánok és bebizonyítják majd a fehérről is, hogy fekete. Őket tanítják most vízenjárni, a mi fejünkön, ami cölöp a víz alatt, ők ezt I love school-nak hívják, mi meg mentális erőszaknak, miközben, kezelésbe vagyunk véve más szempontokból is: érzelmileg és szexuálisan, mert ők is szerették volna, csak nem fogják megkapni. Ugye megmondtam, gyermekeim az Úrban, hogy ez egy háború és fel kell kötni a gatyát, mert ez egyre csak rosszabb lesz provinciális Magyarhonban? Talán jobb is, ha készültök innen elfelé. Mindenütt jó, de legszarabb Magyarországon. Van akinek az egyetem Hawaii és van akinek holocaust. Persze, hozzáteszem, akik már öt éves korukban megütötték a 10 éves mentális szintet egyéni gondolkodás szempontjából, azoknak ez nyilván később is bukta, mivel a különbség nem csökken, hanem nő, tekintve, hogy az embert az élethalálharc motiválja és nem a szétfolytam a televízió előtt mint egy nagy rakás hígfos. Úgyhogy ha az ember a majomtól származik és a fáról jött le, akkor ez így nem pontos, mert van, aki a pálmafáról és van aki a kökénybokorról, úgyhogy nem fog nagyot esni, ha leesik és nem óvatosan leszáll.

De bocsánat, az, hogy tudom, mire vagyok képes, nem gőg, hanem öntudat, és nem én találtam ki, hogy az emberek tehetségesség szempontjából eleve (genetikusan) differenciáltak, hanem maga Jézus Krisztus (talentum-példázat), akiből épp emiatt csináltatok fasírozottat, aztán meg enni kell az „Isten” testét és inni a vérét, és állítólag nem vagyunk már pogány kannibálok… A szer-etet, a gyűl-ölet, a sér pedig egy olyan elem, amit bizonyos volumen felett az Isten se bocsát meg, nemhogy én. És én nem zsarolom magamat, nagylány vagyok, feldolgozom, és majd megnyugszom megbocsátás nélkül is, olyannal, akit nem kell arra kötelezzek, hogy kérjen bocsánatot, mert nem követett el ellenem semmi rosszat…

-2-

És mindez azért, mert teli vagyunk ostoros moszatokkal. Vagy ha jobban tetszik: zöldtakonnyal. Nem az a törvény, hogy aki vörös az zöld is, és ímígyen egy parazita, hanem hogy nagyapuci vörösbáró volt, apuci privatizátor, én meg csuhás. 19-ben és 45-től 56-ig csinálta a cirkuszt, 90-től 2000-ig megcsinálta a maga szerencséjét, 2010 óta pedig vagyoni alapokon építi Isten országát. Mindez az önfejlődés eredménye! A te neved pedig takarodj és legfeljebb azért tartanak itt még fogva, hogy legyen marha a vágóhídon. A ló pedig előre megy. De ahogy megy előre, szarik is. És kell a lócitromszedegető. Lehet, hogy ez lesz OKJ helyett az egyik szakma az egyetemen. Ne vicceljél már, a békebeli Magyarországon? És az egyértelmű, hogy a kolbász nem gyulai, nem csabai, hanem Kaiser. A KundK-s magyar bakák is tudták ezt, akik „lóf*t a seggébe az osztrák császárnak” nevezetű egysoros és egydallamos nótácskával indultak Isonzóba, amiről itt dicsregényeket lehetett hallgatni a Kossuth Rádióban (hogy ez meg miért nem Széchenyi Rádió már, azt nem tudni) 2014 és 18 között minden áldott reggel. Mert Döbling nyilván sanyarúbb dolog volt, mint befuccsolni Amerikában is. Nincs baj Széchenyivel. A Kossuth-gyűlölőkkel van. S ha Széchenyi hungaricum, akkor Kossuth lett volna az, aki a magyarokat a külföldiekkel is megszeretteti: hungaricum cosmopolitum. Bocs, de ez is egy jézusi dolog, aki, tudvalevő, nemcsak a saját népéért jött. Nem lehet azt úgy, hogy jöttem, láttam, leigáztam. És Döblingből se blickelni kellett volna, hanem önkritikát gyakorolni és barátilag megkeresni Kossuthot. Dupla vagy semmi. És a magyar mindig az utóbbi mellett döntött: a mohamedek nem mennek a hegyekhez, és a hegyek nem mennek a mohamedekhez, hanem távirati stílusban és metafizikus módon zaklatják egymást. Helyben vagyunk! Térjünk a tárgyra. Hogyan szüntessük meg a metafizikát…

(folytatása következik)